NAGYBOLDOGASSZONY RÓMAI KATOLIKUS GIMNÁZIUM, ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS ALAPFOKÚ MŰVÉSZETI ISKOLA

Október 10. – Borgia Szent Ferenc hitvalló

Borgia Szent Ferenc a fejedelmi trón magasáról szállott alá, hogy egyszerű szerzetes lehessen. Mint egykor Ábrahám, az Úr egyetlen szavára elhagyta rokonságát és apját, odahagyott rangot, vagyont, fényes pályát, és habozás nélkül követte a kegyelem hívó szavát. Ezzel a lépésével nagyobb szolgálatot tett az Egyház ügyének, mintha vaskos köteteket írt volna a lemondás erényének szépségéről és érdemszerző erejéről. Fenséges példájára az egész katolikus világ felfigyelt: sokan önként nyomába szegődtek, mások legalább magukba tértek és komolyabbra fordították életüket.

Borgia (Borja) Szent Ferenc a szó legigazibb értelmében királyi vérből származott. Apai részről ugyanis VI. Sándor pápának, anyai részről pedig Katolikus Ferdinánd spanyol királynak volt a dédunokája. 1510. október 28-án született, mint János gandiai herceg és Janka spanyol királyi hercegnő elsőszülött gyermeke. Mivel anyját már tízéves korában elvesztette, neveléséről nagyanyja, a jámbor Mária Henrika gondoskodott. Később nagybátyjának, a szaragosszai érseknek udvarába került, ahol különösen egy Jeromos rendi híres hitszónok volt rá nagy hatással. Irodalmi és bölcseleti tanulmányok mellett nagy kedvvel foglalkozott lovagi gyakorlatokkal. Jámborsága és magába mélyedésre való hajlandósága szintén korán megnyilatkozott. Különösen nagy kedve telt a prédikációk hallgatásában. A szónoknak úgyszólván minden szavát elleste és utána családi körben szívesen elismételte a hallottakat. Így feljegyezve találjuk róla, hogy tízéves korában több apáca rokona beöltöztetése alkalmával olyan szívhez szólóan beszélt a mi Urunk keserves kínszenvedéséről, hogy egyetlen szem sem maradt szárazon. Tanulmányai befejeztével a világbíró V. Károly császár udvarába került az ifjú herceg, akit nemcsak bizalmába fogadott, hanem barátságával is megajándékozott. Ugyanerre az időre esik házassága is (1529). Hitvesével, Castrói Eleonórával mindvégig a legteljesebb egyetértésben és harmóniában élt. Az udvari élet nem sokat változtatott megszokott életrendjén. Mindennap meghatározott időt fordított imádságra, olvasmányra: a Szentírást, szentek életét, lelki könyveket naponként olvasta. Ha olyat talált, ami különösen megfogta, szokása volt a könyvet becsukni és az olvasmányt megemészteni. Mindennap hallgatott szentmisét, minden hónapban áldozott. Az akkor nagyon dívó kártyajátékot kerülte. Az volt a meggyőződése, hogy ott az ember négy drágakövet veszít el: időt, pénzt, áhítatot és sokszor a lelkiismeretet. Annál jobban szeretett szabadidejében solymászni és még inkább bölcs emberekkel társalogni. Irodalmi és művészi tanulmányokkal is szívesen foglalkozott, különösen a zenei komponálást űzte nagy kedvvel. Egyes, véletlennek látszó események még közelebb vitték Istenhez. Így súlyos betegsége, melyben már beszélőképességét is elvesztette, először döbbentette rá az élet múlandóságának tudatára és először villantotta fel lelkében a világtól való elszakadás gondolatát. Egy kényes megbízás, a halott Izabella császárné tetemeinek Toledóból Granadába való szállítása még jobban megerősítette őt e gondolatban. Mikor ugyanis Granadába érve hivatalból fölnyittatta a koporsót, hogy a hatóság előtt tanúságot tegyen a halottnak azonosságáról, látta, hogy az enyészet mennyire kikezdte a császárné hajdan világhíres szép arcát. Ekkor szentül feltette magában, hogy mihelyt csak teheti, teljesen szakít e romlandó világgal. De a császár semmiképen sem akart lemondani szolgálatairól; sőt éppen ekkor (1539) nevezte ki a Szent Jakab rend lovagjának és a katalán tartomány alkirályának. Ferenc meghajolt a kényszerűség előtt. Nyájasságával, másrészt a gonoszok, rablók és útonállók iránt tanúsított szigorúságával rövidesen megnyerte katalán alattvalóinak szívét. Egyidejűleg azonban fokozta önsanyargatásait és az Oltáriszentség iránti odaadását. Mindennap áldozott, deszkán hált, nagy lakomákon is csak kevés zöldséget evett és egy pohár vizet ivott, Így a valaha testes ember csakhamar aszkétává aszott. Éjnek idején is személyesen utánajárt, nem történik-e valami kereszténytelen dolog nagyszámú cselédségében. Gyermekeit maga tanította elmélkedni, magával vitte őket kórházakba és a szegényekhez. 1542-ben másodszor kérte elbocsátását, Károly azonban csak 1543-ban mentette fel. Ekkor végre komolyan gondolhatott terve kivitelére. A különböző rendek közt való választás nem okozott neki gondot. Amióta Barcelonában megismerkedett Szent Ignác lelkigyakorlatainak szellemével, végérvényesen a jezsuitarendbe való belépés mellett döntött. Feleségének 1546. március 27-én bekövetkezett halála az utolsó akadályt is elhárította útjából. Levélben még abban az évben felvételét kérte tehát Szent Ignáctól, ami október 9-én meg is történt. Mivel azonban családi ügyeinek rendezése és nyolc gyermeke jövőjének biztosítása hosszabb időt igényelt, III. Pál pápa engedélyével egyelőre a világban maradt, és titkon tette le szerzetesi fogadalmait (1548. február 2.). Utána, még mindig titokban, szorgalmasan hozzálátott a teológiai ismeretek elsajátításához. Miután családi ügyeit nagyjából sikerült elrendeznie, 1550 őszén Rómába indult. Itt újabb küzdelem várt rá. III. Gyula pápa bíborossá akarta kinevezni. Az alázatos szent megdöbbent. Ő nem azért mondott le világi rangjáról, hogy most újabb rangot vegyen magára. Szent Ignác a fenyegető veszedelem elhárítására legjobbnak látta őt eltávolítani a kúria szeme elől. 1551 elején tehát visszaküldte Spanyolországba. Itt végre megkapta a császár beleegyezését lemondásába. Kevéssel utána (1551. május 24.) megtörtént pappá szentelése is. Az egykori gandiai herceg és alkirály, pápák és királyok vérszerinti leszármazottja, most már, mint szegény láthatott munkához.  Bár ekkor már 42. évében járt, ifjú buzgalommal vetette magát új hivatása betöltésére. Néhány társával szegény kolostort alapított és itt a legteljesebb szegénységben és szigorú önmegtagadásban élt. Sokszor mezítláb és zsákkal a hátán ment végig azokon az utcákon, melyek alkirálynak látták. Apostoli útjain alázata és igénytelensége nem ismert határt. Egy régi barátja ki is fejezte csodálatát: hogyan bírja a szegényes szállásokat? „Nem olyan veszedelmes a dolog, felelte a Szent. Mindig előre küldöm kvártélymesteremet.” A barát meghökkenésére aztán megmondta: „Az önismeretem és érdemtelenségem tudata, az az én szálláskészítőm és fullajtárom.” Szent sóvársággal kereste a megalázást. De minél inkább kereste, annál határozottabban az ellenkezőt érte el: „a szent herceg” lett a neve, és amerre megfordult, még az utcán is letérdeltek az emberek, hogy áldását vegyék. Prédikációja csodákat művelt. Vén bűnösök magukba szálltak, egész közösségek bűnbánó társulatokká alakultak, előkelő ifjak és híres tudós férfiak tódultak a Jézustársaságba. Sőt puszta megjelenése és egyénisége volt a leghatásosabb prédikáció. Egyszer Evorában kellett neki a böjti prédikációkat megtartani. Egy reggel jelentik az érseknek, Ferenc annyira fáradt, hogy nem tud prédikálni. Az érsek erre azt üzente: „Nem akarom én, hogy prédikáljon. Csak menjen föl a szószékre, hogy a hívők lássák azt, aki mindent elhagyott Isten szemetéért.” Nem csoda, ha rendi elöljárósága ezt a ritka kincset a szerzet érdekében kívánta kamatoztatni. Szent Ignác megbízta a négy spanyol, illetve portugál rendtartomány ügyeinek vezetésével (1555. november 13.); Ferenc már ekkor komisszárius (főispán hiányában a megye vezetője, királyi küldött) minőségben számos jelét adta ritka szervező képességének. Alattvalóihoz szerető, figyelmes és megértő volt; a regula betűjéből azonban soha egy hajszálnyit nem engedett. ldőnként mégis nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. Különösen az udvar bizalmatlansága és a családjában előfordult kínos esetek okoztak neki sok keserűséget. Később az inkvizícióval gyűlt meg a baja. Valdés Ferdinánd sevillai érsek, nagyinkvizítor ugyanis egy a neve alatt megjelent, de csak részben tőle származó könyv alapján eretnekséggel gyanúsította. Ferenc a készülő vihar elől egy időre Portugáliában húzódott meg, onnét egy terjedelmes levélben igazolta II. Fülöp király előtt a maga és rendje igazhitűségét, 1561-ben pedig IV. Pius pápa egyenes meghívására Rómába ment, és a trienti zsinatra távozott Laynez generális helyett egyidőre átvette a rend vezetését. Amikor négy évre rá Laynez meghalt, az egyetemes káptalan bizalmából ő lett a generális (1565. július). Szent Ferenc, mint generális nagyon sokat tett rendje felvirágoztatására. Új provinciákat állított; emellett Mexikóban, Floridában, Peruban, Braziliában, Afrikában és a Kanáriszigeteken hatalmas területeket nyitott meg a missziós munka számára. Különös gondot fordított a rend benső szellemének fejlesztésére. A regulák holt betűjét minden módon igyekezett átlelkesíteni. A napirendben nagyobb teret biztosított az imádságnak és az eddiginél sokkal erőteljesebben hangsúlyozta az elmélkedés alapvető fontosságát. Reform törekvéseiben leghathatósabb eszköze egyéniségének ihlető ereje volt. Nyájasság, alázatosság, szerénység, engedelmesség, imádságos buzgóság, lemondás és a földiektől való teljes elszakadás tekintetében példával járt előttük. Még komisszárius korában történt, hogy egyszer beszélni kellett volna rendtársaihoz. „Jobb a tett a szónál, mondotta és – végig csókolta a lábukat.” Ez a szellem kísérte, mint generálist is. A kemény önsanyargatás és a megállást nem ismerő munka időnap előtt felőrölte a szentnek amúgy sem erős szervezetét. Már súlyos kórral küzdött, mikor 1571-ben V. Pius pápa kívánságára a törökellenes keresztes hadjárat ügyében Bonelli bíboros társaságában Spanyolországba, Portugáliába és Franciaországba utazott. Spanyolországi és portugáliai útja valóságos diadalmenetté alakult. Barcelonában, Valenciában, Madridban, Lisszabonban fejedelmet megillető fénnyel fogadták. II. Fülöp spanyol és Sebestyén portugál királyok készségesen megígérték a tervezett keresztes hadjáratban való közreműködésüket. Annál ridegebb magatartást tanúsított a francia udvar. Ez a kudarc elkedvetlenítette a Szentet. Leverten és súlyos lázzal küzdve indult vissza Rómába, hová 1572. szeptember 28-án érkezett meg. Három nappal rá már halott volt.

Rendtársai azonnal szorgalmazni kezdték szentté avatását és serényen gyűjtögették a bizonyító anyagot. De ünnepélyes boldoggá nyilvánítása csak ötven évvel később, 1624-ben, szentté avatása pedig újabb félszázadra rá, 1671-ben következett be. Tetemeit eredetileg Rómában helyezték örök nyugalomra, de unokája, Lerma Ferenc herceg 1617-ben a madridi jezsuita templomba szállíttatta át. A művészi tekintetben is nagy értéket képviselő templom 1931-ben áldozatul esett az egyházellenes forradalmárok vandalizmusának. Így dúlta föl a vadkan a nemesszőlőt (Íz. 5), melyet olyan szentek öntöztek, mint Loyola, Borgia, Szent Teréz és kortársaik. „Kelj föl, Isten, védd meg ügyedet! Emlékezzél meg arról, hogy az oktalan naponként gyalázattal illet! Ne engedd át a vadállatoknak a benned bízó lelkeket, ne feledd el végkép szegényeidet!” (Zsolt. 73, 22. 19).

† Urunk, Jézus Krisztus! igaz alázatosság példája és jutalma kérünk, hogy valamint Szent Ferencet a földi méltóság megvetése által dicsőséges követőddé tetted: akként minket az ő követésében és dicsőségében társaivá tégy. Ki élsz és uralkodol az Atyával és Szentlélekkel mindörökké. Ámen.

 

Október 11. – Szűz Mária anyasága

Szűz Mária istenanyaságának ünnepe, az Istenanya, Mária ünnepe vagy Szűz Mária, Isten anyja ünnepe Szűz Mária egyik nagy ünnepe, amelyet január 1-jén, karácsony nyolcadnapján tart a római katolikus egyház, Jézus körülmetélkedésére emlékezve. Számos országban ez a nap a fogadalmak napja. Az ünnep a keresztény világ keleti részén korábban megjelent, mint nyugaton, de az 5. századra már elterjedt frank földön és az Ibériai-félszigeten is,  a karácsony előtti vasárnapra esett. Rómában a 7. század előtt kezdték január 1-jén ünnepelni Szűz Mária anyaságát. Itt szentelték fel ezen a napon az első római Mária templomot, a Santa Maria Antiquát. Január 23-án a késő középkortól a Boldogasszony menyegzője (Mária Szent Józseffel való eljegyzése) ünnepet is ünnepelték, és a két ünnepről január hónapot magyarul Boldogasszony hava néven is nevezték, ami a népi kalendáriumokban később is megmaradt.

A Mária anyaságának ünnepe helyére a 13–14. századtól egyes országokban a gyermek Jézus körülmetélésének ünnepe (más néven Jézus névadása) került át. Ez az egész katolikus egyházban elterjedtté vált, miután 1570-ben V. Piusz pápa kihirdette a Római Missalét. Így ez az ünnep teljesen átvette Mária anyaságának január 1-jei ünnepének helyét.

1914-ben Portugáliában ismét megszületett „Szűz Mária istenanyaságának” ünnepe, és október 11-én tartották. 1931-ben XI. Piusz pápa az egész katolikus egyház ünnepévé rendelte, és október 11. lett a napja. A második vatikáni zsinatot követően, 1974-ben VI. Pál pápa Krisztus körülmetélésének ünnepét eltávolította a liturgiai naptárból, és eredeti helyére visszakerült „az Istenanya, Mária ünnepe”. A tradicionalista katolikusok viszont továbbra is október 11-én, az eredeti elnevezést („Szűz Mária istenanyasága”) használva ünnepelnek.

 

Október 12. – Szent Miksa püspök, vértanú

Szent Miksa Lorch főpásztora volt Németországban. A harmadik század közepe táján Zilley-ben (ma Stájerország) született előkelő, istenfélő szülőktől. 7 éves korában Orán papra bízták szülei a nevelését, aki mindent elkövetett, hogy keresztényi élre nevelje Miksát. Szülei halála után Miksa örökségét a szegények között szétosztotta, házuk rabszolgáit mind szabaddá tette. Ezt a felebaráti szerettet Jézus gyújtotta fel szívében.

257-dik év körül Lorchi püspökké választották. Ernyedetlen fáradozása révén a pogányok sokasága vette fel a kereszténységet, kereste boldogságát az örökkévalóságban. Szent életével tündökölt a pogányok előtt. A keresztényüldözés kapcsán Miksát kényszeríteni akarták, hogy áldozzon a bálványisteneknek. Minthogy ezt nem tette, 283 vagy 284 október 12-én lefejezték. A hívek éjnek idején testét Zilley-be vitték és eltemették, szent ereklyéit Szent Ruppert Lorch-ba vitte, ahonnan Passauba került, ahol ma is megtalálhatók.

† Kérünk, Úr Isten! adj nekünk jó akaratot és erőt magunkat és másokat a az igaz hitben megerősíteni, hogy országod mindinkább terjedjen és a boldogok száma növekedjék. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Október 13. – Szent Kálmán vértanú

Szent Kolman (Kálmán) vértanú. Ír jámbor zarándok, akit Alsó-Ausztriában Stockerau mellett elfogtak a pogányok mint kémet és halálra kínoztak. Tetemeit három év múlva a melki apátságban helyezték el. Ausztria egyik védőszentjét tiszteli benne.

 

Október 14. – Szent Kallixtus pápa, vértanú

1. Szent Kalixtus pápa hitvalló j- m. Egy Karpoforus nevű kereszténynek volt rab szolgája, gazdája azonban szabaddá tette. A zsidók bevádolták a római hatóságoknál, akik Szardínia bányáiba küldték rabmunkára. I. Szent Viktor pápa alatt kiszabadult, Zefirin pápa első diakonusaként a temetőhelynek ő volt felügyelője. Innen van, hogy még most is az ő nevét viseli az a katakomba, melyet a Via Appián minden római zarándok felejthetetlen áhítattal meglátogat. Zefirin után ő lett a pápa, és öt évig nehéz viszonyok közt nagy bölcsességgel és szelídséggel kormányozta az Egyházat. Nevezetesen megengedte nemes keresztény nőknek, hogy rabszolgához menjenek feleségül, és ami jelentősebb: megengedte, hogy aki a testiség bűnébe esett, szigorú vezeklés után föloldozást kaphat. Eddig ugyanis az ilyent többnyire egyszerűen kirekesztették az Egyházból. Ezért a papi lelkületért megneheztelt néhány sötét lelkű rigorista (zord erkölcsbíró), köztük Hippolitus, akit aztán pártja megtett ellenpápának. Idővel azonban ez a különben szentéletű és tudós ember kibékült az Egyházzal, sőt vérével pecsételte meg hitét.

† Úr Isten! ki minket erőtlenségünk folytán fogyatkozni látsz, Szent Kallixtus pápa és vértanú példája által szeretetedre könyörületesen vezess vissza bennünket. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Október 15. – Nagy Szent Teréz szűz

Spanyolország Szent Jakab apostol mellett védőszentjét tiszteli benne. Oltárain úgy ábrázolja, mint az egyházdoktorokat szokás: doktorkalapban és köpenyben, könyvvel és tollal a kezében: jobbján lebeg a Szentlélek galamb képében. Úgy is emlegetik ott, mint a misztikái élet mesterét: doctora mistica. Az Egyház pedig szeráfi szűznek ünnepli: virgo seraphica. Az egyháztörténet dicsőíti, mint az egyházi életnek és nevezetesen a sarutlan kármelitáknak nagy reformálóját, mint az Egyházban történeti szerephez jutott nők egyik legnagyobbikát. Az irodalomtörténet megállapítja róla, hogy a spanyol irodalom virágkorának megindítója, aki klasszikus spanyol prózát írt már akkor, mikor Lope di Vega még kis gyermek volt, és a híres Cervantes, a Don Quijote írója még a szalamankai iskolát rótta. Akit ennyi nagyság és dicsőség övez, egyszerű, tanulatlan nő volt, sok és súlyos betegségek sújtottja, igénytelen kármelita apáca, aki még élete vége felé is azt mondja: „Egészen zavarban vagyok. Mert, ha látom is egyfelől Isten jóságát, másrészről ismerem rossz életemet, mellyel megérdemeltem volna a kárhozatot. Ó, az én leányaim ajánljanak Istennek, és áhítattal tiszteljék érettem Szent Józsefet, aki olyan sokat tud tenni”. Szent Terézia élete az isteni kegyelemnek remeklése, világító bizonyság arra, mit művelhet a Szentlélek Úristen az olyan lélekkel, mely Isten-adta tehetségeit hűségesen átengedi alkotó kezének. Mert az iránt nem lehet kétség, hogy Terézia, a rendkívüli kegyelmek választott edénye, rendkívüli természeti adományoknak is boldog birtoklója. Ö maga mondja: „Az is Istennek egy kegyelme, hogy mindenütt, ahol megfordultam, tetszettem, és ezért mindenütt nagyon szerettek”. Nagyon tudott hatni az emberekre, könnyen megnyert másokat a maga terveinek és nagy dicsősége, hogy ezt a tehetségét mindig szent ügyekre fordította.

Kitűnt ez már gyermekkorában. Tíz testvére volt. Édesapja, a jómódú, komoly, mélyhitű Cepeda Sanchez Alfonz valamennyi gyermekét szerette, de kedvence Teréz volt, aki 1515. március 28-án született Avilában, Ókasztilia hajdani fővárosában, melynek ódon várfalaiba, várszerű, komor házaiba és 13 kolostorába szinte bevette magát az ősi komor, tüzes, bensőséges spanyol katolikus lelkület. Ebben a környezetben Teréz korán megtanult olvasni, még korábban imádkozni és a hitért lelkesedni. Hétéves sem volt még, mikor négy évvel idősebb közvetlen bátyjával, Rodrigóval olvasták a szentek életét. A két gyermeklelket megigézte az az elszántság, mellyel azok hátat fordítottak minden földi gyönyörűségnek a mennyország örök örömeiért. „Örökre, örökre (para siempre)”, ismételgették, és úgy tűnt föl nekik, hogy a vértanúk a legokosabb emberek: rövid szenvedésért örök boldogságot kapnak cserébe. Gyermekfejjel nagyot gondoltak. Titkon elhagyták a szülői házat: mennek a mórok földjére, mert úgy olvasták a legendában, ott hitükért lefejezik a keresztényeket. A nagy vállalkozás természetesen dugába dőlt. A gyermekeket nagybátyjuk meglátta a város szélén és hazavitte. De jellemző, hogy a következő szigorú atyai kihallgatáskor a 11 éves Rodrigó a 7 éves Terézre vallott: ő volt a tervező és ösztökélő. Nem kevésbé jellemző, hogy a „vértanú-kudarc” után a két gyermek, megint Teréz kezdeményezésére remete életre akarta adni fejét. Persze ez a terv is csütörtököt mondott. A gyermekész úgy gondolta, a remeteséghez legszükségesebb dolog a remete-kunyhó. Nagybuzgón hozzá is láttak az építéshez, de az építmény ismételten bedőlt. Teréz kénytelen volt beérni azzal, hogy pajtásaival apácásdit játszogatott és sokat imádkozott, különösen az olvasót. Apáca akart lenni mindenáron. Az is lett – de milyen kerülővel! Bekerült ő is abba a korba, mikor főként leányok előtt új színekben, káprázatos ígéretekkel jelenik meg a világ. Nagy csábítás ez, különösen, ha valaki olyan okos, kedves és feltűnően szép, mint Terézről a kortársak tanúsítják. Az is baj volt, hogy épp akkortájt halt meg édesanyja. A magára maradt élénk szellemű Teréznek bontakozó lelke más irányítás híján rákapott az akkor divatos lovagregényekre, miket édesanyja, a jámbor Ahumada Beátrix néha szórakozásként olvasott. Az újfajta olvasmány rabul ejtette lelkét. Elválhatatlan Rodrigó bátyjával együtt ő maga is írt ilyent. De, ami aggasztóbb: észrevétlenül belé lopódzott bizonyos világiasság: a társaságot amúgy is kedvelte. Unokatestvérei felismertették vele, hogy szép. Kezdte is magát cicomázni, kereste a hatást, sőt titkos levelezésbe bocsátkozott egy unokabátyjával. Mindebben nem vesztette el egyáltalán gyermekkori ártatlanságát. Ettől visszatartotta már apjától örökölt szilárd becsülete és kötelességtudata is. Megszokott áhítatgyakorlatait sem hanyagolta el. De távolodott attól a bensőséges lelkiségtől, mellyel megindult — meg is siratta később; aztán veszedelembe került a hivatása — már nem gondolt többé apácaságra.

Idejében történt tehát, hogy édesapja 16 éves korában beadta az ágostonos apácákhoz. Itt főként szentéletű elöljárójának hatása alatt néhány hét alatt szakított világias gondolataival és megint buzgó lelkiéletre adta magát. Mikor aztán vagy másfél év múlva súlyos betegen hazakerült, egy szentéletű nagybátyjának példája, szava és könyvei megérlelték elhatározását: belép a kármelitákhoz, a Megtestesülés-kolostorba. Tudta, hogy édesapja leánya iránti határtalan szeretetből ezt majd ellenzi, és sokáig tusakodott őbenne is a gyermeki szeretet. Küszködésének végett vetett Szent Jeromosnak egy szava, melyet egy habozó szerzetesjelölthöz írt: „Még ha tulajdon édesatyád feküdnék is a küszöbre, lépd át és könnytelen szemmel siess a kereszt zászlaja alá. Ebben az ügyben az egyedüli kegyelet a kegyetlenség”. Azzal az elszántsággal, mely nagy feladatokkal szemben mindig jellemezte és finoman nőies lelkébe olyan sajátságos férfias vonást vitt bele, 1533-ban egy őszi reggel Antal öccse kíséretében elhagyta az otthont, bár jobban fájt a szíve, mintha meg kellene halnia, s becsöngetett a Megtestesülésről nevezett karmelita nőkolostorba. Apja utóbb meghajolt Isten akarata előtt, és Teréz 1533. november 2-án beöltözött. A Megtestesülés-kolostor aránylag enyhe szabály szerint élt. Az apácák szabadon járhattak rokonaikhoz, nőket még a klauzúrán belül is fogadhattak, s mert Avila csaknem minden előkelő családjának volt valakije a népes kolostorban, meglehetősen sűrű vendéglátás járta. Terézia gyermekkora óta kereste a magányt és az imádságot, de egyben élt-halt a barátkozásért és főként a szellemes társalgásért. Így tehát a Megtestesülés-kolostor egészen a közel állt a lelkéhez. Ami a tisztességbe ütközött, attól már természettől fogva undorodott, a szerzetesi fegyelem és engedelmesség általában nem esett nehezére, soha senkiről rosszat nem mondott, a betegeket önfeláldozással gondozta. Nem csoda, ha testvérei és elöljárói mintaszerű apácának tartották és feltétlenül megbíztak benne. Teréz azonban többre volt hivatva mint, hogy átlag-apáca legyen. Isten nem késett rendkívüli nevelésébe venni azt, akit rendkívüli dolgokra hívott. Huszonegy éves korában súlyos betegségbe esett: sokszor eszméletét vesztette; idegei úgy fájtak, hogy alig bírta a fekvést; gyomra nem tűrt ételt, tagjait negyednapos láz gyötörte. Egy alkalommal négy napig tetszhalott volt. Már szemére csöpögtették a viaszt, a Megtestesülésben elkészítették a sírját, őt virrasztó öccsének vigyázatlansága következtében hozzá még majdnem elégett ebben az állapotban. Az atyai szeretet mentette meg az élve-eltemetéstől, és Szent József közbenjárása háromévi szenvedés után visszaadta egészségét, legalább annyira, hogy megint szerzetesi fegyelemben tudott élni és nagyobb odaadással hódolhatott az imádságnak, melyre betegsége, édesapjának istenes halála és jámbor gyóntatóinak biztatásai serkentették. Ekkor kezdtek jelentkezni rendkívüli imádságos kegyelmei: a szóbeli és elmélkedő imádság helyett a szemlélődő imádság, melyben a lélek minden szó, gondolatfűzés, ész erőltetés nélkül szent nyugvásban vagy egyenest elragadtatásban közvetlenül Istennel, az Úr Krisztussal vagy a szentjeivel van: szinte megérzi és megtapintja jelenlétüket, sokszor látja az Úr Krisztus alakját, hallja szavát, egészen fölolvad benne; viszont a környező világról és önmagáról teljesen elfeledkezik, sőt meg testi élete is nagyrészt föl van függesztve. Teréziának ezek a kegyelmek, melyeket nem hajszolt, sőt nem is keresett, sok vigasztalást hoztak, de mondhatatlan szenvedést is. Eleinte megszenvedte, hogy még nem szakított gyökeresen világias szórakozásaival és a földi dolgokhoz való ragaszkodásával Érezte, hogy nincs rendjén még mindig kicsinyes, hívságos emberi dolgokkal kacérkodni, ha az ember oly bizalmas barátságban van Istennel. De nem tudta magát rászánni a szabadító döntésre. Végül 1555 tájban ennek a kínzó kétlakiságnak véget vetett Szent Ágoston Vallomásainak (augusztus 28.) olvasása, és a megostorozott Jézus egy képének elmélyedő szemlélete. Most szakított minden világiassággal és teljes lélekkel visszatért a benső imádsághoz. Egyre sűrűbben jöttek az elragadtatások, még mások előtt is, a látomások és belső isteni szózatok. De kopogtattak az előzőknél rettenetesebb új kínok is. Egy apácának önleleplezései gyanússá tettek akkoriban Spanyolországban mindenkit, aki elragadtatásokról, látomásokról tett vallomást. Tudós és szent lelki emberek, Borgia Szent Ferenc, Bannez Domonkos, Alkantarai Szent Péter tüzetes vizsgálat után megnyugtatták: rendkívüli imádságos adományai lstentől vannak; nagy kegyelmek, de nagy szentségre is köteleznek. Teréz a hívásnak nem is állott ellen. 1559-ben érte Isten-szeretetét az a kegyelem, hogy gyermek képében egy szeráf aranyhegyű dárdával általverte szívét. Albában őrzött szívén ma is látható a szeráfi szeretetnek ez a sebe. Egy évre rá pedig fogadalmat tett, hogy két dolog közül mindig a tökéletesebbet választja. Ebben az időben kezdte leírni, gyóntatói parancsára, imádságos élményeit. Kitűnt egy új tehetsége: páratlan részletességgel, pontossággal és szemléletességgel tudta leírni azokat a ritka és ezért nehezen hozzáférhető élményeket. Így lett a misztikai élet tanítója. Érettnek találta az Úr arra a munkára, mely az igénytelen apácát korának, sőt az Egyháznak nagy emberévé tette: megreformálni Kármel ősi szerzetét és a katolikus hitéletnek új bensőséget és melegséget adni akkor, mikor megcsípte a protestantizmus dere. Teréz okos alázatosságától távol állt a szerzetreform gondolata, ő jól érezte magát a Megtestesülésben. A körülötte folyó élet és emberek nem zökkentették ki lelki útjából. Ahhoz tartotta magát, amit később egy panaszkodó leányának írt: „Kegyednek úgy kell viselkednie, mintha ketten az Úristennel egyedül volnának a kolostorban . . . Végre is, nincs az a hely széles e világon, ahol nem volna módunkban szeretni a mi Urunkat, Istenünket; s hála az ő szent nevének, nincs az az ember, aki ebben meg tudna akadályozni minket”. Azonban mikor egy beszélgetés alkalmával több apáca nehezményezte a Megtestesülés zajos életét és több magányt kívánt, egy világi, sőt világias fiatal leányrokona odaszólt: „Ha csak ez kell nektek, fogjatok össze ti, s kezdjetek valami elvonultabb életet.” Teréz elhárította a gondolatot, azonban másnap a szentáldozás után megjelent neki az Úr és megparancsolta, hogy azt a tervet mindenképpen valósítsa meg. Meg is tette: rendkívüli szívóssággal és bölcsességgel megalapította ugyancsak Avilában a kicsiny Szent József-kolostort (1562. augusztus 24.), ott teljes szegénységben élte 12 társával az eredeti kármelita szabályt. Pedig ellene szegült rendjének főnöke, a városi hatóság, a lakosság és a régi szerzetesrendek. A „sarutlan” kármeliták olyan eszményt valósítottak meg, melyért az Egyházban és Spanyolországban már akkor titokban sokan lelkesedtek. Nem csoda, ha ezek fölkarolták az új zárdát, és természetes, hogy a Szent József-kolostor szelleme kikívánkozott Avila falai közül. Szent Terézia egyházi biztatásra és isteni meghagyásra megkezdte a rendalapítást. Élete hátralevő húsz évében 17 sarutlan női kolostort alapított és – ami nagyobb dolog: 13 férfi kolostort az eredeti szigorú szabály szerint. Ezekben az alapításokban tűnt ki igazi nagysága. A legtöbb helyen le kellett győzni vagy a hatóságoknak, vagy a nagyoknak, egyháznagyoknak is, ellenállását. Ezt megtette személyének varázsa: aki egyszer érintkezésbe jutott vele, lángoló hívévé szegődött. Azután meg kellett küzdeni a nincstelenséggel. Legtöbb alapítását a szent pénz nélkül tette; az új alapítások teljesen alamizsnára voltak utalva. Terézia határtalanul bízott Isten segítségében, és egyéni vonzó ereje mindig előteremtette az utolsó percben a szükségest. Más baj is jelentkezett. Az új alapítások hirtelen népesedtek, különféle természetű és igényű, sokszor kiforratlan emberek nem egyszer veszélyeztették a még meg nem szilárdult közösségeket. Teréz korának legkiválóbb férfiait is megszégyenítő éleslátással ismerte föl a helyzeteket és embereket, páratlan leleményességgel találta meg a legkényesebb helyzetekben is a kivezető utat. Legtöbb alapításában az ifjú közösséget az ő példája vezette be Kármel szigorú, szemlélődő, de derűs szellemébe. A fegyelemtől és a sarutlan eszménytől nem tágított, de a túlzásoknak mindig ellenállt. Az elkerülhetetlen döccenőkön és súrlódásokon aranyos humora, derűje, együgyű, őszinte testvérszeretete és alázatossága segítette át a testvéreket. Mikor elöljárói több évi kinnlét után visszarendelték perjelnőnek a Megtestesülés-kolostorba, majdnem egyhangú fölzúdulás fogadta a „sarutlan reformálót”. Ő még csitította az őt kísérő kármelita provinciálist: van okuk méltatlankodni, mikor ilyen haszontalan főnöknőt küldenek a nyakukra. A káptalanterembe a főnöknő helyére Szűz Mária szobrát tette: ő lesz a főnöknő. Maga kis zsámolyra ült a lábánál és kérte a testvéreket, hogy Isten szeretetéért tartsák meg szabályaikat. alig szólt néhány mondatot, hozzáállt a népes közösségnek nagyobb része, nem telt bele félév mindenki rajongott érte. Egykettőre helyreállította a meglazult fegyelmet még pedig elsősorban azáltal, hogy rendbe hozta kolostor anyagi helyzetét, melyről éleslátó bölcsessége első tekintetre megállapította, hogy az minden bajnak gyökere. Legnagyobbnak akkor bizonyult, mikor a sarusak mesterkedései elnyomással fenyegették élete művet. Az egyház úgy önnepli, mint Karmel második alapítóját. Egész Spanyolországban szentként tisztelték még életében. Amikor megjelent a karmelita kolostorokban elég volt, hogy az új szellem felpezsdüljön. Néhány szava, egy imádsága megtérített megrögzött bűnösöket.

Bensőséges oktatások és elragadtatások között szállt a lelke Istenéhez. Halálának napja 1582. október 4-e, de ünnepe okt. 15-én van. Tetemei mindjárt csodálatos illatot árasztottak, sok csodás gyógyítást közvetítettek és mindmáig ép állapotban vannak Albában, a tiszteletére emelt díszes bazilikában. Boldoggá avatása már 1614-ben történt. Szentté XV. Gergely avatta 1622-ben Loyola Szent Ignáccal, Xavéri Szent Ferenccel és Néri Szent Fülöppel együtt. Azóta Spanyolország második védőszentje, Kármel anyja, írásaival pedig a nagy imádkozók mestere. Életét megírta és műveit magyarul kiadta Szent Teréziáról nevezett Ernő atya, sarutlan kármelita.

† Hallgass meg minket üdvözítő Istenünk! hogy valamint Szent Teréz szűz ünnepének örvendezünk: úgy az ő mennyei tanításának eledelével tápláltassunk, és buzgó áhítatának érdemeivel oktattassunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Október 16. – Szent Hedvig özvegy

Szent Hedvig fejedelemasszony kitűnő példája a Salamon királytól magasztalt erős asszonynak (Példabeszédek 31), mert egyrészt hűségesen megosztotta férjével az uralkodás minden gondját és örömét, másrészt igazi keresztény alázattal és béketűréssel viselte a rá nehezedett csapások és megpróbáltatások hosszú sorát. Áldása, öröme, mintaképe és tanítómestere volt családjának és népének egyaránt. Róla betű szerint áll az írás szava: „Kezét kinyújtotta a szűkölködőknek és tenyerét megnyitotta a szegényeknek” . . . „a kegyesség törvénye volt az ő nyelvén és . . , szemmel tartotta házanépe ösvényeit és kenyerét hivalkodva nem ette”. (Példabeszédek 31).

1174 táján született a felsőbajorországi Andechs várában, mint IV. Berthold meráni herceg és Ágnes groitschi grófnő ötödik gyermeke. Szülei a kor szokásának megfelelően már kicsiny korában a Majna melletti híres kitzingeni apácazárdába adták nevelés céljából. Itt nevelőjének, a jó Petrussa nővérnek felügyelete alatt néhány esztendő alatt elsajátította mindazokat az ismereteket, melyeket kora a fejedelmi származású nőktől megkívánt. Többek közt jól megtanult latinul úgy, hogy később is minden fennakadás nélkül tudta olvasni a szent könyveket. Ha csak rajta állott volna, legszívesebben egész életére ott maradt volna Kitzingenben. De nagyralátó szülei másként határoztak jövőjéről: már tizenkétéves korában eljegyezték I. Henrik sziléziai herceggel. Hedvig nem ellenkezett. Még 1186-ban egybekelt vőlegényével, aki maga is német anyától született, német földön nevelkedett és a német kultúráért lelkesedett. Házasságuk mindvégig mintaképe maradt a meleg és bensőséges családi életnek, 1209-ben a férjével való közös megegyezés alapján megszüntette a házastársi együttélést és Lőrinc boroszlói püspök előtt örökös tartózkodást fogadott. Ugyanezen alkalommal férje felvette a tonzurát (klerikusok és szerzetesek fején hajkivágás, az Istennek szentelt élet jele) és fogadalmára való emlékeztetésül szakállat növesztett. (Ekkor kapta a „Szakállas” melléknevet, melyen a történetírók ma is emlegetik.) De Hedvig nemcsak családjának, hanem országának is anyja volt. Mivel abban az időben a művelődés legfőbb tényezői a kolostorok voltak, férjével egyetértőleg a régebbi és újabb alapítású szerzetesrendeknek egész sorát telepítette meg új hazájában. Így pl. az ágostonrendű kanonokoknak Boroszlóban és Naumburgban, a cisztercitáknak Heinrichauban, a premontreieknek Boroszlóban, a templomos vitézeknek Klein-Oelsben, a domonkosoknak Bunzlauban, a ferenceseknek pedig Goldbergben, Krossenben és Neumarktban segített fészket verni. Különösen nagy szeretettel karolta fel a cisztercita rendű apácák trebnitzi kolostorának ügyét. Hogy az ezer személy befogadására szánt zárda megépítését siettesse, kieszközölte férjénél, hogy minden halálraítélt bűnös büntetését Trebnitzben leszolgálandó kényszermunkára változtatta. De még így is tizenhat esztendő telt bele, míg a kész kolostort át lehetett adni rendeltetésének. Hedvig a bambergi egyházmegyéből hozott német apácákkal népesítette be kedves művét, élére egykori tanítóját, Petrussa nővért állította apát nőül, aki ekkor cisztercita öltönnyel váltotta fel addig viselt bencés ruháját. Másik nagy gondja volt a szegények és ügyefogyottak gyámolítása. Dús jövedelmének legfeljebb ha századrészét költötte magára, a többit mind szamaritánus célokra fordította. Különösen nagy szeretettel karolta fel a szegény betegek ügyét. Személyesen felkereste és kiszolgálta őket, orvost hívott hozzájuk, orvosságokat készített számukra, és ha már mást nem tudott tenni érdekükben, odatérdelt ágyuk elé és úgy vigasztalta őket. Hasonló szeretettel gondoskodott a börtönök szerencsétlen lakóiról. Ruhát, gyertyát küldött nekik, közbenjárt érdekükben, kifizette tartozásukat, és ha kiszabadultak, igyekezett megkönnyíteni a polgári életbe való visszatérésüket. Az apátlan, anyátlan lányokat gondjába fogadta és vagy tisztességesen kiházasította vagy kolostorba küldötte; a birtokain dolgozó jobbágyok adójából és szolgáltatásaiból annyit elengedett, hogy írnokai tréfásan azt szokták volt mondani, hogy nekik egyetlen feljegyezni valójuk az, amit asszonyuk elenged. Azt is korán szokásba vette, hogy az alázatos Krisztusra és szent apostolaira való emlékezéssel mindennap tizenhárom szegényt látott vendégül asztalánál; ha véletlenül útban volt, szekéren vitte magával szegényeit, akiknek mindig személyesen és térden állva szolgálta fel a legjobb falatokat. Egyik-másik apródja nem is mulasztotta el megjegyezni, hogy szívesebben volna a fejedelemasszony szegénye, mint asztaltársa. Ezenfelül még külön konyhát tartott a palotába vetődő koldusok százainak megvendégelésére; ha pedig templomba ment, marokszámra vitte magával a pénzt alamizsnaosztás céljából. De amilyen kegyes és irgalmasszívű volt másokhoz, éppen olyan keménynek, sőt kegyetlennek mutatta magát önmagával szemben. Az önsanyargatásban épp úgy nem ismert határt, mint az irgalmas szeretetben. Menye, Anna hercegnő halála után ezt a kijelentést tette róla: „Sok szent életírását ismerem, de egyikben sem olvastam semmi olyan keménységről vagy szigorúságról, melyet Hedvigben hasonló vagy még nagyobb mértékben nem tapasztaltam és tulajdon szememmel nem láttam volna”. Az éhség és szomjúság, hideg és meleg elviselésében éppoly hősnek mutatta magát, mint igényeinek lefokozásában. A templomba rendszerint mezítláb ment; de ha ismerőst látott közeledni, azonnal elővonta hóna alól cipőit és sebtében felrántotta őket, mert nem akarta, hogy valaki megbotránkozzék megjelenésén. Ha valahol keresztalakot látott heverni a földön, nagy alázattal leborult, egy ideig buzgón imádkozott előtte, azután felvette és biztos helyre tette, nehogy durva lábak rátapossanak. Hasonló tisztelettel viseltetett az áldozópapok iránt; még lábuk nyomát is csókkal illette, mert mindegyikükben az áldott Krisztus megszemélyesítőjét látta. Ha csak tehette, naponta több szentmisét is hallgatott. Az Úr szent testének vételéhez mindig sűrű könnyhullatással járult. De ugyanígy környezetétől is megkívánta, hogy hajszálnyi pontossággal teljesítse Isten iránti kötelességeit. Udvarhölgyeit és szolgálóit nem győzte eleget buzdítani, hogy legyenek kitartók az imádságban és serények az Úr szent testének és vérének vételében. Ha véletlenül hiányos vallási ismeretekkel rendelkező ember került az udvarhoz, nem nyugodott addig, míg a hiányok pótlására nem bírta. Egyszer pl. tíz teljes hétig vesződött, hogy egy nehéz felfogású, szegény öreg asszonyt megtanítson az Úr imádságára. Idővel annyira beleélte magát Istenbe, hogy egy pillanatra sem jutott eszébe mást akarni, mint amit az Úr akar. Még a rá nehezedő súlyos csapásokban is Isten kifürkészhetetlen jóságának megnyilatkozásait látta és zúgolódás helyett szent belenyugvással fogadta azokat. Pedig ugyancsak bőven kijutott neki belőlük, 1201 -ben elvesztette szerencsétlen sorsú Ágnes húgát; 1208-ban Gertrud nevű leányának vőlegénye, Wittelsbachi Ottó gyilkosságba keveredett; ugyanez alkalommal Ekbert és Henrik testvéreinek a gyilkosságban való részvétel gyanúja miatt idegenbe kellett bujdosniuk; 1213-ban másik húga, Gertrud magyar királyné, II. Endre felesége, politikai bosszúnak esett áldozatul; 1214-ben Henrik és Konrád fiai gyilkos testvérharcba keveredtek egymással; 1229-ben férje súlyos sebbel Konrád mazoviai herceg fogságába került, honnét csak hosszas utánjárásra lehetett kiszabadítani. De valamennyi csapásnál fájdalmasabban hatott rá szeretett fiának, Jámbor Henriknek halála: a vitéz herceg a vad mongol hordák ellen küzdve, a liegnitzi csatában (1241. április 9.) hősi halált halt. Hedvig a szomorú hír hallatára, bár fájdalmában majd meghasadt a szíve, mindössze ennyit mondott: „Ez volt Isten akarata, és nekünk nincs más választásunk, mint hogy megnyugodjunk benne”. A liegnitzi csata idején Hedvig már maga is a trebnitzi kolostor lakója volt. Mióta ugyanis férje 1238-ban jobb hazába költözött, végleg leszámolt a világgal, melynek sokféle kötelékét úgyis nyűgnek érezte. Kedves kolostorába vonult tehát, melyet abban az időben már lánya, Boldog Gertrud kormányzott. Itt magára öltötte az apácák ruháját, lelkiismeretes pontossággal megtartotta szabályaikat és szokásaikat, de fogadalmat sohasem tett, mert nem akarta megfosztani magát az alamizsnálkodás örömeitől. Mikor lánya mindenáron rá akarta őt beszélni, ő ezzel hárította el magától unszolását: „Te nem tudod, gyermekem, milyen érdemszerző dolog az alamizsnaosztás”. Években és érdemekben gazdagon 1243. október 15-én hunyt el, ünnepét október 17-én tartjuk. IV. Kelemen pápa már huszonnégy évre rá, 1267. március 26-án a szentek sorába iktatta őt. Azóta trebnitzi sírja a leglátogatottabb zarándokhelyek egyike. Szilézia és Lengyelország ma is egyik fő védőszentjét tiszteli benne.

† Úr Isten! ki Szent Hedviget a világi fényről kereszted alázatos követésére egész szívvel átmenni tanítottad, hogy az ő érdemei és példája által a világ múlandó gyönyörűségeit megvetni, és kereszted ölelésével minden viszontagságainkat legyőzni megtanuljuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

február 2025

MO
TU
WE
TH
FR
Szo
SU
27
28
29
30
31
1
2
Események január

30

Események február

1

No Events
Események február

2

No Events
3
4
5
6
7
8
9
Események február

4

No Events
Események február

5

No Events
Események február

6

No Events
Események február

8

No Events
Események február

9

No Events
10
11
12
13
14
15
16
Események február

10

No Events
Események február

11

Események február

12

Események február

13

Események február

14

Események február

15

No Events
Események február

16

No Events
17
18
19
20
21
22
23
Események február

17

No Events
Események február

18

No Events
Események február

19

No Events
Események február

21

Események február

22

No Events
Események február

23

No Events
24
25
26
27
28
1
2
Események február

24

Események február

27

Események február

28

No Events

Az iskola számlaszáma megváltozott!

10700172-71449199-51100005

CIB BANK