NAGYBOLDOGASSZONY RÓMAI KATOLIKUS GIMNÁZIUM, ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS ALAPFOKÚ MŰVÉSZETI ISKOLA

Szeptember 19. – Szent Január (Januárius) vértanú

Szent Januáriusz vagy Januarius, olaszul San Gennaro születés ideje és helye ismeretlen. Benevento püspöke volt, aki hatodmagával (Festus, Desiderius, Sossus, Procolus, Eutüchész és Acutius) halt mártírhalált a Diocletianus-féle keresztényüldözések (284–305) során.

Szent Januáriusz életéről nagyon keveset tudunk, a fent maradt írásokból csak az utolsó heteiről, napjairól kapunk információt. Januáriusz elfogatásának és vértanúságának legrégebbi elbeszélését az 1180-ból származó bolognai kódex tartalmazza, ami jóval korábbi, minden bizonnyal 668 előtt született szövegen alapul. Eszerint:

Januáriusz, Benevento püspöke, Festus nevű diakónusával és Desiderius lektorával (felolvasó) ellátogatott Miseniumba (Misenium a Pozzuoli-öböl nyugati részén feküdt, ma Miseno), ahol többször, titokban találkozott a város püspökével, Sossus diakónussal. Azért titokban, mert a Misenium melletti Cumaeban, éppen abban az időben volt Sibilla jósnő miatt egy jelentős összejövetel, a résztvevők pedig veszélyt jelentettek a keresztényekre.

A püspökök tevékenységét minden igyekezetük ellenére felfedezték, és jelentették is Campania akkori bírájának, Dracontiusnak, aki megparancsolta, hogy vezessék elé őket. Elsőre Sossust találták meg, akit a kihallgatásáig börtönbe zártak. Mikor Januáriusz megtudta, hogy elfogták Sossust, elment a börtönbe Festusszal és Desideriusszal. Ott megkérdezték a börtönőröket, hogy „Miért tartják bűn nélkül börtönben Istennek ezt az emberét?”. A katonák feljelentették őket is, majd a bíró elé vezették mindhármukat. A kihallgatáson Januáriusz és két társa megvallották keresztény hitüket, és megtagadták a római isteneknek szánt italáldozat bemutatását. E tettükért őket is börtönbe zárták, hogy következő nap, Sossusszal együtt, az amfiteátrumában, medvék elé vethessék.

Másnap a pozzuoli arénában már minden elő volt készítve, azonban a bíró nem tudott elmenni a „látványosságra” hivatalos ügyei miatt. Ezért magához rendelte a négy foglyot, és fővesztésre ítélte őket. Mikor elvezették a rabokat, az ott lévő Procolus, Eutüchész és Acutius szavaikkal megvédték az elítélteket, ezért őket is lefejezésre ítélték. A kivégzésre a Solfatara nevű kialudt vulkán kráterében került sor Puteoliban (Pozzuoliban), Kr. u. 305. szeptember 19-én.

Januáriusz nevéhez egy még ma is meglévő csoda kötődik: a „nápolyi vércsoda”.

Ez a jelenség abban áll, hogy a templomban őrzött, üvegtégelyben lévő „alvadt vér” időről időre folyékonnyá válik és láthatóan felbuzog. Két nagy ampullát Nápolyban őriznek; a nagyobbik ovális keresztmetszetű, köbtartalma kb. 60 cm³, a kisebbik hengeres, köbtartalma kb. 25 cm³. Általában a május első vasárnapja előtti szombaton és szeptember 19-én történik a csoda, és mindkét ünnepet követően nyolc napon át tart. Ezután a vér ismét „megalvad”.

A hagyomány szerint egy nápolyi asszony Januáriusz lefejezésekor felfogta a vértanú püspök vérét, és miután évekig magánál őrizte, végül átadta az ereklyét a nápolyi egyháznak. A csodáról először 1389-ben tettek említést, amikor a nápolyi hívek körmenetben vonultak ki a vér-ereklye fogadására, és magukkal vitték Januáriusz püspök fejereklyéjét is. Amikor a két ereklye találkozott, a beszáradt vér folyékony lett. A szent nagy ünnepein (május 1. , 2., szeptember 19, december 6.) azonban, ha a koponyához közelítik a vért, forrni kezd, mintha türelmetlenül  várná a föltámadást, mikor megint végig folyhat a szent tagokon- mondja Barónius (május 26). Ez kétségtelen tény, valamint az is, hogy a szent ereklyéi nem egyszer megállították a Vezúv tűzhányó izzó lávafolyamát a város határában.

A csoda első hiteles leírása 1389. augusztus 17-éről való. Nápoly népe a város fő patrónusaként tiszteli a vértanú püspököt, és a csoda bekövetkezését a következő hónapok kedvező vagy kedvezőtlen előjeleként értelmezik.

A csoda nemcsak Nápolyban, hanem egyidejűleg Pozzuoliban is történik, abban a templomban, amely a hagyomány szerint a kivégzés helye fölé épült. A föléjük épült hatalmas dóm őrzi koponyáját és két ampullában vérét, mely rendesen alvadt állapotban van.

A szent vértanúk tiszteletét a 4. század óta őrzi a hagyomány. A Jeromos-féle Martirológium szeptember 19-én hozza Januarius temetését a Nápoly melletti Puteoliban. A római naptárba 1586-ban vették föl ünnepüket.

 

† Istenünk, ki megengedted, hogy Szent Januarius vértanúd emlékezetét megüljük, add meg, kérünk, hogy az örök boldogságban társaságának örvendhessünk!

† Úr Isten! ki minket Szent Január és társai, vértanúknak emlékünnepe által évenként megvigasztalsz: engedd kegyelmesen, hogy akiknek érdemeiben örvendezünk, példájok által fölbuzduljunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Szeptember 20. – Szent Euszták és társai vértanúk

A pogány Placidas, illetve a keresztény Eusztákius (helyesebben Éusztátius) életéről és vértanúságának részleteiről nem állnak rendelkezésünkre egykorú adatok. A jóval később keletkezett életrajzában összefolynak a Szentírás és a görög regényszerű irodalom emlékei.

Placidas nevének megfelelően piacidus (jelentése szelíd), jó lelkű pogány volt és Traján császárnak volt tábornoka. Egy vadászat alkalmával Tivoli környékén egy gyönyörű szarvas bukkant föl előtte. Űzőbe vette, de lova nem bírta utolérni. A nemes állat azonban egy dombtetőn hirtelen megállt, szemközt fordult üldözőjével. A vadász nézte a vadat és meghökkent. Agancsai között tündöklő keresztet pillantott meg a fölfeszített Üdvözítővel. Szózatot is hallott: „Miért üldözöl engem? Szeretetből jelentem meg neked ilyen alakban. Én vagyok a Krisztus, akit te öntudatlanul is tisztelsz. Jótékonykodásod hozzám hatott. A vadászatot nagyon szereted, azért vadászaton akartam neked megjelenni. Zsákmányt akartál ejteni, s most az én zsákmányommá válsz”.

Eusztákius megdöbbenve ugrott le lováról és minden tagjában reszketve térdre borult. Remegő hitvallására egymásután megkapta először az utasítást, hogy keresztelkedjék meg, aztán az engedélyt, hogy a jelenésről családjának is szólhat, végül pedig az ígéretet, hogy másnap ugyanazon a helyen megtudhatja jövendő sorsát. Menten Rómába sietett és a püspöknél feleségével és két fiával együtt megkeresztelkedett. Ez könnyen megtörténhetett, mert távollétében éjjel hitvese, Theopiszta felé titokzatos igék hangzottak: „Holnap te, férjed és gyermekeid hozzám jöttök”. A Krisztushoz érkezettek közül a férj az Eusztákius, a feleség a Theopiszta, a fiúk pedig az Agápius és Theopisztus neveket nyerték. Euszták másnap a jelenés helyén csakugyan megismerte jövőjét. „Szegény sorsra jutsz, mint Jób, jelentette ki az Úr, s hozzá hasonlóan súlyos megpróbáltatásokban lesz részed. De azért ne félj! Amint ama hű szolgámat, téged is gyámolítani foglak kegyelmemmel s újra szerencséssé teszlek. Rád bízom azonban a választást, most akarsz-e átesni a keserű próbán, vagy csak életed végén.” Euszták inkább a közelebbi megpróbáltatásért esdekelt. Aztán családjával együtt nagy türelemmel várta a csapások kezdetét. Az Isten-látogatás nem késett. Szolgái és nyájai járvány áldozatául estek. Minden kincse és ruhája a tolvajok prédája lett. Az egész család hirtelen koldusbotra jutott. Az apa övéivel együtt menekülni akart a szégyen elől: hajóra szállt, hogy Egyiptomban szerényen meghúzódjék. Azonban mindjárt az út elején rettenetes gonoszsággal elrabolták feleségét. Teljesen megtörve szállt ki a célnál két fiával együtt. De a keserűség kelyhe még nem telt be. Egy folyón kellett átkelniük. Az apa először az egyik fiút vitte át a túlsó partra, azután a másikért indult. A folyó közepéhez ért, amikor tehetetlenül kellett látnia, mint ragadja el egyik fiát egy oroszlán, a másikat pedig egy farkas. Fájdalma Jób fájdalmánál is nagyobb volt. Hisz az nem vesztette el feleségét, azt nem vadállatok, hanem jó barátok vették körül, az legalább saját szemétdombján ülhetett. De Euszták mindezt Jób türelmével viselte. Egy faluban mezei munkásnak szegődött el és tizenöt évig maradt gazdájánál. A hosszú idő alatt törhetetlenül bízott, hogy Isten egyszer még jóra fordítja sorát. Arra azonban még csak gondolni sem mert, hogy viszontláthassa feleségét és gyermekeit. Hiszen még csak sejtelme sem lehetett arról, hogy Theopiszta kiszabadult a rabságból és hogy fiai a közelben élnek, miután mindkettőjüket földművesek és pásztorok kiszabadították a fenevadak torkából. Ezenközben a római birodalmat barbár népek támadásai fenyegették. Traján császár ugyancsak sóhajtozott eltűnt hadvezére után. Egy reménysugár csillant meg előtte: hátha még él valahol. Azonnal köriratot intézett a helytartókhoz, hogy kutassanak utána mindenfelé. A nyomozás eredménnyel is járt. A vezért régi sebhelyeiről még földműves gúnyában is fölismerte két volt katonája. Az elveszettnek hitt Euszták újra császári ura szolgálatába állott és Rómától távol hadsereg szervezéséhez fogott. Ugyanakkor a megmentett két fiú katonának állt be. Mindkettőjüket közösen egy asszony lakására szállásolták el. Az asszony édesanyjuk volt. A két újonc nagyon összemelegedett egymással és egyikük egy étkezés alkalmával elmondta élettörténetét. A másik erre nyakába borult, hisz nyilvánvaló volt, hogy a bajtárs a testvére. Az elbeszélés egy részét a szállásadó asszony is hallotta, de akkor még nem ismert rá fiaira. Theopisztát közben elfogta a honvágy és Rómába akart térni. Mint egykori hadvezér felesége az ottani hadseregparancsnokhoz fordult katonai fedezetért. A vezér a férje volt. A látogatáskor a két hitves egymásra ismert, és miután Euszták elmondta gyermekeinek szerencsétlenségét, legnagyobb örömükre megtudták, hogy azok a közelükben vannak. Így Isten szinte lehetetlennek látszó utakon összehozta megint a jámbor családot. Most már együtt is maradt, de másképpen, mint ennyi viszontagság után gondolni lehetett.

Euszták seregével győzelmesen küzdött a barbárok ellen és diadalmenetben vonult Rómába. Akkor azonban már Hadrián volt a császár. A bevonulás után hivatalos istentiszteletet tartottak, és minden tisztnek ünnepélyesen áldoznia kellett a pogány istenek előtt. Csak a fővezér hiányzott. Amikor a császár felelősségre vonta, bátran megvallotta, hogy ő csak Krisztusnak áldozhat. A hitvallásért halállal kellett lakolnia neki is, családjának is. Először oroszlánok elé dobták a férjet, a feleséget és a két fiút. De a vadállatok megjuhászodtak előttük, nem nyúltak egyikükhöz sem. Erre egy érc-ökör belsejébe zárták mind a négyüket és a szörnyű kínzó eszköz alá tüzet raktak, hadd süljenek meg elevenen. Azonban az érckamrából a legnagyobb izzás idején is örömének hangzott. Amikor pedig három nap múlva kinyitották, hamu helyett élettelen, de teljesen sértetlen holttesteket találtak. Ez a vértanúság 118 körül történt.

Azonban nem Rómában, mint a legenda mondja, hanem valahol keleten. Bizonyos, hogy Euszták tisztelete csak a 8. szájad elején került át a keleti egyházból Rómába. Onnan aztán elterjedt az egész nyugaton. Lassan bővülő életrajzának elemei átmentek a legtöbb nemzeti irodalomba és Euszták a 14 segítő szent egyik lett. Ahol a „segítő szentek” tisztelete ma is eleven, ott a kétségbeejtően nehéz helyzetekben szoktak hozzá fordulni közbenjárásért. Ezen kívül Szent Huberttel (november 3.) egyetemben, akivel sokszor össze is tévesztik, ő a vadászok védőszentje.

 

† Úr Isten! ki nekünk Szent Euszták és társai vértanúknak emlékét tisztelnünk engeded, adjad, hogy az örök boldogságban az ő társaságuknak örvendezzünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Szeptember 21. – Szent Máté apostol és evangelista

Mátét az evangéliumok (Márk 2, 14, Lukács 5, 27) Lévinek is nevezik. Tehát neki is, mint sok kortársának kettős neve volt: a héber Lévi és az elgörögösített Máté. Az első volt az eredeti, a másik pedig a később, talán tanítvány korában fölvett név. Máté annyit jelent, mint „megajándékozott”, és nincs kizárva, hogy ezt a nevet meghívása után magától az Úrtól kapta. Bizonyos, hogy a keresztény közösségben ezt a nevet használta.

Kafarnaumban a Genezáreti- tó partján lakott. Apját Alfeusnak hívták. De ez az Alfeus nem azonos az Úr rokonának, ifjabb Jakab apostolnak hasonlónevű apjával. Máté arámi anyanyelvén kívül jól tudott görögül is. Elég jómódú ember lehetett, foglalkozása vámos volt. Az Úr Krisztus korában a vámosok a római hatóságoktól vámokat béreltek és behajtották a különféle adókat. Egyáltalán nem voltak jó hírben honfitársaik előtt. Az adófizetés akkor sem volt népszerű dolog. Emellett a zsidók többsége a gyűlölt római államhatalom képviselőit látta bennük. Sokan közülük szívtelen könyörtelenséggel nyúzták, zsarolták a népet, hisz ki kellett vasalni a bért, amit a római főhivatalnoknak fizettek, és természetesen busás hasznot is akartak látni. Ezért a zsidók általában megvetették őket és igen nagy bűnösöknek tartották. Ez igazságtalan általánosítás volt, de kevesen tudták magukat túltenni rajta.

Az Úr Jézus azonban nem a foglalkozást, hanem a jóakaratot nézte az embereknél és Mátét vámos létére is meghívta tanítványai közé. Maga a meghívás így történt: Miután az Úr Kafarnaumban meggyógyított egy inaszakadtat, „leméne a tenger mellé; és az egész sereg hozzá méné, és tanítja vala őket. És átmenőben látá Lévit, Alfeus fiát a vámnál ülni, és mondá neki: Kövess engem! És fölkelvén követé őt”. Az új tanítvány előzetesen már jól ismerhette az Urat és ugyancsak érezte, mily nagy ajándékot kapott, hogy nem kis kitüntetés érte. Örömében vendégséget adott Jézus tiszteletére. „És lön, hogy mikor asztalhoz ült ennek házában, sok vámos és bűnös telepedett le Jézussal és tanítványaival együtt; mert sokan valának, kik követték vala őt.” A farizeusok ellenben nem akarták magukat beszennyezni ezzel a legalább is gyanús „vegyes” társasággal. Máté háza körül ólálkodtak és sanda szemmel nézték az egész vendégséget. „Látván tehát az írástudók és farizeusok, hogy ő a vámosokkal és bűnösökkel eszik, mondák tanítványainak: Miért eszik és iszik a vámosokkal és bűnösökkel a ti mesteretek? Meghallván ezt Jézus, mondá nekik: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; mert nem jöttem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket” (Márk 2, 13 – 17). Maga Máté is elmondja (Máté 9,9-13) meghívásának történetét, alázatosságában azonban elhagyja, hogy a vendégség az ő házában ment végbe és hogy így az Úr az ő hajlékát tüntette ki és szentelte meg jelenlétével.

De az Úr tovább ment az ajándékozásban. Amikor a Hegyi beszéd után nemsokára megválasztotta apostolait, az Isten országának tizenkét új fejedelme között ott találjuk Mátét is. A második és harmadik evangélista (Márk 3, 18, Lukács 6, 15, Ap. Csel. 1,13) az apostoli névsorban a hetedik helyen említik. Maga Máté azonban (Máté 10,2) szerényen egy hellyel hátrább, nyolcadiknak teszi magát és alázatosan, de boldogan így írja nevét: „Máté, a vámos”. Mintha csak ezt akarná mondani: Nem tagadom, megvetett vámos voltam és az Úr végtelen kegyelme apostollá emelt föl. Mint apostol hűségesen kitartott Mestere mellett. A föltámadás, illetve a húsvét nyolcada után ő is Galileába ment. Ott volt a hegyen az apostolokkal, „hová Jézus rendelte vala őket”. Mint boldog szem- és fültanú írta le ezt a fölséges találkozást az Úrral. „És látván őt, imádták; némelyek pedig kételkedének. És hozzájuk menvén Jézus, szóla nekik, mondván: Minden hatalom nekem adatott mennyben és földön. Elmenvén tehát, tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében; tanítván őket megtartani mind, amiket parancsoltam nektek. És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (28, 16— 20). A Szentlélek eljövetele után először palesztinai, főleg pedig galileai honfitársai között hirdette az evangéliumot. Igen szigorú életet élt, a húseledeltől állandóan tartózkodott. Az apostoloknak 42 körül történt szétszéledése után a legnagyobb valószínűség szerint Etiópiában működött. Ez alatt a terület alatt a Kaspi-tengertől délre eső országokat kell értenünk. Ókori hagyomány szerint járt Perzsiában, prédikált a médeknek és pártusoknak, sőt hirdette az Isten országát Európának is Macedóniában. A Szentlélek Úristennek azonban más szándéka is volt vele. Az apostoli korig visszanyúló forrósok szerint ő az első evangélium emberi szerzője. A hazájától távol fekvő vidékeken folytatott apostoli munka nem szakította őt el első működési területétől és zsidó honfitársaitól. A legrégibb (második századi) hagyomány úgy tudja, hogy amikor Szent Péter és Pál Rómában megalapították az egyházat, vagyis az első század ötvenes, vagy hatvanas éveiben, Máté írásba foglalta igehirdetését. De az sincs kizárva, hogy ez az evangélium már 42 körül, vagyis a palesztinai tartózkodása végén íródott. Az evangélista ebben az írásban honfitársai, a palesztinai zsidó keresztények előtt nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy Jézus az Ószövetségben megígért Messiás. Ezért olvassuk az evangéliumában annyiszor: „hogy beteljesedjék az Írás…” Könyvét arámi nyelven írta meg, a maga anyanyelvén, melyen az Úr Krisztus is hirdette az evangéliumot. Egy szavát éppen ő őrizte meg drága ereklyeként: „Éli, éli, lamma sabaktani?” (Istenem, Isten, miért hagytál el? Máté 27, 46). Az eredetiből azonban csakhamar, talán egyenesen az evangélista tollából, görög fordítás készült, a maga egészében csak ez a görög szöveg maradt fönn.

A latin és görög egyházak egybehangzó hagyománya az, hogy vértanúságot szenvedett. Ennek idejéről és körülményeiről azonban megbízható adataink nincsenek. A késői regényes, úgynevezett apokrif írások szerint tanítását legfőbb működési helyén, Etiópiában pecsételte meg vérével. Némelyek részleteket említenek: Ifigénia királyleány Máté prédikálásának hatása alatt szüzességet fogadott és semmi áron nem volt hajlandó Hirták királyhoz feleségül menni. A felbőszült fejedelem ezért az apostolt okolta és poroszlóival áldozatbemutatás közben megölette. A kivégzés úgy történt, hogy a földhöz szegezték és körülötte tüzet raktak. Noha a tűz csodálatos módon elaludt, Máté mégis belehalt a kínzásba. A legenda szerint ereklyéi később a szalernói székesegyházba kerültek. Kifürkészhetetlenek az Isten útjai. Máté életét a megvetett és a gyűlölt vámpadon kezdte. De Isten céljai megvalósítására akárhányszor a világ megvetetteit választja (Kor. 1, 1, 28). Szószékeinket az egész világon a többi evangélista mellett az ő alakja is ékesíti és kézírásán és ajkain keresztül az egész emberiség hallja az Úr Krisztustól nyert „örömhírt”, az evangéliumot.

 

† Nyújts Uram! Szent Máté apostolod és evangelistád könyörgése által segedelmet, hogy így minekünk az, mit saját tehetségünknél fogva meg nem nyerhetünk, az ő esedezése által adassék meg. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Szeptember 22. – Villanovai Szent Tamás püspök

Már valenciai érsek volt, mikor egy botrányos életű papjának az ügyét kellett elintéznie. Hiábavalónak bizonyult annál minden figyelmeztetés, nem hallgatott senkire. Végre az érsek magához idézte. A pap ezt az idézést már nem vehette félvállról, nagy morogva útnak indult tehát Valencia felé. Közben a följelentőket szidta magában: törődnének a maguk dolgával. Megátalkodott szívvel várta a dorgatóriumot. Neki ugyan beszélhetnek! Tamás érsek azonban egy rossz szót sem szólt, mikor elébe került a bűnös, hanem barátságosan betessékelte a házi kápolnájába. Ott azután komoly atyai hangon, de azért barátságosan csak annyit mondott neki: „Testvérem az Úr Krisztusban! A te lelkedet tőlem kérik majd számon az ítélet napján. És szigorú lesz a számonkérés. Azért én most akarok érted vezekelni”. A pap elálmélkodott a szíves fogadtatáson, még inkább a főpásztor beszédén. Sejtelme sem volt, hogy mi lesz most vele. Mire fölocsúdott volna, az érsek már ott térdelt a kápolna feszülete előtt, félrehúzta válláról a kopott, foltos csuhát, mert abban járt érsek létére is, kezébe vett egy korbácsot és kezdte magát ostorozni. Kiserkedt a vére a csapások alatt. Nézte a pap elrémült arccal ezt a véres vezeklést, és egyszer csak ő is ott térdelt az érsek mellett. „Az Isten szerelmére!- tört ki belőle a szó, – én vagyok a bűnös! Nekem jár ez a fenyítés! Én akarok vezekelni!”

A hatvanadik év körül járt Szent Tamás, mikor ez az eset történt. Az a szeretet, bölcsesség, elszántság, ami sugárzik belőle, egy Istenből való hosszú életnek kiérett gyümölcse. A lelkekkel sáfárkodik, és meg tudja tenni ezt a gesztust is, csakhogy megnyerje őket. Nem fél, hogy kevesebb lesz a méltósága, hogy elfogy az ereje. Kisebbedés, veszteség nem érheti, annyira hozzánőtt az Úristenhez, annyira érzi magában az ő erejét. Utánozza Krisztust, aki kiüresítette önmagát. . . a kereszt haláláig, mert nem rablott zsákmány volt benne a méltóság és fölség, tehát el nem is veszítheti.

Szent Tamás egészen krisztusi lélek. Azért tud kivetkőzni mindenből, ami földi nagyság, és akkor tűnik ki, hogy óriás. Elkezdte járni ennek a kivetkőzésnek útját már kisgyerek korában. Megtörtént vele, hogy tél idején egy szál ingben ment haza az iskolából, mert mindenét odaadta valami szegény gyereknek. Vagy elcserélte az új ruháját egy rongyos fiúéval, és mikor otthon faggatni kezdték, váltig bizonygatta, hogy ez neki sokkal jobban áll. Máskor meg hat kéregető állított be egymásután a házukba. Tamás maga volt otthon. Nem tudott máshoz hozzáférni, de volt az udvarukon egy kotlósuk hat csirkével. Adott hát mindegyiknek egy-egy csirkét. Mikor megérkeztek a szülei, megvallotta: jó, hogy nem jött hetedik, mert annak már a kotlóst kellett volna odaadni. Ezt nem azért tette, mintha elnézte volna a dolgot, mintha nem lett volna érzéke az élet realitásai iránt. Jómódú emberek voltak a szülei: a spanyolországi Fuellána község polgárai, és tudták, hogy a gazdagnak illik segíteni a szegényen. Számon kérték ugyan fiuktól, hogy mit csinál, de nem ellenezték a bőkezűségét. Sőt örültek neki. Mi kifogásuk is lehetett volna ellene? A fiú jó szívvel hallgatott rájuk mindenben, őrizte az első ártatlanságot, szorgalmasan tanult. Az Úr, hála neki, adott mit aprítani a tejbe. De nemcsak hogy tanult, hanem egészen kiváló tehetség volt. Elvégeztették vele a salamanca-i egyetemet is, és alig hogy végezte, huszonhat éves korában már tanszéket szerzett ott. De nem maradt sokáig. Más tudományt szomjazott ő: a szentek tudományát! Egyre jobban látta, hogy az Úr egészen le akarja foglalni a maga számára. Nem elég, hogy a ruháját adja oda az ő kedvéért, mint gyermekkorában tette: magát akarja mindenestül. Belépett hát az ágostonos remetékhez. 1520-ban pappá szentelték. Első miséjét karácsony napján mondta. A tudománynak nem fordított hátat, a jámborságban nagy léptekkel haladt előre. Azt tartotta, hogy „a nagy tanultság jámborság nélkül olyan, mint a kard a gyerek kezében: csak árt vele magának”. De azt is, hogy „nagy hasznára van ugyan az embernek, ha jámbor, de az Egyháznak és felebarátainak csak akkor tud a jámborságával is használni, ha tudománnyal párosítja . . . nagy tévedés azt hinni, hogy a tudományos foglalkozás nem fér meg a szerzetes élettel. Harmincnégy évet töltött a szerzetben. Járta itt az Isten-keresésnek és szolgálatnak azt az útját, amit a szabályok kijelöltek. Szolgált az oltárnál, recitált a kórusban, ápolt a betegszobában, ami ideje maradt, azt a könyvtárban töltötte tanulással vagy a cellájában imádságban. Azt szokta mondani, hogy ezeken a helyeken érzi magát otthon, máshol mintha börtönben volna. Aztán volt prior Salamancában és Burgosban, majd tartományfőnök az andaluziai és kasztiliai provinciában. Elöljáró korában különösen négy dologra ügyelt. Először is, hogy az istentiszteletet buzgón és áhítattal végezzék az ő kolostorában. Mert hogyan várhatnák az Úr áldását, ha nem adják meg neki az illő tiszteletet? Azután az elmélkedésre. Mert ha ez elmarad, az áhítat is elvész az oltárnál, a figyelem a kórusban; akkor nyugtalan és szomorú lesz a szerzetes, nem ízlik neki a munka, és a sátán ott csapja be, ahol akarja; eltéved az ilyen a jól jelzett úton is. Harmadszor, hogy a béke és a testvéri egyetértés meglegyen, mert amelyik kolostorból ez hiányzik, pokol lesz belőle. Végül, hogy senki se lustálkodjék, mert ez a bukás kezdete.

Közben V. Károly császár udvari szónokává választotta. Már régóta hallgatták őt sokan, és mindig szívbemarkoló volt a szava. Prédikálásának irányát mutatja az a nyilatkozata, hogy bár a könyvekben is sok használhatót lehet találni az igehirdetőnek, de amire igazán szüksége van, az „az életszentség, alázatos imádság és az Isten dicsőségét meg a lelkek üdvösségét néző buzgóság. Benne megvolt. Nemcsak a szerzetesi élet gyakorlatai szoktatták rá, nemcsak a hősies önmegtagadások és mindennapi szeretetszolgálatok bizonyították meg; maga az Úr vezette őt a misztikai élet rendkívüli útjain is. Szent Tamás mindent megtett, hogy rejtekben tartsa a rendkívüli kegyelmeket, mégis gyakran fölcsillant a karizmáktól kincses lelke az emberek előtt is és hódított. Egyszer Vallisolet-ben prédikált a császári udvar előtt, jelen volt V. Károly is. Azt beszélte el a Szent, hogyan mosta meg az Üdvözítő apostolai lábát az utolsó vacsorán. Mikor Szent Péter szavaihoz ért: „Uram, te akarod mosni az én lábaimat?”- annyira átélte az apostol alázatos megrökönyödését, hogy egyszerre önmagát érezte a helyében. Mintha hozzá jött volna az Úr. És csak azt tudta rebegni: „Uram! Te? – nekem? Te, az én Istenem, az angyalok dicsősége, a mennyország ékessége, minden teremtmény Ura nekem? – nekem?!” – és elakadt a szava. Úgy állt ott, mint egy szobor, csak a könnyek ömlöttek szeméből. Vagy jó félóráig állt ebben az elragadtatásban, de senki meg nem mozdult volna hallgatói közül. Várták a látomás végét. És mikor a szent magához tért és beszélni kezdett, úgy szólt, mintha angyal jött volna az égből. Úgy szólt, mint aki megtapasztalta a nagy Isten nagy kegyelmeit. A legmegrögzöttebb szív is megindult szavára. Mikor a granadai érsekség megüresedett, nem kerülhette el, hogy a császár föl ne ajánlja neki. Ekkor még sikerült elhárítani. A következő alkalommal azonban már nem. A valenciai érsekséget el kellett fogadnia. Ráparancsoltak a szent engedelmesség nevében. Nem szívesen vállalta. Sokat gyötrődött magában a rá háruló felelősség miatt. Egyszer azzal állított be gyóntatójához: „Atyám, atyám! Gondolja, hogy megmenthetem lelkemet az érseki méltóságban? Van reményem az üdvösségre?” De azért meddő töprengésekbe nem merült, hanem mindent megtett, hogy mégis megmentse lelkét. Egy szál kopott ruhában állított be érseki városába. Mikor trónjára vezették, félretolta a selyemvánkosokat és megcsókolta a földet. Első látogatása a börtönnek szólt. A káptalan 4000 aranyat adott neki, hogy berendezkedhessen, megszerezze a főpapi ruhákat. Tudták, hogy szegény barát. De a szent mindjárt odaadta az egész összeget a nemrég leégett kórház fölépítésére. Megmaradt az ócska csuhában, a legszükségesebb berendezéssel a lakásában. Eleinte szemrehányásokat tettek neki érte. A káptalanja szégyelte, hogy csak ilyen érsekük van. Hiába volt 18.000 arany évi jövedelme, végig így maradt. Ha arról volt szó, hogy a maga számára vegyen valamit, két sous-ért is alkudni tudott a végletekig. De ha segíteni kellett valakin, marokkal adta az aranyat. Naponként ötszáz szegényt táplált; megyéje árváit ő nevelte; tizenegy éves püspöksége alatt nem ment férjhez szegény leány, kinek tőle hozomány ne járt volna. Egy szegény nemes ember, akit egyébként is segített, éjnek idején állított be egyszer hozzá. Nem mert nappal menni, mert restelte, hogy ismét segítségre szorul. „Jaj de nagy nyomorúságban lehet szegény- mondta titkárjának a szent, – hogy ilyen időben jön. Adj neki húsz tallért!” De még elő sem szedték a pénzt, már ismét megszólalt: „Mégis inkább negyvenet adj. Mert ha nem lenne nagyon megszorulva, nem jött volna most. És vigasztald meg, hogy csak bízzék az Úr Istenben”. Meggyőződése szerint vagyonára a szegényeknek van joguk. Mikor a császár az irizzo-i vár építéséhez kért tőle 20.000 tallért kölcsön, nem akart adni. Kell az Anyaszentegyház szegényeinek. Figyelmeztették, hogy meg talál sértődni a császár. „Nagyon sajnálnám – válaszolta -, ha őfelségének okot adnék a haragra. De ha nem tudok a császár akaratának eleget tenni az Isten sérelme nélkül: nagyon szívesen venném, ha őfelsége megengedné, hogy visszamenjek a cellámba. Még itt hordom a kulcsát az övemen.” De belátta, hogy nagyon fontos vár megerősítéséről van szó, és mégis adott 10.000 tallért – biztos zálog ellenében. Többször szemére vetették, hogy könnyelmű az adakozásban ; sok csaló is akad azok között, akiket támogat. Nem tudták más útra téríteni. „Ha csalók vannak köztük, azokat intézze el a helytartó meg a rendőrség. Ez az ő kötelességük. Az én kötelességem, hogy mindenkit támogassak, aki az ajtómon zörget. Mit számít az, ha becsapnak, mikor mi az alamizsnát jó szívvel és az „Úr Jézus nevében” adjuk!” Azt is szokta mondani: „Ha azt akarod, hogy Isten meghallgassa kérésedet, hallgasd meg te is a szegénynek szavát. Ha azt akarod, hogy Isten megelőzzön szükségedben, előzd meg te is a szegényt az ő szükségében és ne várd, míg koldulni kezd. Mindenekfölött pedig azokon segíts, kik röstelnek koldulni. Ha megkoldultatod őket, az annyi, mintha megvásároltatnád velük az alamizsnát”. „Felelj nekem, bűnös: Vásárolhatsz-e pénzeden valami jobbat és szükségesebbet, mint bűneidnek váltságát?”

Tizenegy évig viselte az érseki méltóságot. Halálos betegségében (67 éves korában) nem volt már semmi mása, csak az ágya, amiben feküdt. Azt is odaajándékozta a fogháznak és megkérte az őrt, hogy hagyja nála kölcsön, míg be nem fejezi életét. Mikor sikerült az ügyet elintéznie, örvendezve hálálkodott: „Hála neked, Jézusom, hogy úgy távozom a világból, mint szegény szerzeteshez illik: nincs semmim”. Kisasszony napján betegágya előtt misét mondtak, Úr – felmutatáskor még fölsóhajtott: „Benned bíztam, Uram.” Kommunióra már a mennyországban egyesült lelke Istenével.

 

† Úr Isten! ki Szent Tamás püspököt a szegények iránt kitűnő irgalmasság erényével fölékesítéd, kérünk téged, hogy az ő közbenjárása által mindenekre, kik hozzád folyamodnak, irgalmad bőségét kegyesen kiáraszd. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Szeptember 23. – Szent Tekla szűz, vértanú

Szentként tisztelt, hitéért üldözést szenvedett korai keresztény szűz. Életéről elsősorban egy apokrif irat számol be. Tekla tekintélyes és gazdag pogány szülők leányaként született a kis-ázsiai Likaonia tartomány Ikonium nevű városában Kr. u. 30 körül. Amikor Pál apostol 45-ben eljutott ide az evangéliumot hirdetni, Tekla kereszténnyé lett, és szüzességet fogadott egész életére. Elhatározásában nem tudták megingatni szüleinek és jegyesének kérései, rábeszélései – de a bántalmazások sem, amelyek e miatt érték: vőlegénye a helyi hatóságnál panaszt tett, Tekla testvérei pedig elárulták Pál apostol tartózkodási helyét. Pált kiűzték a városból, Teklát máglyára vetették elégetni, de a tűz állítólag kialudt.

Tekla ezután csatlakozott Pálhoz, és együtt mentek Antiokheiába. Itt a szüzet pogányok a vadállatok elé dobták, de azok – hasonlóan a lángokhoz – nem bántották. Tekla megszabadult, tovább segített Pálnak a térítésben. Úgy tartják, hogy hosszú életet élt, és 90 éves korában hunyt el Szeleukeiában. Emléknapját a római katolikus egyház szeptember 23-án, a görög katolikus egyház szeptember 24-én ünnepli.

Tekla tisztelete hamar elterjedt a keleti egyházban (Egyiptom, Bizánc), majd meghonosodott Itáliában (különösen Rómában); Lyon, és Tarragona városában is. A kultusz spanyol ihletésre a 18. században Bécsben, Prágában, és Münchenben is fölbukkant. Magyarországon útszéli szobra áll Teklának Nagycenken, a szobor lábánál két oroszlán hever. A történelmi Magyarország területén egyetlen temploma volt, Kiskomlóson (Torontál vármegye), amelyet 1807-ben építettek. (Ma a település Romániához tartozik.) Teklafaluban kápolnát, Dunabogdányban 1817-ben mellékoltárt szenteltek a szűz tiszteletére. Barokk Tekla-oltára van az Erzsébet-apácák pozsonyi templomának. Érdekesség, hogy Tekla nevéről kapta a nevét egy 18. századi kolozsvári társulat.

 

† Adjad, kérünk, Mindenható Isten!  hogy akik Szent Tekla szűz és vértanú halála emlékét tiszteljük, mind évenkénti ünnepének örvendezzünk, mind nagy jámborságának példája által okuljunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Szeptember 24. – Szent Gellért püspök, vértanú,

Fogolykiváltó Boldogasszony

Szent Gellért úgy tündöklik a zsenge magyar kereszténység egén, mint a fényes hajnalcsillag a derűs májusi égboltozaton. Bár idegen földön született, idegen kultúra emlőjén nőtt fel és Istent mindvégig idegen nyelven dicsérte, lélekben mégis annyira összeforrott a magyarsággal, mintha a nagyalföldi rónán vagy a Dunántúl lankás területén kívül más tájékot soha életében nem látott volna. Egy egész emberöltőn át dolgozott, verítékezett közöttünk, ezalatt úgy megszerette népünket, hogy a végén vérével pecsételte meg hűségét. És vére hullása nem volt hiábavaló.

980 táján született Velencében előkelő patrícius családból. Mivel Szent György vértanú ünnepén látta meg Isten világát, jámbor szülei a György névre kereszteltették. A gyermek csak rövid ideig élvezhette a szülői ház melegét. Ötéves korában ugyanis olyan veszedelmes lázba esett, hogy néhány nap alatt egészen halálra vált. Kétségbeesett szülei ekkor nagyerős fogadással az Úrnak ajánlották. Azon nyomban hajóra is tették és átvitték a Szent Márk-templom átellenében fekvő Szent György-szigetre, melynek újonnan épült bencés kolostora éppen akkoriban népesült be. Mauroceni János apát és szerzetestársai nagy szeretettel fogadták a kis beteget és olyan buzgón imádkoztak felgyógyulásáért, hogy a láz hatalma úgyszólván percek alatt megtörött. A megkönnyebbült szülők fogadalmuknak megfelelően mindjárt otthagyták gyermeküket a kolostorban. Társai azonnal ráadták Szent Benedek fekete ruháját és fokozatosan bevezették a szerzetesi életbe. Emellett nagy gondot fordítottak szellemi kiképzésére: öt esztendő leforgása alatt alaposan elsajátíttatták vele a latin nyelvet, a szónoklattant és a bölcseletet. György különösen a szónoklattant és a bölcseletet tanulmányozta nagy igyekezettel. Még élete utolsó szakában is élénken emlékezett rájuk. A zsoltárokat már kisiskolás korában kívülről megtanulta, a Szentírásban olyan jártasságra tett szert, hogy bármelyik könyvéből egyforma könnyűséggel tudott idézni. Még nagyobb előrehaladást tett a szentek tudományában. Szerzetesi kötelességeit példaadó pontossággal végezte. Hogy pedig a test egy pillanatra se kerüljön föléje a léleknek, kora fiatalságától fogva ciliciummal (durva szövetből készült ing, szögekkel kivert öv vagy lánc) sanyargatta magát. Az ifjú szerzetes már magas fokán járt a tökéletességnek és tudománynak, mikor egy fájdalmas esemény váratlanul életébe hasított: apja, a jó Gellért úr, szentföldi zarándoklata alkalmával a hitetlenek ellen küzdve vértanúhalált szenvedett. Györgyöt ez szíve gyökeréig megrendítette; ekkor apjára való örök emlékezésül fölvette a Gellért nevet. Mivel pedig kevéssel rá édesanyját is elveszítette, mint immár a világ minden kötelékétől szabad ember csak annál nagyobb buzgalommal vetette magát Isten szolgálatára. Részben ennek tulajdonítható, hogy társai már 25 éves korában perjellé választották. Később pedig apátja Bolognába küldötte őt felsőbb tanulmányokra. Mikor öt esztendő múlva hazatért, a kor mértéke szerint már kész tudós volt. Kevéssel utána testvérei az elhalt Vilmos apátúr helyébe fejedelmüknek választották. Gellért szíve alázatosságában mindenképpen szabadulni akart a nagy felelősséggel járó méltóságtól, de társai érvelése, sőt fenyegetőzése előtt végre mégis meg kellett hajolnia. Hivatalai azonban csak rövid ideig viselte. Szívében ugyanis már néhány év múlva olthatatlan vágy támadt a Szentföld látására. Része volt ebben annak a reménynek is, hogy Betlehemben több alkalma lesz majd Szent Jeromos (szeptember 30.) műveinek tanulmányozására. Társai nem tudtak ellenállni sürgetéseinek, elfogadták lemondását, sőt többen önként csatlakoztak hozzá. Gellért valószínűleg 1015. február közepe táján szállt hajóra és az isztriai öblöt átvágva a dalmát partok felé igyekezett. De az Adriai-tenger réme, a bóra, arra kényszerítette, hogy a fenyegető hajótörés elől az isztriai part közelében fekvő kicsiny Szent András-szigeten keressen menedéket. A gondviselő Isten, aki kifürkészhetetlenül szövi egybe az embersorsok szálait, a szigeten összehozta őt Razin (Gaudencius) pannonhalmi apáttal, aki épp akkor visszatérőben volt Rómából. A nagytekintélyű szerzetes korábbi útjaiból már jól ismerte Gellértet; most váltig biztatta, hagyjon fel kalandos vállalkozásával, jöjjön inkább Magyarországra és itt álljon be az evangéliumi magvetők sorába. Gellért sokáig vívódott, míg csak abban a reményben engedett rendtársa unszolásának, hogy Magyarországról könnyebben nyílik majd alkalma szentföldi útjainak folytatására. Razin társaságában nekivágott tehát a Karszt és a Velebit úttalan rengetegeinek. Magyarországon először Bonipert pécsi püspöknek, majd Anasztáz pécsváradi apátnak volt szívesen látott vendége. Ők ketten aztán elvitték Székesfehérvárra Szent István elé. A szent király éles szeme első tekintetre meglátta az egyszerű szerzetesben a Gondviselés választott edényét, nyomban udvarába fogadta, és rá bízta szeme fényének, Szent Imre hercegnek nevelését. Gellért hét évet töltött az esztergomi királyi udvarban, és ez alatt bevezette fogékony tanítványát mindazokba az ismeretekbe, melyeket azon kor a leendő uralkodóktól megkívánt. De ennél sokkal fontosabb, hogy nemcsak tanult királyfit, hanem egyúttal szentet, példájával századokat beragyogó liliomos szentet nevelt belőle. Nevelői megbízása leteltével a bakonybél-i kolostorba vonult vissza csendes szemlélődésre. Bár ideje java részét imádsággal, böjttel, virrasztással és tanulmánnyal töltötte, lélekben mindig friss tudott maradni. A kunyhójába menekült szarvasborjúval és a kezessé szelídített farkassal nagyerős barátságot kötött. 1028 táján Szent István Ajtony legyőzése után a Tisza- Marosszög számára megszervezte a marosvári, mai névén csanádi püspökséget. Ennek élére szentünket rendelte. Gellért alázatosan meghajolt a fensőbb akarat előtt, nagy buzgósággal látott hozzá új hivatása betöltéséhez. Mindenekelőtt megfelelő számú papot és szerzetest gyűjtött maga mellé, lehetőleg olyanokat, akik jól tudtak magyarul. Mint püspök úgyszólván állandóan úton volt: prédikált, keresztelt, vigasztalt, alamizsnát osztott, templomokat épített, plébániákat alapított. Gyakran megfordult a királyi udvarban is, hogy egy-egy magáról megfeledkezett hívőért közben járjon. Mivel így olvasásra és írásra nem igen maradt ideje nappal, éjszakáit volt kénytelen megrövidíteni. De útközben is szakadatlanul dolgozott. A kor szokásától eltérően nem lóháton, hanem kocsin járt; útközben folyton csiszolgatta már kész műveit. De legfőbb gondja mégis híveinek istenfélelemre való szoktatása volt. Ő szoktatta rá népünket, hogy Szűz Máriát Boldogasszonynak, Nagyasszonyunknak, azaz úrnőnek nevezze, és nagy része volt abban, hogy Magyarország már a II. században Mária országa lett.

Ilyen lázas munkában hosszú évek teltek el. Közben a szent király örökébe törpe epigonok léptek, akik durva önkényükkel egyre veszedelmesebb erőpróbáknak tették ki az ifjú magyar kereszténységet. A velencei származású Péter (1038— 1041) szertelen idegenpártolásával és ledérségével annyira maga ellen ingerelte a nemzet haragját, hogy már három év múlva földönfutóként volt kénytelen menekülni. Utána a törzsökös magyar Aba Sámuel következett (1044-ig), de az ő uralkodásában sem volt köszönet; méltányosság helyett erőszakkal és kegyetlenséggel akarta elnémítani az ellene nyilatkozó elégületlenséget. Így pl. 1044. nagyböjtje alatt Marosváron valami ötven nemest agyonveretett. Szent Gellértet módfelett bántotta püspöki székhelyének bemocskolása. Ezért, mikor eljött a húsvét ünnepe, felment a szószékre, és így riadt rá a jelenlevő királyra: „A szent böjt tartása a bűnösök megtérésére és az igazak jutalmára adatott; te azonban, ó király, gyilkos kardoddal megfertőztetted és tőlem elraboltad az atya nevét, mert ma legkedvesebb gyermekeim nincsenek itt. Azért e napon semmi bocsánatot nem érdemelsz. Minthogy pedig Krisztusért kész vagyok meghalni, íme, megmondom néked a jövendőt. Harmadszor kel fel ellened a bosszú kardja és elveszi tőled az országot, melyet csalárdul szereztél”. A latinul értő urak elhűlve hallgatták e kemény igéket és szemükkel intettek a tolmácsnak, hogy ne fordítsa le a püspök szavait. Gellért azonban keményen rákiáltott a remegő emberre: „Féld az Istent! Tiszteld a királyt! Szavaimat mondd meg”. A tolmács kénytelen-kelletlen engedett és a király nem merte bántani a szent püspököt. Aba Sámuel bukása után még szomorúbb napok következtek. A német fegyverek erejével visszatérő Péter ott folytatta uralkodását, hol három évvel korábban abbahagyta. Két év múlva ismét lángban-vérben állt az ország. Csakhogy a fölkelők haragja most már nemcsak az idegen király, hanem egyúttal az idegen intézménynek érzett keresztény vallás ellen is irányult. A Vata vezetése alatt álló pogány tömegek ezerszámra özönlöttek az idegenből hazatérő Endre és Levente hercegek elé és fenyegetve követelték tőlük, engedjék meg a templomok lerombolását és a keresztények legyilkolását. És mivel azok nem mertek nemet mondani, azonnal meg is kezdték a dúlást és öldöklést. Gellért, akiben már régóta élt a vértanúság előérzete, az események hallatára püspöktársaival együtt a koronázó városba, Székesfehérvárra sietett. Innen Bőd, Beneta, Beszter püspökök, Szolnok ispán és nagyszámú keresztény nép társaságában a pesti révhez indult, hogy a közeledő hercegeket üdvözölje. Szeptember 24-én a mai Tétény és Törökbálint közt fekvő Diós község templomában még misézett, megáldoztatta társait és megjövendölte nekik, hogy néhány óra múlva Beneta kivételével valamennyien elnyerik a vértanúság koronáját. Azután az egész társaság Pest felé irányozta lépteit. Mikor azonban a Gellért-hegy és Sas-hegy között húzódó horpadáson át a pesti révhez, vagyis a mostani Erzsébet-híd tájékára ért, itt már hangosan zajongó pogányokat talált. A felbőszült sokaság valóságos kőzáporral fogadta a közeledő keresztényeket. Bőd püspök mindjárt az első dobások alatt halálát lelte; Beszter szintén súlyosan megsebesült. Gellért ellenben jóformán sértetlen maradt, egész idő alatt isteni Mestere példájára ellenségeiért imádkozott és áldást hintett rájuk. Ez annyira felbőszítette a pogányokat, hogy odarohantak hozzája, kirántották kocsijából, azután egy kétkerekű kordén felvonszolták a hegy tetejére és onnét a Dunára tekintő meredek oldalon a mélységbe taszították. A rettentő zuhanás természetesen halálra zúzta a szent püspököt; de mivel még volt benne valami élet, a lent álló pogányok lándzsával átdöfték mellét, és fejét egy kiálló kősziklán összetörték.

Ilyen dicső végre jutott az ifjú magyar kereszténység tüzes apostola. Tetemeit ideiglenesen a pesti Boldogasszony templomban temették el, majd néhány év múlva kívánságának megfelelően marosvári székesegyházába szállították, hol az egész középkoron át buzgó tisztelet tárgyai voltak. A hálás magyar nemzet már az 1092. évi szabolcsi zsinat óta vigiliával összekötve ünnepelte a hőslelkű apostol-vértanú halálának évfordulóját.

 

Fogolykiváltó Boldogasszony ünneplése a mercedáriusok rendjében kezdődött. 1218. augusztus 1-én éjszaka a Boldogságos Szűz látomásban buzdította Nolascói Szent Pétert fogolykiváltó rend alapítására. E jelenés emlékére, melynek hatására Nolascói Szent Péter és Pennaforti Szent Rajmund megalapította a mercedáriusok fogolykiváltó rendjét, kezdték ünnepelni Fogolykiváltó Boldogasszonyt. Mint rendi ünnepet a pápa 1615-ben hagyta jóvá. Spanyolországban és Franciaországban augusztus első vasárnapján ülték. Az egész Egyház számára 1696-ban vált kötelezővé, szeptember 24-ét jelölték ki napjául. 1969. óta nem szerepel a liturgikus naptárban, de a Fogolykiváltó Boldogasszony tiszteletének tartalma bővült a szenvedélybetegek, különböző függőségekben szenvedők

 

Mária Hálaéneke

 

Magasztalja lelkem az Urat,

és szívem ujjong üdvözítő Istenemben.

Tekintetre méltatta alázatos szolgálólányát:

Íme, ezentúl boldognak hirdetnek

az összes nemzedékek,

mert nagyot művelt velem Ő, aki Hatalmas.

Ő, akit Szentnek hívunk.

 

Nemzedékről nemzedékre

megmaradt irgalma azokon,

akik Istenfélők.

 

Csodát művelt erős karjával:

a kevélykedőket széjjelszórta,

hatalmasokat elűzött trónjukról,

kicsinyeket pedig felmagasztalt:

az éhezőket minden jóval betölti,

a gazdagokat elbocsájtja üres kézzel.

 

Gondjába vette gyermekét Izraelt:

megemlékezett irgalmáról,

melyet atyáinknak hajdan megígért,

Ábrahámnak és utódaiknak mindörökké”

 

De profundis

 

A mélységből kiáltok, Uram, hozzád,

Istenem, figyelj a szómra!

Fordulj felém, és hallgass figyelmesen

könyörgésem hangos szavára!

 

Ha bűneinket ,Uram felrovod,

Uram, ki az, aki előtted megállhat?

De nálad bocsánatot nyer a vétek,

ezért félve tisztelünk téged.

 

Remélek az Úrban, benne remél a lelkem,

és bízom ígéretében.

Lelkem várja az Urat,

jobban, mint éji őr a hajnalt.

Bizony, jobban, mint éji őr a hajnalt,

várja Izrael az Urat,

mert az Úrnál van az irgalom,

és bőséges a megváltás nála.

Választott népét Ő váltja meg

minden bűnétől.

 

Könyörgés

Szentséges Szűz Mária, Fogolykiváltó Boldogasszonyunk! Gyermeki bizalommal fordulunk Hozzád. Légy közbenjárónk Isten előtt! Nemzetünket és a világot végzetes veszély fenyegeti. Embertársaink közül sokan szenvedélyeik rabságában sínylődnek. Az alkohol, a kábítószerek, a nikotin mértéktelen élvezete, a zabolátlan testiség szenvedélye pusztít közöttünk, dönti romba a családi otthonokat, sorvasztja nemzetünket, a nemzeteket. Történelmünk válságai során őseink Hozzád fordultak, és Te meghallgattad őket. Áldott Nagyasszonyunk, légy ma is bajunkban közbenjárónk! Isten adjon erőt a lelki harcban, hogy megszabaduljanak a szenvedélybetegek rabigájuktól. Különösen irgalmadba ajánljuk azokat, akikért felelősek vagyunk: családunk, tanítványaink családjainak tagjait és fiataljainkat.

Fogolykiváltó Boldogasszony, Krisztusnak szent Anyja és nekünk is Édesanyánk, légy közbenjárónk szent Fiadnál.

 

† Úr Isten! ki Szent Gellért püspököt vértanúi koszorúval és a hallhatatlanság díszöltönyével kitüntetéd: engedd kegyelmesen, hogy akinek emlékét ajtatos szívvel ünnepeljük a földön, annak szüntelen oltalma alatt az egekbe jussunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Szeptember 25. – Szent Kleofás vértanú

Szent Kleofás a Szentírásban az emmauszi tanítványok egyike (Lukács 24,13–31). A másik tanítvány a hagyomány (Órigenész) szerint Simon volt. Nagyon valószínű, hogy a Lukács 24,18-ben említett Kleofás azonos a János 19,25-ben említettel, aki a Szűzanya rokonának volt a férje. A zsidók ugyanabban a teremben ölték meg, melyben vendégül látta az Urat. Szent Jeromos tanúsítja, hogy ott fényes templomot emeltek tiszteletére.

MO
TU
WE
TH
FR
Szo
SU
26
27
28
29
30
1
2
Események szeptember

26

Események szeptember

30

Események október

1

No Events
Események október

2

No Events
3
4
5
6
7
8
9
Események október

3

No Events
Események október

4

No Events
Események október

5

No Events
Események október

6

No Events
Események október

7

No Events
Események október

8

No Events
Események október

9

No Events
10
11
12
13
14
15
16
Események október

10

No Events
Események október

11

No Events
Események október

12

No Events
Események október

13

No Events
Események október

14

No Events
Események október

15

No Events
Események október

16

No Events
17
18
19
20
21
22
23
Események október

17

No Events
Események október

18

No Events
Események október

19

No Events
Események október

20

No Events
Események október

21

No Events
Események október

22

No Events
Események október

23

No Events
24
25
26
27
28
29
30
Események október

24

No Events
Események október

25

No Events
Események október

26

No Events
Események október

27

No Events
Események október

28

No Events
Események október

29

No Events
Események október

30

No Events
31
1
2
3
4
5
6
Események október

31

No Events