Szeptember 5. – Justiniáni Szent Lőrinc

Serdülő ifjú volt, mikor özvegy édesanyja egyszer büszkesége miatt megintette. A komoly Lőrinc hálásan vette a figyelmeztetést és nagy zárkózottsága ellenére egy pillanatra váratlanul föltárta lelke legmélyét. „Ne féljen- mondta anyjának- nem törekszem másra, mint hogy Isten kegyelmével szentté lehessek.” Ennek a célnak kitűzése gyermekkorban történt. Jól volt így: „Jó a férfiúnak, ha az igát- az Úr igáját- ifjúságától fogva viseli.” (Jer. sir. 3, 27).

Velencében született 1381-ben. Apját Justiniani (Giustiniani) Bernátnak hívták, anyja pedig az előkelő Querini család sarja volt. A Giustinianiak akkor a köztársaság legelső főnemesi nemzetségéhez tartoztak. Két büszke palotájuk a 15. századból most is látható a Canal Grande-n gondolázók számára, a család egykori hatalmát példázza. Lőrinc korán elvesztette apját, testvéreivel együtt jámbor anyja áldott keze alatt nevelkedett. Gyermek- és ifjúkora a lagúnák városának új virágzási korszakának kezdetére esik. A tengerek Királynője 1380-ban legyőzte legnagyobb vetélytársát, Genovát és néhány évtizeden belül újra azzal a hatalommal és gazdagsággal rendelkezett, mint a keresztes hadjáratok alatt. Tizenkilenc éves korában különös nyugtalanság szállta meg Lőrinc lelkét. Nagy dolgokról ábrándozott, mégsem tudta, mihez kezdjen. Egyszer csak látomása volt. Egy tiszteletet parancsoló, ragyogó fényességű női alak jelent meg előtte. Hallotta szavait: „Miért keresed lelked békéjét rajtam kívül? Miért csapongsz szerteszét? Csak nálam találod meg azt, ami után szíved vágyik. Sőt az óhajtva óhajtott dolog kezeid közt van. Én vagyok az isteni Bölcsesség. Ha engem választasz menyasszonyul és örökségül, végtelen értékű kincs birtokába jutsz”. Ezt a látomást úgy magyarázta, hogy Isten a szerzetespapi életre hívja. Átcsónakázott a várostól délnyugatra fekvő Alga szigetére. Itt emelkedett a Szent Györgyről nevezett közösségben élő kanonokoknak 1404-ben alapított háza. Lakói közt ott volt anyai nagybátyja, Querini Marián is. A pályaválasztás nehéz kérdésében tőle kért tanácsot. A szentéletű és tudós kanonok előtt nem volt kétséges, hogy öccsét az Úristen hívja. Egyelőre azonban csak azt ajánlotta neki, hogy menjen haza és fokozatos önmegtagadásokkal készítse elő magát Isten szolgálatára. Lőrinc megfogadta a tanácsot. Miközben édesanyja terveket szövögetett fia házasságára vonatkozólag, az ifjú ágy helyett kemény földön kezdett aludni, vánkosa egy hasábfa lett. Sőt olyan erős vezekléssel sanyargatta testét, hogy hozzátartozói és barátai kezdték félteni egészségét. Lőrinc gondolkozás nélkül elhagyta a szülői házat és titokban az algai kanonokokhoz ment. A káptalanban nem volt áhítatgyakorlat és önmegtagadás, amelyet el nem végzett volna, nem akadt társ, aki mindezt nálánál lelkiismeretesebb buzgósággal gyakorolta volna. De legerőteljesebben a mértékletességben gyakorolta magát. A legnagyobb hőség alkalmával sem nyúlt semmiféle italhoz az étkezés idején kívül. „Ha nem tudjuk elviselni a szomjúságot, hogyan bírjuk majd ki a tisztítótűz kínjait?”- kérdezte. Önmegtagadása révén sok más erényt is elsajátított. Növendék korában a torkát kellett megoperáltatnia. Az akkori orvostudomány érzéstelenítés nélkül szúrt, vágott, égetett. Az operáció előtt társai aggódtak, ő pedig teljes nyugalommal kérdezte: „Azt hiszitek, hogy nem kapom meg a szükséges erőt Attól, aki a tüzes kemencében égő három ifjút nemcsak megvigasztalni, hanem a lángokból kimenteni is tudta?”  Szemrebbenés nélkül állta a fájdalmas műtétet. Egy másik operációjánál meg így biztatta a sebészt: „Csak bátran! A te késed távolról sem oly kegyetlen, mint voltak valamikor a vértanúkat marcangoló vaskampók”. Örömmel viselte el a megalázást. Ebben különösen az alamizsna gyűjtésénél volt bőségesen része. Akadt kővel dobálódzó vásott gyerkőc és a kéregetésre szitokkal felelő szívtelen gazdag. Egyszer egy ilyen alkalommal kísérője azt ajánlotta, hogy ne menjenek el egy helyre, ahol biztosan csak szidalom vár rájuk. Lőrincnek azonban ez volt a válasza: „Bátran eltűrjük majd a megalázást. Hisz semmit sem tettünk, ha a világról csak szóval mondtunk le. Nekünk ma zsákunkkal és keresztünkkel győznünk kell a világ fölött.” Elszántan és szelíden elment a félelmetes helyre.

Csodálatos volt benne az engedelmesség. A szabály nem engedte meg pl., hogy hazajárjon. Nem is ment soha. Csak a halálos ágyon fekvő édesanyját látogatta meg. Egyébként pedig alamizsnagyűjtés közben házuk előtt is csak úgy állott meg az utcán, mint másutt. Ha édesanyja meleg szeretettel nagyobb alamizsnát akart adni, tőle is csak legföljebb két kenyeret fogadott el, mint mástól. Aztán áldást mondott a szülői házra és nagy összeszedettséggel tovább ment. Egyszer egyik volt jó barátja duhaj jókedvében zenekarral állított be hozzá. Az előkelő ifjú a köztársaság egyik keleti tartományából jött haza, ahol magas állás várta. Tele volt életörömmel a lelke. Amikor megtudta, hogy Lőrinc Alga szigetén van, elhatározta, hogy visszacsalja a világba. Találkozásukkor nem sajnálta a szót és ígéretet és a legélénkebb színekkel festette le a világ örömeit. Mindez Lőrincet hidegen hagyta. Ó a halálról beszélt. Az eredmény az lett, hogy a vidám fiatalember oda vonult be, ahonnan ki akarta csalni barátját. Tanulmányai elvégzése után pappá szentelték. Sőt alig 25 éves korában (1406) már a káptalan priorja (rendfőnöke), nemsokára pedig, amikor a káptalan a Szent Ágoston szabályzata szerint élő szerzeteskanonokok rendjévé alakult, az egész kanonokszerzet főnöke lett. Ő írta az új szabályokat, ezért őt tekintették alapítónak is. Elöljárói működésére jellemző a következő kis eset. Prior korában egy közös összejövetelen egyik alattvalója igazságtalanul szabálysértéssel vádolta meg. Lőrinc szó nélkül letérdelt, bocsánatot kért társaitól és valami büntetésért esedezett. Ez az alázat annyira megszégyenítette a hamis vádlót, hogy elöljárója lábaihoz borulva bocsánatért könyörgött. Kiváló bölcsessége és életszentsége nem kerülte el a Szentszék figyelmét. IV. Jenő pápa 1433-ban kinevezte szülővárosa püspökének. Szerénységében szabadulni akart a méltóságtól, a pápa azonban nem tágított. Lőrinc kénytelen volt bevonulni székesegyházába, a S. Pietro di Castello-ba. Igaz, hogy ezt is titokban és minden feltűnés nélkül tette. Püspök korában is szerzetesi módon imádkozott, ugyanolyan áldozatos szeretettel és sikerrel kormányozta a sokszigetű egyházmegyét, mint korábbi szerzetét. Igénytelensége nem ismert határt: a világ egyik leghatalmasabb országának volt a főpapja, egész udvartartása mégis mindössze öt emberből állt. Vagyona az egyház ősi felfogása szerint a templom és a szegények vagyona volt. Székesegyháza és sok más templom restaurálásával, a káptalan helyreállításával, a templomi énekkar megszervezésével emelte az istentisztelet fényét. Főpásztorsága alatt 15 kolostort és tíz új plébániát alapított. Szeretettel és eréllyel megreformálta a világi és a szerzetes papságot. Egyszerű és egyenes szava, önzetlensége és fölséges nyugalma kimondhatatlan hatással volt a különféle szenvedélyes pártok kibékítése. Minden kicsinyes gúnyolódás ellenére tiszta lénye egész bensőségével küzdött a frivol (léha, felelőtlen, könnyelmű) színház és a keresztény erkölcsnek nem megfelelő női ruházkodás ellen. Kora egyházi életének nagy sebe volt az úgynevezett nepotizmus, vagyis a rokonoknak az egyháziak részéről történő túlzott és törvénytelen támogatása. Velence szent püspöke egész lelkével küzdött e betegség ellen. Meg volt győződve, hogy a püspöknek csak egy családot kell ismernie: „egyházmegyéje szegényeit”. Amikor egyik rokona eladó lánya számára nagyobb hozományt kért tőle, ezekkel a szavakkal utasította el: „Ha keveset adok, az neked nem elég; ha sokat adok, megrablom a szegényeket”. Méltán üdvözölhette őt IV. Jenő Bologná-ban ezekkel a szavakkal: „Üdvözlégy, püspökök dísze és dicsősége!” Joggal írhatta róla Cave, a 18. századbeli protestáns történetíró: „Ez a férfiú valóban a legnagyobb dicséretre méltó: Isten iránt őszinte áhítat, a szegények iránt bőkezű szeretet, az egyházi ügyek iránt pedig fáradhatatlan buzgóság jellemezte”. Apostoli működése dicsőséget szerzett neki egész Itáliában és csak megerősítette nagy tekintélyét az Örökvárosban. A római kúria annyira bízott bölcsességében és lelkiismeretességében, hogy fellebbezések alkalmával a tőle megoldott eseteket sohasem változtatta meg. Innen is magyarázható, hogy V. Miklós pápa 1451. október 8-án a gradói pátriárka címét átruházta a hatalma tetőfokán álló Velence püspökére és Lőrincet nevezte ki első pátriárkának. Az alázatos főpap kénytelen volt meghajolni a legfőbb egyházi akarat előtt. Velence főpásztorai azóta viselik a pátriárkai címet. Hetvennégy éves korában „A tökéletesség lépcsői” című lelki könyvével befejezte nem jelentéktelen irodalmi működését. Nemsokára magas láz támadta meg. Szolgái pihés ágyba akarták fektetni. Hallani sem akart róla. „Mit vesztegetitek az időt?”- kérdezte, az én Üdvözítőm a kereszten halt meg. Elfelejtitek, mit mondott Szent Márton haláltusájában? A kereszténynek hamu fölött, bűnbánati ruhában kell meghalnia?” Földre szórt szalmára tették. Életének körét ezzel befejezte. Gyermekkori célkitűzéséhez híven a szó legteljesebb értelmében kiérett szent volt és újra a puszta földön feküdt, mint a szentség iskolájába való járása kezdetén. Földi életének mécsese 1455. január 8-án aludt el. Végrendeletében nem volt miről rendelkeznie. Csak buzdította benne híveit és azt kérte, hogy a legegyszerűbb módon temessék el régi kolostorában. A velencei szenátus az első pátriárkájának ezt a kérését nem teljesítette: a legnagyobb pompával kísérte utolsó útján. 1524-ben avatták boldoggá, 1690-ben pedig szentté. Szeptember 5-e püspökké szentelésének napja.

† Adjad, kérünk, mindenható Isten! hogy Szent Lőrinc püspök és hitvalló tisztes ünnepe mind áhítatunkat növelje, mind üdvünket. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

Szeptember 6. – Szent Aladár apát

Szent Eleutérius (Aladár) hitvalló, Spoleto mellett volt a Szent Benedek-rendi kolostor apátja. Nagy Szent Gergely pápa (március 11.) személyesen ismerte és tisztelte a szent apátot. Különösen bűnbánó lelkületét és imádságának erejét ünnepeljük. Nagy Szent Gergely pápa maga is megtapasztalta ezt: súlyos betegségében az volt a bánata, hogy nagyszombaton nem tudott böjtölni. Kérte az  apátot, imádkozzék érte. Utána olyan erősnek érezte magát, hogy könnyűszerrel böjtölt egész nap. A következő tanulságos esetet is elbeszéli: Eleutériusra apácák rábíztak egy ördöngös fiút, kit a gonoszlélek sokat gyötört, míg náluk tartózkodott. Eleutérius elvitte a maga kolostorába. Itt nyugta volt. Az apát némi elbizakodottsággal mondta társainak: Az ördög úgy látszik, áprilist járatott azokkal az apácákkal. Amióta a fiú Isten szolgái között időz, nem merik bántani. Abban az órában a fiú ismét a megszállottság áldozata lett, és csak az egész kolostor és főként az apát huzamosabb böjtölése és imádsága szabadította meg. Az apát egyszer s mindenkorra megértette a tanulságot: a kegyelem adományai nem tűrnek legcsekélyebb dicsekvést sem. „Üdvös dolog rejtve tartani a Király titkát” (Tóbiás 12 ,7).

Szeptember 7. – Kassai vértanúk

A 17. század nagyon nehéz viszonyok közt köszöntött rá a magyar katolicizmusra. A protestánsok ugyanis rossz szemmel nézték az Egyház öntudatra eszmélését és diadalmas előretörését minden tőlük telhető módon akadályozni igyekeztek. Még a nyílt erőszaktól, sőt vérontástól sem riadtak vissza. Haragjukkal különösen a papok és szerzetesek ellen fordultak, mivel elsősorban bennük látták a katolikus öntudat hordozóit és úttörőit. Már Székely Mózes erdélyi és Bocskay István magyarországi felkelése számos derék papnak és szerzetesnek életébe került. Még több áldozatot kívánt Bethlen Gábor 1619. évi támadása, mely az alkotmányos szabadság jegyében indult ugyan meg, de mindjárt kezdetben a türelmetlen vallásháború jellegét öltötte. Az áldozatok közül hitvalló hősiességükkel magasan kiemelkedtek Kőrösi Márk esztergomi kanonok, Grodecz Menyhért és Pongrácz István jezsuita atyák, akik mindhárman egyazon helyen, Kassa városában és egyazon időben, szeptember 6. és 7. közti éjszaka szenvedtek hitükért kínhalált.

Kőrösi Márk volt a legfiatalabb. 1588-ban született a horvátországi Kőrösön. Gimnáziumi tanulmányait a bécsi jezsuita kollégiumban végezte, azután a graz-i egyetemre ment Miután ott kitüntetéssel megszerezte a bölcsészeti doktorátust, a zágráb-i egyházmegye kispapjaként a római Collegium Germanico-Hungaricum kötelékébe lépett. Az Örökvárosból 1615-ben tért vissza és mindjárt hazaérkezése után a római kollégium szelleméhez híven lángoló buzgalommal látott hozzá a lelkek üdvösségének munkálásához. A nagy Pázmány Péter érsekprímás azonnal felismerte az ifjú pap értékét és már 1616-ban egyházmegyéje kötelékébe fogadta. Először Nagyszombat-ra küldte gimnáziumi igazgatónak, majd két évre rá esztergomi kanonokká és komáromi főesperessé nevezte ki. Mint kanonok, társainak bizalmából mindjárt kinevezése után a Kassa közelében fekvő széplaki uradalom élére került kormányzónak. De a sok vesződséggel járó gazdálkodás nem elégítette ki a lelkes pap ambícióját. Titokban visszasóvárgott a lélekmentő munkához. Már éppen a lemondás gondolatával foglalkozott, mikor az események alakulása Kassára sodorta őt és alig harmincegy éves korában meghozta számára a vértanúi koronát.

Kőrösit korban Grodecz atya követte. Ő idegen földön, a sziléziai Teschen-ben született 1584-ben, galíciai, grodek-i eredetű lengyel családból. Középiskolai tanulmányait vértanútársához hasonlóan szintén a bécsi jezsuitáknál végezte. 1603-ban a brünn-i újoncnevelő intézet tagja lett. A két évig tartó próbaidő leteltével pedig Prágába ment magasabb tanulmányokra. Prágában kezdte meg áldozópapi tevékenységét is, mint az ottani árvaház lelkésze. 1618-ban a kassai helyőrség német és szláv nyelvű legénységéhez osztották be katonapapnak. Ebben a minőségében szelídségével igen mély hatást gyakorolt szilaj híveire és puszta megjelenésével vissza tudta őket tartani minden nagyobb kihágástól. A hagyomány különben azt tartja róla, hogy feltűnő módon rendelkezett a nyelvek adományával: szláv hallgatói akadálytalanul megértették német beszédét és fordítva német hallgatói minden fennakadás nélkül tudták végig hallgatni szláv beszédét.

A vértanú triászban a horvát Kőrösi és a lengyel Grodecz mellett Pongrácz atya képviselte a törzsökös magyar elemet. Az ősi szentmiklósi és óvári Pongrácz-családból származott, mely már a 13. században nagy szerepet játszott a Felvidék történetében. 1582-ben született az erdélyi Alvinc-en és képzését a kolozsvári jezsuita kollégiumban nyerte. Annyira megkedvelte mestereinek életét, hogy 1602-ben szülei és rokonai tanácsa ellenére maga is közéjük lépett. A próbaidőt Brünnben töltötte, utána Prágá-ban, Laibach-ban, Klagenfurt-ban és Graz-ban tanult, illetve tanított. 1615-ben a hatalmas Homonnay Drugeth György kérésére Homonnára küldték elöljárói hitszónoknak és tanárnak. Rövidesen számos eretneket visszavezérelt az Egyház kebelébe: úgy, hogy a híres kassai kálvinista pap, Alvinczy Péter váltig panaszkodott, hogy ameddig ez az egy jezsuita él, sem ő, sem felekezete nem remélhet nyugtot. Bethlen támadása nem Homonnán, hanem Sárosban találta Pongráczot, ahol Péchy Zsigmondot vigasztalta súlyos betegségében. A veszedelem hírére azonban késedelem nélkül Kassára sietett az ottani katolikusok bátorítására, ahol Kőrösivel és Grodecz-cel együtt a kassai katolikusok főpártfogójának, Dóczy András főkapitánynak házában vonta meg magát. Bethlen Gábor vezére, Rákóczi György 1619. szeptember 3-án érkezett protestáns hajdúival Kassa alá és azonnal erélyesen követelte a város átadását és a bent rekedt Dóczy főkapitány kiszolgáltatását. A protestáns városi tanács nem emelt kifogást e követelések ellen, mivel azonban a hajdúk nagyon fenyegetően léptek fel, nem merte feltétel nélkül feladni a várost. Alkudozást kezdett tehát Rákóczival és csak akkor nyitotta meg előtte a kapukat, mikor megígérte, hogy a város jogait és lakóinak személy- és vagyonbiztonságát tiszteletben fogja tartani. A szerződés szeptember 4-én jött létre, és Rákóczi már a következő nap bevonult kétszáz gyaloghajdúval. Első dolga Dóczy őrizetbe vétele volt. Ugyanakkor megparancsolta, hogy a főkapitány házában, a mostani premontrei rendházban tartózkodó három papot is tartóztassák le és se kimenni ne engedjék őket, senkit be ne engedjenek hozzájuk, és se ételt, se italt, se levelet vagy üzenetet ne engedjenek bevinni nekik. A durva hajdúk szóról-szóra teljesítették ezt az embertelen parancsot és két napon át étlen-szomjan tartották a halálra szánt papokat. Sőt, mikor ezek másnap, pénteken legalább egy falat kenyeret kértek tőlük, durván egy darab húst vetettek eléjük ezekkel a szavakkal: „Nesztek, barmok, faljátok fel ezt!” A szenvedők azonban természetesen óvakodtak ilyen áron csillapítani éhségüket. Szeptember 6-án estefelé egy csapat hajdú tört a szállásukra, feltörte a kápolnát és onnan minden mozdíthatót elvitt vagy összetört, azután a foglyokra támadt és pénzt követelt tőlük. De a két jezsuita szegénységi fogadalmára, Kőrösi pedig pénztelenségére való hivatkozással csak ígéretet tudott tenni arra, hogy kiszabadulása után megfizeti a követelt váltságdíjat. A martalócokat azonban nem elégítette ki az ígéret. „Úgy hát készüljetek a halálra!”- ordították mindenfelől. „De hát miért kell meghalnunk?- kérdezték az üldözöttek. „Mert pápisták vagytok”- hangzott a lakonikus válasz. „Jó, ezért a szent ügyért készek vagyunk azonnal meghalni”- felelt bátran Pongrácz atya és egyúttal odanyújtotta nyakát. A jelenlévők közül azonban egyik sem mert a bakó szerepére vállalkozni, hanem ehelyett nagy dérrel-dúrral elvonultak. Utána jó darabig semmi sem történt. Hajnal felé azonban magának Bay Zsigmondnak, a gyaloghajdúk kapitányának vezetésével újabb fegyveres csoport jelent meg a vértanuk háza előtt és nagy lármával dörömbölni kezdett. Pongrácz atya azonnal ajtót nyitott, mire az egyik benyomuló hajdú buzogányával leütötte őt. Utána többen rávetették magukat, megfosztották ruháitól és kezénél, lábánál fogva erősen megkötözték. Ugyanígy tettek Grodecz atyával is. Utolsónak Kőrösire támadtak. Miután szép szóval nem tudták őt hittagadásra bírni, kezénél fogva a szoba gerendájára akasztották, meztelen testét égő fáklyákkal sütögették és bárdokkal vagdosták, úgyhogy a hús cafatokban lógott le róla és megpörkölt bordái közt szabadon lehetett látni belső részeit. A fiatal kanonok azonban egyetlen panaszszó nélkül állta a rettentő kínokat és mindegyre csak Jézus és Mária szent nevét hajtogatta. Végre maguk a bakók is megelégelték a kínzást, egyetlen vágással a fejét vették a hős vértanúnak és testét a szennygödörbe vetették. Kőrösi után ismét Pongráczot vették sorra, aki mindhármuk közt a legbátrabb és legszókimondóbb volt. Az ő testét is össze-vissza hasogatták és égették, azután vastag kötéllel olyan erősen összeszorították fejét, hogy koponyája ropogni kezdett, szemei kidülledtek és halántékából kiserkedt a vér. Mivel pedig ilyen helyzetben nem tudták lefejezni, két mély sebet ütöttek rajta és azután félholt állapotban őt is a szennygödörbe lökték. Még kegyetlenebbül bántak el Grodecz atyával. Előbb késekkel össze-vissza szurkálták, azután kardokkal és bárdokkal támadtak rá, fáklyákkal égették és végül őt is két társa mellé taszították. Pongrácz és Grodecz esetében tehát csak félmunkát végeztek a hóhérok, a szennygödörből egész nap hallható volt megtört sóhajtozásuk. Egy hű katolikus, Eperjessy István, a kápolna gondozója, aki különben az egész jelenetnek szem- és fültanúja volt, végre megemberelte magát és óvatosan odakúszott a gödör szélére. Pongrácz atya, aki még mindig eszméleténél volt, azonnal megismerte őt és kérte, hogy figyelmeztesse Hoffmann Kristóf kamarai tanácsost szomorú helyzetükre. Mikor azonban megtudta, hogy a martalócok Hoffmannt is legyilkolták, így sóhajtott fel: „Jól van tehát, legyen meg Isten akarata. Mi innét nemsokára az égbe költözünk az édes Jézus látására: te is az ő bajnoka vagy; tehát jól harcolj egész a halálig, hogy elnyerd a hervadhatatlan koszorút”. Ezekkel a szavakkal kilehelte lelkét a hős hitvalló.

A katolikus hívek, mikor a megrendítő eseményről értesültek, azonnal lépéseket tettek a szent vértanuk tetemeinek megszerzésére. A bíró azonban, akihez kérésükkel fordultak, durván elutasította őket. „Örüljetek- támadt rájuk-, hogy nem lakoltatok ti is úgy, mint papjaitok. Takarodjatok innét és amint titeket nem zaklat senki, úgy ti is maradjatok veszteg.” Mikor azonban Gadóczy Bálint özvegye vette kezébe az ügyet, a városi tanács mégis megtett annyit, hogy a hóhérral kihúzatta és szárazabb helyen takaríttatta el a tiszteletreméltó hamvakat. Sőt Bethlen Gábor Forgách Zsigmond nádor nejének, Pálffy Katalinnak sürgetésére 1620-ban megengedte a tetemek felemelését és elszállítását. A buzgó matróna először a sebesi templomba, majd a hertneki várba vitette az illő módon megtisztított és felékesített ereklyéket. 15 évvel később pedig ólomkoporsóba zárva a nagyszombati klarissza szüzeknél helyezte el az egybe gyűjtött csontmaradványokat. A klarisszáktól 1784-ben a Szent Orsolya rendi szüzekhez kerültek át és jelenleg is ezeknek nagyszombati templomában nyugszanak.

A három vértanú boldoggá avatási eljárását még 1628-ban elindította Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek. Azonban sokáig kellett várni az eredményre: 1905. január 15-én Szent X. Piusz pápa népes magyar küldöttség jelenlétében engedélyezte nyilvános tiszteletüket. II. János Pál pápa szlovákiai látogatása alkalmával, 1995. július 2-án avatta szentté a vértanúkat. Az esztergomi bazilikában tiszteletükre szentelt oltárban őrzik ereklyéiket.

† Urunk, Istenünk, segíts meg minket Szent Márk, István és Menyhért kassai vértanúk közbenjáró imájára, hogy akiknek győzelmét örvendezve ünnepeljük, azoknak állhatatos hitét is kövessük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Szeptember 8. – Kisboldogasszony

Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének ünnepe, katolikus és ortodox egyházi ünnep, amelyet minden év szeptember 8-án tartanak. Elnevezése latinul Nativitas Beatae Mariae Virginis. Dátuma a jeruzsálemi Szent Anna-templom felszenteléséhez kötődik. Az ünnep időpontja, szeptember 8-a eredetileg annak a jeruzsálemi templomnak a felszentelési dátuma volt, amely azon a helyen épült, a jeruzsálemi Bethesda fürdő közelében, ahol a hagyomány szerint Szent Joachimnak és Szent Annának, Szűz Mária szüleinek háza állt, és ahol így Szűz Mária született. Ez az 5. században felszentelt templom ma is áll, Szent Annának szentelve. A dátum továbbá Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe, december 8-a után kilenc hónappal van, így kronológiailag is illeszkedik a katolikus ünnepkörbe.

Az ünnepet a keleti kereszténység az ötödik, a nyugati a 7. századtól kezdve tartja, a nyugati egyházi naptárba valószínűleg I. Szergiusz pápa iktatta be. IV. Ince pápa a 13. században nyolcaddal rendelkező kiemelt ünneppé tette. 1955-ben, a liturgikus naptár rendezésekor XII. Piusz pápa a hozzá kapcsolt nyolcadot eltörölte. Magyar Kisboldogasszony elnevezésére a 15. századtól kezdve vannak adatok. A 18.-19 századtól kezdve számos hozzá kapcsolódó népszokásról tudunk hazánkban.

A keleti liturgiában a Legszentebb Istenszülő születése néven szerepel az ünnep, mind az ortodox egyházban, mind a görög katolikus rítusban.

Ma Magyarországon közel 180 Kisboldogasszony-templom vagy kápolna van, melyeknek általában ezen a napon van a búcsújuk. A legismertebb magyarországi ilyen zarándokhely a máriaremetei Kisboldogasszony-templom, ahol már számos csoda és jelenés történt.

A Stella puerpera Solis („hajnali szép csillag”) tiszteletére szokás volt szeptember 8-a hajnalán a napfelkeltét a szabadban várni, csatlakozni az angyalokhoz, akik ilyenkor Mária születésén örvendeznek a mennyben. Azt tartották, hogy akinek „érdeme van rá”, meglátja a kelő napban Szűz Máriát. A népi megfigyelések szerint a fecskék Kisasszonykor indulnak útnak.

Mária Isten áldott földje, amelyből üdvösségünk virága és gyümölcse sarjadt. Ebből a szimbolikából nőtt az a 19–20. század fordulóján még élő Balaton-vidéki és göcseji szokás, hogy a vetőmagot az ünnepre virradó éjszaka, illetve kora hajnalban kitették a harmatra, hogy ne üszkösödjék meg. A nép nyelvén a két nagy Mária-ünnep (augusztus 15. és szeptember 8.) közti időszak neve a „két asszony köze”. Mária születésének gazdag apokrif hagyományai vannak, ezek a kódexirodalmunkba is bekerültek. A 16. századi Teleki-kódex Anna-legendájában olvasható: „Szent Annának elkövetkezvén az órája, a hétnek néminemű keddin szüle. Egészségben szülé az igaz Dávidnak királyi plántáját, ez világnak előtte választott leányt, az édes Szűz Máriát. Miképpen az angyaltul megtanítottak valának, mert ő vala ez világnak jövendő megvilágosojtója és asszonya és tengörnek csillaga.”

† Szolgáidnak add meg Urunk, kérünk, égi malasztodnak ajándékát, hogy kiknek a Boldogságos Szűz szülése üdvösség kezdete lőn, az ő születésének ünnepe adja meg a békesség növekedését. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

Szeptember 9. – Boldog Szerafina özvegy

Urbinó-ban született. Apja Guidó montefeltrói gróf volt. Anyja Colonna Katalin, V. Márton pápa unokahúga. A kisleány a keresztségben a Szuéva nevet kapta. Csak később lett Szerafina. Hogy miért? Egy agyongyötört asszonyi élet szenvedéseinek, megaláztatásainak sora az oka.

Apját, anyját korán elvesztette. Akkor a Colonna grófok vették őt magukhoz. Római palotájukban nevelkedett. Itt ismerkedett meg vele Sforza Sándor gróf, Pesaro ura. Sforza gróf özvegyember volt. Két kis fia maradt az első felesége után: Galeácius és Konstancius. A gyerekeknek anya kellett volna, neki meg feleség a házhoz. Megkérette Szuévát, feleségül is vette. 1448-ban volt az esküvőjük. A fiatalasszony Pesaróba került. Nagy szeretettel nevelte, gondozta két kis mostohafiát. Úgy szerették, mintha édesanyjuk lett volna. Az urával is megvoltak békességben. Nem lehet ugyan tudni, hogy szerelemből vette-e Sándor gróf feleségül Szuévát vagy diplomáciai számításból, de eleinte jól éltek egymással. Néhány esztendő múlva azonban jött egy háború. A gróf segítségére sietett testvérének, a milánói Sforza Ferenc hercegnek fegyveres népével. Pesaro ügyeinek intézését feleségére bízta. Szuéva meg is állta a helyét becsülettel. Hosszú ideig tartott a hadakozás, közben Sforza Sándor elhidegült a feleségétől. Egy másik asszony hálójába került. Mikor végre hazatért, már csak nyűg volt neki a hites feleség. A reneszánsz férfi féktelen szenvedélyével és önzésével adta át magát az új, vétkes szerelemnek. Hiába próbálta Szuéva visszahódítani, hiába beszélt a lelkére, hiába figyelmeztette az Isten előtt fogadott hitvesi hűségre. A gróf a megunt asszonyt kezdte gyűlölni. Gyalázatos, kegyetlen durvasággal támadt neki, mindenképpen szabadulni akart tőle. Két alkalommal is mérget etetett vele, de nem fogott rajta. Egyszer saját kezével akarta megfojtani. Álmában támadt rá. De Szuéva még tudott segítségért kiáltani. A kiáltozásra felriadó szolgák elől azután visszahúzódott a gyilkos szándékú férj. Máskor meg hajánál fogva hurcolta végig a házon. Ütötte, verte, míg félholtan, eszméletlenül terült el a földön. Végül pedig rákényszerítette, hogy hagyja ott a Sforza palotát és menjen a klarisszák kolostorába. Hiába siratták Galeácius és Konstancius: a szenvedélytől elvakult férfi hajthatatlan maradt. Menni kellett tehát. Szuéva rokonai természetesen nem hagyták annyiba a dolgot. Mikor értesültek a történtekről, felelősségre vonták Sforza grófot. Azt a választ kapták, hogy csak jöjjenek Pesaróba, majd meglátják ki a bűnös! És szemérmetlenül rágalmazva ártatlan feleségét vádolta házasságtöréssel. Az apácákat pedig állandó rémületben tartotta fenyegetéseivel: felgyújtatja a kolostort, Szuévát pedig megöleti, ha nem kap megfelelő választ kérdéseire, mikor majd a rokonok itt lesznek. Megérkezett a rokonság, hogy tisztázza a helyzetet. Felvonultak a kolostor fogadószobájába. Sforza gróf hites nótáriust is vitt magával. Annak kellett írni a jegyzőkönyvet. Szuéva vagy nem hallott a rágalomról vagy nem akarta hinni, hogy szemtől-szembe meri őt vádolni a férje. Mintha villám sújtotta volna, úgy állt ott annak a hallatára, hogy ő volna a házasságtörő. Egy szó nem sok, annyit sem tudott mondani. A nótárius azonban nem zavarodott meg. Jól értette a dolgát, fel volt készülve. A hallgatást beleegyezésnek véve már írta is: Mindent beismert. Többre nincs szükség! És már mentek is. Csak egy gúnyos pillantást vetett még Sforza gróf a felesége rokonaira: Ítéljék meg, jogos volt-e az asszony elűzése?! A rokonok is kezdtek kiszállingózni. Megzavarodva, szégyenkezve. Hiszen egy szava sem volt a vádlottnak a vád ellen! Szegény asszony csak akkor eszmél, mikor már magára maradt. Hatni kezdett a szavak mérge: hogy hűtlen, házasságtörő! Kegyetlenebb, keserűbb méreg annál, amivel a palotában etették. Semmi mása nem maradt ezen a földön, csak az asszonyi becsülete. És most ezt is elvették tőle.

Azt még nem tudta, hogy a nótáriust összemarta egy megvadult szamár. Azt a kezét, amivel a hamis jegyzőkönyvet írta. Éppen útban volt hazafelé, mikor a szerencsétlenség érte, és ijedtében az egész városon végigkiabálta a hamisságot. Szuéva csak azt tudta, hogy egészen tönkretették. Leroskadt a feszület elé. Szó még most sem jött az ajkára, nem tudta elmondani, mi fáj neki és milyen rettenetesen fáj! Egész lelke egy vérző seb. Megtört, kuporgó alakja maga az eleven panasz és siralom akkor is, ha egy szót sem szól. Lerítt róla: „Uram, hát nem segítettél!” Pedig mennyit könyörgött hozzá! Csak őhozzá, a Keresztre feszítetthez. Mert azóta, hogy az ura gyilkos kézzel támadt rá, másnak nem panaszkodott. De legalább az Úrhoz menekülhetett, ha már nem bírta a keresztet. Most mintha az is elhagyta volna. Könnyein keresztül mégis fölnézett hozzá. Hiszen valahová csak kell fordulni! És amint nézi, lassan kezdi érteni, hogy mégis csak kicsinység a maga kínja és gyalázata az Úréhoz képest. Ebben a mélységes és kilátástalan nyomorúságban tudja világosan látni, hogy senki olyan ártatlanul nem szenvedett, mint az Úr, senki iszonyatosabban és senki türelmesebben. Ekkor lett Szuévából Szerafina nővér. Kérte, fogadják be a klarissza apácák. Ott maradt a kolostorban. Panasza, nyomorúsága, megaláztatása mind elolvadt annak a szeráfi szeretetnek lángjába, ami akkor a kereszten függő Üdvözítőről sugárzott felé. 1460-ban lett a kolostor lakója, tizennyolc évet élt ott alázatban, önmegtagadásban, betegápolásban, házimunkában, imádságban. Engesztelt azokért, akik megrontották az életét, akik az Úr sebeit tépik föl vétkeikkel. Közben Sforza gróf élte világát a szeretőjével. De nemsokára arra is ráunt és elkergette. Úgy látszik Szerafina engesztelése kedves volt az Isten előtt. A bűnös csábító asszony magába szállt és bűnbánatot tartott. Megtérése után nemsokára meghalt. Később Sándor gróf is megtért és a kolostornak küldött ajándékokkal iparkodott engesztelni előző gonoszságát. Szerafina 1478-ban Kisasszony napján halt meg. A kolostor apátnője volt akkor. 1754-ben boldoggá avatták.

† Istenünk, te Boldog Szerafinát a türelem hősi példájaként állítod elénk, hogy tanuljunk tőle béketűrést, közbenjárása pedig minden bajtól oltalmazzon. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

Szeptember 10. – Tolentinói Szent Miklós hitvalló

A 13. század közepén egy öregedő házaspár élt San Angelóban. Ez a kis falu Közép-Olaszországban van az ankona-i tartományban. A férfit Kampánusnak, feleségét pedig Amátának hívták. Akkortájt a kereszténység nehéz időket élt át. IV. Ince pápa 1245-ben az első lyoni zsinaton följajdult, hogy az Egyház öt sebből vérzik, amint vérzett az Üdvözítő a kereszten: a katolikus világ és főleg a papság megújulásra szorul, a Szentföld újra a szaracének kezén van, Konstantinápoly már-már a török félhold hatalmába kerül, Magyarországot földúlta a tatár, Frigyes császár pedig ellene dolgozik az Egyháznak.

Az Úr misztikus testének e sebeiből megérzett valamit minden jóravaló keresztény. Nem volt ismeretlen Kampánus és hitvestársa előtt sem. Az Anyaszentegyház fájdalma az ő fájdalmuk is volt. Jámbor életükkel igyekeztek azt enyhíteni. Ugyanakkor az ő lelkük is meg volt sebezve. Nem az volt a legnagyobb bajuk, hogy szegények voltak. Hosszú házasságuk gyermektelen maradt, ez szegénységüket még nyomasztóbbá tette. Végre is nagy zarándokútra szánták rá magukat. Elmentek a Dél-Olaszországban fekvő Bari városába Szent Miklós püspök (december 6.) sírjához. Ahogyan imádkozott gyermekért valamikor Anna, Sámuel próféta anyja (Sámuel 1. könyve 1. fejezet), úgy könyörögtek ők is a hatalmas csodatevő földi maradványai előtt.

Isten meghallgatta esdeklésüket és 1246-ban megszületett az utód. A nagy közbenjáró tiszteletére Miklós névre keresztelték. A kiimádkozott fiú az maradt, aminek született: a kegyelem gyermeke. A keresztségi kegyelmet nem vesztette el egy hosszú életen keresztül. Szülői Istentől kapták, Istennek szánták még születése előtt. Ő híven járt azon az úton, melyen csodás születése és a jámbor szülők szándéka elindították. Alig volt hétéves, amikor hallotta a legendából, hogy védőszentje már csecsemő korában nem nyúlt hozzá a táplálékhoz szerdán és pénteken. Mindjárt kész volt az elhatározásra, ezeken a napokon ő is böjtöl. Sőt csakhamar más napra is kiterjesztette a böjtöt. Már, mint gyermek és ifjú nagyon szerette a szegényeket. Jómaga is szegény viszonyok közt nevelődött, ezért a szegényben is könnyebben ismerte föl Isten küldöttjét. De különösen feltűnő volt benne a tisztaságnak szeretete. Testben járó angyalnak ismerték. A hagyomány azt tartja, hogy ennek jutalmául gyermekkorában egy Úrfölmutatás alkalmával a kisded Jézus alakjában látta az Urát a szentostyában és hallotta szavát: „Az ártatlanok és igazak hozzám ragaszkodnak (24. zsoltár), téged is várlak)”. Lehetséges, hogy csak egy vándorlegendával állunk szemben, amely más szentnek életéből került az övébe is. Azonban bizonyos, hogy „a tisztaszívűek meglátják az Jstent”, és hogy Miklós tiszta szeme korán tapadt rá az Úrra, mindenütt meglátta őt. Jó eszű ifjúvá serdült, szűkebb hazájában, Tolentino városkájában végezte magasabb tanulmányait. Részint sikeres tanulása jutalmául, részint további iskolázása megkönnyítéséért egész fiatalon kanonoki javadalmat kapott az Üdvözítőről nevezett tolentinói templomban. Abban az időben ez szokásos dolog volt a tanulmányaikat végző ifjaknál, a mostani tanulmányi ösztöndíjnak felelt meg. Tizenhét éves volt, mikor egy lelkes Ágostonos remete egyik szentbeszédét hallgatta. A szerzetes a világ múlandóságáról beszélt Szent János első levele alapján: „Ne szeressétek a világot, sem azokat, mik e világon vannak. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atyának szeretete; mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége . . . És e világ elmúlik és az ő kívánsága. Aki pedig Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké)” (2, 15 – 17). Ez a beszéd belemarkolt Miklós lelkébe. Már jóval előtte elhatározta ugyan, hogy elhagyja a világot, de nem látta még világosan, hol kell cselekednie Isten akaratát. A beszédben Isten irányító kezét ismerte föl. Nagyon jó lehet annak a szerzetnek szelleme, gondolta, amelynek egyik fia így beszél a világ elhagyásáról. Lemondott a kanonokságról s a tolentinói Ágostonosok közé lépett. Ez 1263 táján történt. Próbaideje alatt mintaszerzetessé lett. Elöljárói egymásután több rendházba küldték azért, hogy másoknak jó példát adjon. Cingoli városában szentelték áldozópappá, utána megkezdte nagyhatású apostoli munkáját, 1276 körül Tolentinóba került és élete végéig, 30 éven át ott működött.

Szelíd és tiszta lelkülete a legmelegebb áhítattal volt a legméltóságosabb Oltáriszentség iránt. Emellett a legválogatottabb önmegtagadásokkal sanyargatta önmagát. Ilyen lelki élettel kitűnő misszionáriussá vált. Alig volt nap, mikor nem prédikált. Mindig meglátszott rajta, hogy a magasságok honából, az eucharisztikus Krisztus mellől jön, hogy semmi olyan követeléssel nem lép mások elé, amit maga is meg nem tenne. Önmagával szemben való szigorúságát és a lelkekért való áldozatos buzgóságát jóakaró lelkek mérsékelni próbálták. Szelíden, de határozottan elintézte őket: „Nem azért lettem szerzetespap, hogy a kényelemnek éljek”. Sikerei dicséreteket arattak. Ő azonban az elismerés elől ügyesen és szent közömbösséggel ki tudott térni. „Haszontalan szolgák vagyunk, – mondogatta ilyenkor- ami kötelességünk volt, azt cselekedtük” (Lukács 17, 10). Férfikora folyamán nagy események játszódtak le az Egyházban és a világpolitikában. Kihalt a Hohenstaufen-i uralkodóház (1268). Pápai segítséggel az eszközökben nem válogatós Anjou-k foglalták el a szicíliai és nápolyi trónt, az utolsó keresztes hadjáratban odaveszett maga a vezér, IX. Szent Lajos (1270). Német földön Habsburg Rudolf lett a császár (1273), az 1274-i második lyoni zsinaton megtörtént a görögök kérészéletű egyesülése; VIII. Bonifác pápa és IV. Szép Fülöp francia király között lezajlott a fájdalmas jelenetekben bővelkedő nagy küzdelem, és az első avignoni pápa az Egyház nagy kárára francia földön koronáztatta meg magát (1305). Ezeknek az eseményeknek szomorú mozzanatai sok súlyozatlan lelket kergetett az elkeseredésbe és meghasonlásba. Fájtak azok Miklósnak is. De túltette magát rajtuk, élt Istennek és azon dolgozott, hogy kevesebb legyen a baj és botrány az Egyházban. Sokat betegeskedett, a szigorú aszkézis, a sok törődés és munka aránylag korán, 50 éves korában a sírba vitte. A haláltól nem félt. „Csak azért szeretem az életet -szokta mondani- mert gyorsan a halálba visz.” Harmonikus volt élete, szép volt a halála. 1306 tavaszától egészen haláláig, tehát féléven át minden éjjel angyali énekszót hallott. A mennyei öröm előíze volt ez. Sokszor emlegette akkor az apostollal: „Kívánok föloszlani és Krisztussal lenni” (Tit. 1, 23). Halála előtt négy nappal cellájába kérette társait és a halálos ágyról a következő kérelmet intézte hozzájuk: „Lelkiismeretem ugyan semmiről sem vádol. Mindamellett tudom, hogy nem vagyok tiszta Isten előtt. Kérlek, testvéreim, bocsássatok meg, ha valamelyikteket megbántottalak, hogy a ti vétkeitek is bocsánatot nyerjenek.” Szavaira néma csend volt a felelet. A halála előtti napon elkérte azt a feszületet, amelyben az Úr keresztjének egy szilánkja volt, s amelyet valamikor ajándékba kapott. Áhítattal csókolgatta és imádkozta: „Üdvözlégy, Szent Kereszt! Rajtad függött a világ üdvössége, rajtad ömlött megváltásunk vére, rajtad könyörült meg a latoron az Úr, rajtad imádkozott az Üdvözítő fölfeszítőiért. Irgalmas Istenem, mentsd meg lelkemet”. 1306. szeptember 10-én ment be lelke Ura örömébe. 1446-ban avatták szentté.

† Hallgasd meg Uram! a mi könyörgésünket, mellyel Szent Miklós hitvallód emléknapján eléd járulunk: hogy akik saját igazságunkban nem bízunk, az ő esedezése által, ki neked kedves volt, gyámolíttassunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

Szeptember 11. – Szent Pulcheria szűz

A bizánci udvar fülledt levegője, cselszövő udvaronchada, mesterkélt pompája, politikai ízű vallásossága vette körül. Gyermekkorában játszódott le Aranyszájú Szent János tragédiája (január 27.). Mikor a szent püspök számkivetésbe ment, ötéves volt a kis hercegnő. De a lelke csodálatosan korán nyílott és már akkor is vette és őrizte a benyomásokat. Volt mit földolgozni. Látta a katedrális lángba borulását, és anyját, Eudoxia császárnét a ravatalon. És hallotta a súgva lopódzó hírt: Isten büntetése ez a János püspökkel történt igazságtalanságért! Bevésődött lelkébe az anyja képe: a büszke, a szép, hatalmas, parancsoló asszonyé, aki „Augusta” volt, fölséges asszony, esze és irányító akarata a birodalomnak. De mintha túl sok lett volna benne a büszkeségből, a császári fölségből: koronáját tán még az Isten előtt sem tette le a fejéről!

Azután hallotta a távol keleti provinciákból érkező hírt: meghalt a száműzött szent püspök. És látta, mennyire föllélegeznek, akik elűzték, és akik most a helyében vannak. Nem kell többé félniük tőle!

Kikísérte az apját is, Árkádius császárt az Apostolok bazilikájának kriptájába, oda, ahol a koronás királyok már csak a „halászok” ajtónállói. Kilencéves volt, mikor a templom előcsarnokából nyíló kriptába levitték a koporsót. És utána küldte az elköltözőnek utolsó búcsúzásul engesztelő imádságát: Hogy evilági tétova ingatagságai után mégis csak megállhasson az örök Bíró előtt; hogy ott ne ártsanak a gonoszlélek cselvetései neki, aki itt a földön oly könnyen beleakadt a trón körül szövődő intrikák szálaiba.

Azután ott maradtak magukra négyen testvérek. Pulchéria, a legidősebb; a nála két évvel fiatalabb Theodózius, a jövendő császár; és Árkádia meg Makrína hercegnők, a legkisebbek. A császári korona ragyogásában éltek, de apa és anya nélkül. Az elhalt császár rendeletéből Anthimus volt a gyámjuk. Úgy gondoskodott róluk, mint jövendő urairól, a birodalom valamennyi bölcsét odarendelte volna nevelésükre. A császári gyermekek közül Pulchéria kezdettől fogva messze kimagaslott kiváló értelmével, éleslátásával, határozottságával és kormányra-termettségével. Pár esztendő alatt elsajátította korának csaknem minden tudományát. Kiművelték őt a görög és latin nyelvben. A keresztény és a klasszikus irodalmat egyaránt ismerte. Volt áttekintése a hatalmas birodalom ezerfelé ágazó ügyeiről, ismerte barátait és ellenségeit. Tizenöt éves korában kezébe vette a hatalmat, mint Augusta (uralkodó császárnő). Mindjárt megmutatta, hogy kormányra termett. A provinciák lázongásait erős kézzel tudta megfékezni. Az udvarban szigorú fegyelmet és rendet tartott. A cselszövők nem boldogultak nála. Ápolta a békét a szomszédos fejedelmekkel, visszavetette a határon leselkedő barbárokat. Kortársai és a későbbi nemzedék írói mind a legnagyobb csodálattal és lelkesedéssel beszélnek róla. Sohasem volt a kelet-római birodalomban olyan jólét és boldogság, mint az ő kormányzása alatt.

Mióta átvette a birodalom vezetését, öccsének nevelését is maga irányította. Theodózius már nem volt oly nagyszabású, zseniális tehetségű egyéniség, mint Pulchéria.  Árkádius természetét örökölte. Sok jóakarat volt benne, de könnyen meg lehetett téveszteni, könnyen befolyásolni. Pulchéria 421-ben átadta neki az uralmat. Előbb azonban még feleséget keresett számára. Konstantinápolyban tartózkodott ebben az időben egy athéni filozófus leánya, Athénaisz. Atyai örökségének védelmezésére jött a császári udvarba. Pogány leány volt, de jó erkölcsű, tehetséges, és amellett szép is. A választás rá esett. Pulchériának könnyű volt vele megismertetni és megszerettetni a kereszténységet. Athénaisz meg is tért és a szent keresztségben az Eudoxia nevet kapta. Pulchéria anyjának a nevét. Ezután nemsokára Theodózius felesége lett. Pulchéria továbbra is részt vett az ország ügyeinek intézésében. Nagy befolyását arra használta, hogy az igaz hit ügyét védelmezte. Kellett ennek az „erős asszonynak)” hitvédő lelke, mert veszedelmes eretnekségek harcoltak akkor az igaz kereszténység ellen, és az érvényesülésért folyó harcaikat a császári trón körül vívták meg. Az új császárné, Eudoxia megjelenése és bekapcsolódása az udvari életbe új lehetőségeket nyitott a fondorkodóknak. Bár Eudoxia mélyen vallásos, az igaz hithez ragaszkodó császárné volt, mégis értették a módját, hogy a maguk pártjára állítsák. Hiúságánál fogták meg. Biztatták, hogy ne tűrje Pulchéria befolyását. Ez a vetélkedő hiúság aztán sokszor elvakította, és nem látta, hol van az igazság. A gyakori viszálykodás és intrika lett Pulchéria keresztje. Ellenségeinek több alkalommal sikerült elérni, hogy a császár számkivetésbe küldte nénjét. De mikor látta, hogy távollétében csak elhatalmasodnak a bajok, visszahívta. Pulchéria a személyes sértést feledve jött is, hogy helyt álljon az igazságért. Az eretnekek a végén mégis csak vele találták magukat szemben. Így nagy része volt a nesztóriánizmust elítélő efezusi zsinat sikerében (február 9.). Személyesen beszélte rá az orthodox püspököket, hogy jelenjenek meg és tegyenek bizonyságot a katolikus hitről. A diadal emlékére templomot emeltetett Szűz Máriának, az Istenanyának tiszteletére. De ha nem hívták, akkor is visszajött, ha szükség volt rá. Mikor a nesztóriánizmus elítélése után Eutychés eretneksége (április 11.) kezdett terjedni, Pulchéria már vagy két esztendeje távol volt az udvartól. Ismét számkivetésben. Nagy Szent Leó pápa biztatására azonban hívatlanul is beállított a császár elé. Eutychésnek, úgy látszott, már nyert ügye volt akkor. Pulchéria távollétében megnyerte magának a császárt és nyíltan üldözte az igaz hit szószólóit. Megtartatta az efezusi „zsiványzsinatot (449) és itt igazoltatta magát. Kiközösítette legerősebb ellenfelét, Flaviánust, akit a katonák és a zsinatra összecsődített eretnek barátok annyira megvertek, hogy nemsokára belehalt sérüléseibe. Nem volt, aki ellenálljon Eutychésnek. Az újra porondra lépő Pulchéria azonban visszafordította az ügyek állását. Alaposan megfeddette a császárt és jobb belátásra bírta. A császári kegy elfordulásával kicsúszott a talaj Eutychés és párthívei alól. De Pulchéria ezzel nem elégedett meg. Hozzáfogott a kalcedóni zsinat előkészítéséhez (451). Közben állandó levelezésben volt a pápával, Nagy Szent Leóval. Az új, törvényes zsinat azután elítélte Eutychést. Mindezekhez a harcokhoz felülről kellett irány mutató világosság, felülről a letörést nem ismerő erő. Mert tehetség nem hiányzott volna a két Eudoxiából sem, Pulchéria édesanyjából és sógorasszonyából; és ők mégis rossz úton jártak. Ők nem tudtak rátalálni az élő vizek forrására, amik az örök élet mélységeiből fakadnak és ki nem merülnek, cserben nem hagynak, hanem az örök életre szökellnek. Vagy legalább is nem nyitották ki eléggé a lelküket annak a forrásnak.

Pulchéria rátalált és itta vizét. Egészen mély lélek, akinek nem politika a vallás akkor sem, ha korona van a fején és hatalom a kezében. Bíborban született. Életének első percétől úgy néztek rá, mint valami egészen kiváltságos lényre. A császári fölség misztikus ragyogása vette körül. Mégis utat talált hozzá az a vezeklő, önmagát megalázó szellem, ami a puszták remetéitől akkor indult hódító útjára. Árkádius halála után mindjárt a legszigorúbb fegyelemben él a pompázó palotában. Két húgával együtt szigorú napirendet tart. Imádkozik, zsoltározik, szerényen étkezik. Kizárja magától a világot. A tétlenség ismeretlen nála. Önkéntes böjtöket és virrasztást vállal magára, járja a templomokat. És igen korán egészen az Úrnak szenteli magát: szüzességet fogad. Kormányzati gondjai között is tartja tovább ezt az életmódot. De a lemondás és visszavonulás mellett is tud fejedelmileg bőkezű lenni. Meghallja az adóval nyomorgatott provinciák jajkiáltását. Segítő, felemelő, szerető lélek. Gondjai, bajai közben nagy vigasztalására szolgált, hogy Jeruzsálemből megkapta Szent István vértanúnak egy jelentősebb ereklyéjét. Fényes templomot építtetett tiszteletére. De legjobban akkor ünnepelt, amikor rá tudta venni a császárt, hogy hozassa vissza Aranyszájú Szent János hamvait (438). Hadd engeszteljenek a fiuk a szülők helyett! Este ért Konstantinápolyba a Szent hamvait hozó hajó. A Boszporus tele volt kivilágított bárkákkal. De még jobban világítottak az engesztelő, ünneplő lelkek. Theodózius és Pulchéria voltak az elsők, akik hódoltak gyermekségük nagy pátriárkája előtt. Letérdeltek koporsója mellé és fejüket ráhajtva kérték a Szent bocsánatát a rajta esett igazságtalanságokért. Azután elkísérték az Apostolok templomába, ahol Árkádius és Eudoxia nyugodtak. Az Istennel és az ő szentjeivel való ebből a bensőséges kapcsolatból merítette Pulchéria az erőt és világosságot harcaihoz, eredményeihez és sikertelenségeihez. Theodózius halálával egészen rá maradt a birodalom. A császár már nem érte meg a kalcedóni zsinatot. 450-ben meghalt. Végső akarata Pulchériát jelölte ki a trón örökösévé. A felesége, Eudoxia már előbb Jeruzsálemhe zarándokolt és ott is maradt élete végéig. Pulchéria biztosítani akarta országa jövendő sorsát. Azért Marciánus szenátornak adta a kezét és császárrá tette. De azt kikötötte, hogy a házasságban is megtartja ifjúságában vállalt szüzességi fogadalmát. Mert nem a test és vér kívánsága, hanem egyedül a népéért való felelősség tetette vele ezt a lépést. És itt megint az ügyet nézte határozott biztonsággal, nem az emberek véleményét. Ideje volt, hogy gondoskodott országáról. 553. júliusában megtért Istenéhez. A görög egyház csakhamar a legnagyobb szentjei között tisztelte.