NAGYBOLDOGASSZONY RÓMAI KATOLIKUS GIMNÁZIUM, ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS ALAPFOKÚ MŰVÉSZETI ISKOLA

November 7. – Szent Engelbert püspök, vértanú

Egy heisterbachi cisztercita egyszer állítólag szemébe mondotta Engelbertnek: „Érsek úr kiváló fejedelem, de nem jó püspök”. A kortársak ezt a daliás termetű főpapot csakugyan a legkiválóbb fejedelemnek tartották. Az akkori legnagyobb német költő, Walther von der Vogelweide „a fejedelmek mestere”-ként emlegeti, az egykorú források pedig „a haza atyja és Németország dísze”, „a legigazságosabb bíró”, „a haza tetterős védője” nevekkel magasztalják. Néhányan világias embernek tartották és azt gondolták, hogy működésének súlypontja a főpásztori teendők rovására a politikára esik. Ez a kritika azonban nem volt tárgyilagos. Engelbert egyik udvari papja szertint a szűkszavú érsek „az Egyház legnagyobb oszlopa” volt. Érseksége alatt arra törekedett, hogy Köln szent és a római Egyház hű leánya legyen, amint ezt a város címerpajzsának körirata hirdeti: „Sancta Colonia Romanae Ecclesiae fidelis filia”. Nagyarányú politikai tevékenysége pedig az egyházi tekintély védelmét és a béke uralmát, vagyis a legszentebb célokat szolgálta. Ennek a működésnek legilletékesebb bírálója a világegyház feje, III. Honorius (1216—27) volt, ő így nyilatkozott róla: „Engem azért tisztelt mindenki Németországban, mert félt Engelberttől”. Ne feledjük azt se, hogy a gazdasági, a szellemi és a vallásos föllendülésnek általa megteremtett feltételei nélkül aligha rakták volna le halála után két évtizedre a fölséges kölni dóm alapjait, és Nagy Szent Albert és Duns Scotus aligha taníthatott és Aquinói Szent Tamás aligha tanulhatott volna Kölnben.

Engelbert 1185 táján született. Apja az alsó Rajna menti Berg (Berry) grófság ura volt, anyja pedig a gelderni grófok nemzetségéből származott. A szülők másodszülött fiukat a kor főúri szokása szerint egyházi pályára szánták. Engelbert korán került Kölnbe, ott gyermekklerikus (domicellares) (egyházi rendbe tartozó pap vagy katolikus papnövendék) társaival együtt a tudós Rudolf skolasztikus kanonok vezetése mellett a káptalani iskolába járt. Alig volt tizennégy éves, megkapta az első préposti (szentelése szerint áldozópap, rangja szerint a megyés püspök alárendeltje) javadalmat. Ezt csakhamar két másik követte. Sőt 1199-ben a tizenöt éves ifjút a kölni székesfőkáptalan nagyprépostjának választották. A megtámadott választás kétéves pert vont maga után, Engelbert csak 1203-ban vehette birtokba a gazdag javadalmat. Alighogy ez történt, megválasztották Münster püspökének. De ezt a méltóságot nem fogadta el. Talán fiatal kora miatt nem akart Münsterbe menni, vagy talán inkább azért maradt Kölnben, mert az érsekségre várt. Hiszen az akkori érsek Adolf Altona (1193-1205) az ő nagybátyja volt, annak elődje meg, III. Brúnó szintén a nagyhatalmú bergi grófok családjához tartozott. Engelbert tehát a tűznél maradt és élte kanonoktársainak vidám és világias életét.

Az 1205. év komoly bonyodalomba sodorta. Németországban 1198 óta heves küzdelem folyt IV. Ottó és II. Sváb Fülöp között a trónért. A középkor legnagyobb papája, III. Ince Ottó mellé állt. A pápai döntés után azonban Adolf érsek hirtelen cserbenhagyta Ottót, noha annak idején a rajnai nagyokkal együtt ő volt a leglelkesebb híve. A zászlóhűségnek ez a megcsúfolása nem maradt megtorlás nélkül. A pápa kiközösítette, majd 1205-ben megfosztotta érsekségétől és a kölni káptalan új érseket választott. A húszéves Engelbert akkor vakon nagybátyja pártjára állt. Ő, a nagyprépost, katonáival sarcolta, pusztította Adolf utódjának és a káptalannak uradalmait. A káptalan emiatt Rómában keresett orvoslást. Onnan 1206-ban megjött a szigorú ítélet: ha Engelbert az okozott károkat a legrövidebb időn belül jóvá nem teszi, kiközösítik és elveszti javadalmát. A nagyprépost csak 1208-ban vetette alá magát a pápának, és utána i csak nagy nehezen és nem kis anyagi áldozat árán sikerült visszakapnia a nagyprépostságot. Hogy fiatalos könnyelműségéért vezekeljen, III. Ince gyámfia, II. Frigyes mellé állt.

1216 február 29-én férfikora virágában egyhangúlag kölni érsekké választották és a következő év szeptemberében püspökké szentelték. Az új főpapra a legnehezebb feladatok megoldása várt. A hosszú polgárháborúk alatt az egyházi vagyon részben tönkre ment, részben idegen kézre került, az érsekség hihetetlen módon eladósodott. Az érsekség uralma alá tartozó hatalmas területen, a Maas és a Weser között, megrendült a köz-és vagyonbiztonság. A nagyhatalmú nemesség állandóan küzdött egymással, csak a kard és az ököl jogát ismerte és gyűlölettel nézett az egyháziakra. Útonállók bénították a kereskedelmet. A papság elszokott az engedelmességtől, a kolostorokat világi patrónusaik szipolyozták. A tetterős érsek rengeteget tett e nagy bajok kiküszöbölésére. Legelőször az anyagi ügyeket rendezte. 1218-ban már kifizette a római adósságokat és megkapta a teljes érseki hatalom jeléül a palliumot (főpapi jelvény, kb. 3 ujjnyi széles, fehér gyapjúszalag, melyet a vállra helyezve viselnek. Átlósan elhelyezve 4 fekete kereszt van beleszőve. Elöl és hátul a körszalaghoz rövidebb szalagrészt illesztenek, melyet szintén 1-1 kereszt díszít). A továbbiakban nagy segítségére volt a bergi grófság óriási vagyona. Bátyja ugyanis hősi halált halt 1218-ban a II. Endre királyunk történetéből is jól ismert keresztes hadjáratban, a családi vagyont Engelbert örökölte. Bőkezű áldozatkészséggel segített vele az érsekség anyagi helyzetén. Azután erős kézzel hozzáfogott fejedelmi jogainak helyreállításához. A garázda szomszédokat és alattvalókat fegyverrel való fékezte meg. Főereje és bölcsessége azonban abban állt, hogy szövetségeket kötött szomszédaival, szövetségekbe tömörítette hűbéreseit, és mindent elkövetett „Isten békéjé”-nek fenntartására és terjesztésére. Győzelmével és szövetségi politikájával, birtokvásárlásaival, várépítéseivel és országgyűléseivel nemcsak tekintélyét erősítette, hanem megvetette minden irányban a fellendülésnek is az alapjait.

Nem hanyagolta el a szorosan vett papi és püspöki kötelességeit sem. A világias és kemény külső, vallásos lelkületet és meleg szívet takart. A legnagyobb kegyelettel viselkedett a Szent Szűz iránt: kegyhelyeit látogatta és szerdánként böjtölt a tiszteletére. Az egykorú források az elhanyagolt alsópapság, az elnyomottak és a nyomorgó szegények atyjaként jellemezik. Emellett zsinatokat tartott, azokon áldásos intézkedéseket tett. Különösen jelentős főpásztori tette volt, hogy nem törődve sokaknak ellenzésével, Kölnben letelepítette a fiatal ferences- és domonkos rendnek fiait.

Váratlanul jött a vértanúi halál. Amikor II. Frigyes császár 1220-ban Szicíliába ment, német helyettesének és kilenc éves Henrik fia gyámjának a 35 éves kölni érseket tette meg. Engelbert ebben a működésében százada egyik legnagyobb államférfijának bizonyult. Aachenben 1222-ben királlyá koronázta Henriket és mindig „úgy nevelte, mint fiát és úgy tisztelte, mint urát”. Ahogy előtte saját fejedelemségében, az egész birodalomban meg tudta teremteni a köz- és vagyonbiztonságot, és nagy sikerrel fáradozott a béke megteremtésén. Emellett eredményesen védte a birodalom érdekeit kifelé, különösen Dániával szemben. Régensi működése az Egyház szempontjából jelentős volt akkor, amikor a legnagyobb feszültség uralkodott a világiak és az egyháziak között. „Az erőskezű Engelbert tekintélye biztosítja Németország számára a békét s megóvja az Egyházat a támadásoktól” – írta róla a hildesheimi püspök a pápának. Keresztény politikusról nagyobb dicséretet nem is lehet mondani. Halála is az Egyház szabadságának védelmével kapcsolatos. Egyik legnagyobb feladatának tekintette, hogy a kolostorokat és egyházakat elnyomó világi patrónusokat rászorítsa a jog tiszteletére. Erre egyébként maga III. Honorius pápa külön is kérte. Ezen a téren még rokonainál sem ismert kivételt, unokaöccsével, Isenburgi Frigyes gróffal szemben is kénytelen volt eljárni az esseni apácakolostor sanyargatása miatt. Ezt az ügyet Engelbert elnöklete alatt 1225. november elején tárgyalták Soestben. Frigyes félt az esetleges kártérítéstől és nagybátyja ellenségeinek unszolására végzetes tettre határozta magát. Az érseket figyelmeztették egy levélben, de Engelbert számára elképzelhetetlennek tűnt. Azt mégis megtette, hogy csak töredelmes életgyónás után indult el utolsó útjára. Frigyes Soesttől délre a lindengrabeni erdőben lesben állt 25 emberével. 1225. november 7-én este rontottak rá az érsekre és 47 sebet ejtettek rajta. Engelbert a helyszínen vérzett el, miközben gyilkosaiért imádkozott. Holttestét Kölnben temették el. Halálát a királlyal az élén az egész német nemzet siratta. Gyilkosát kerékbe törték. A szerencsétlen ember kivégzése előtt megtért. Megtérését Engelbert utolsó imájának tulajdonították. Konrád apostoli bíboros-követ Engelbertet közvetlenül halála után többszörösen vértanúnak jelentette ki. 1618. óta november 7-én van Szent Engelbert ünnepe. A római mártirologium szerint „nem vonakodott vértanúi halált halni az Egyház szabadságának védelméért s azért, hogy engedelmeskedjék a római Egyháznak”. Vértanúságával mindennél hatékonyabban engesztelte ki ifjúkori könnyelműségeit és botlásait.

† Úr Isten! ki az igazakat szereted, s áldásaiddal tetézed, Szent Engelbert közbenjárására, add meg nekünk is az igazság szeretetét, hogy mindent látó szemeid előtt mindenkor igazságban járván, szeretetedet megérdemeljük. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

November 8. – A 4 Megkoronázott vértanú

„Előttem egy ősi írás. Porfirius, a becsüs készítette, nem valami kitűnő latinsággal – mit is várnának egy provinciabeli kis adóhivatalnoktól. De becsületes lelkiismeretességgel összegyűjtött és följegyzett mindent, amit hallott dolgos bányász emberektől, kőfejtőktől és kőfaragóktól, akik ott lent a Fruska Gorában dolgoztak az állami kőbányákban: faragták a nagy négyszögű köveket, oszlopokat, szobrokat a hatalmas császárnak, Diokleciánnak, aki palotát épített Dalmáciában, olyant, aminőt még a világ nem látott, akkorát, hogy a későbbi Spoletó egész városa elfért benne. Kellett oda kő és oszlop és szobor. Volt dolga a kőműveseknek és faragóknak, de volt is becsülete az ügyesebbjének, még a császár előtt is. S így esett, hogy a hatalmas világkormányzó császár és négy együgyű kőfaragó összekerült, és a találkozásnak vége négy vértanúkorona, melyeknek fénye gyöngítetlenül ragyog még ma is, mikor Dioklecián büszke palotájának már nyoma sincs, és porrá mállott minden köve és oszlopa. De hadd beszéljen maga az írás.”

Abban az időben, mikor Dioklecián Pannóniában járt, hogy az ő saját jelenlétében nyissanak mindenfelé kőbányát, egybe gyűjtötte a kőmunkásokat, és talált köztük négy nagyon ügyes embert, név szerint Klaudiust, Kasztóriust, Szemproniánust és Nikosztratust, akik csodálatos dolgokat műveltek a kőfaragásban. Ezek titkon keresztények voltak, Isten parancsainak útján jártak, amit csak dolgoztak a kőfaragó mesterségben, az Úr Jézus Krisztus nevében faragták. Egy napon Dioklecián parancsot adott, hogy ki kell faragni a Nap szobrát és négyes fogatát tázusi márványból, úgy hogy a kocsi, lovak és minden egy kőből legyen. Kifejtettek egy nagydarab követ, de hiába dugta össze a fejét 622 kőfaragó mester és öt mérnök, nem tudtak elmenni a kő erezetén. Akkor előállt Szemproniánus, és annak a hitnek az erejében, melyben élt, azt mondta: „Bízzátok rám, én a társaimmal a végére járok”. Megtalálta az erezet járását, megkezdte az Úr Jézus Krisztus nevében a faragást és szerencsésen véghezvitte, pedig a császár parancsából a Nap-szobor 25 láb volt. Nagy volt Dioklecián öröme, mikor ezt hírül vitték neki. Abban az órában meghagyta, hogy Pannónia ama részében templomot építsenek, azon a helyen, melyet Kövérhegymelléknek mondanak. Abban elhelyezte a napszobrot, és megaranyoztatta. Áldozatokkal, kincsekkel és tömjénezésekkel áldozott, és dúsan megajándékozta a mestereket. Fellelkesült ezen a művészeten. Magához hívatta Klaudiust és társait, nagy kegyességgel fogadta és azt mondta: „Akarom, hogy művészetetek nekem oszlopfőket faragjon porfir-kőből”. Parancsára ezután elmentek sok mesteremberrel és mérnökkel a porfir-hegyhez, (Tűzhegy) és elkezdtek egy 40 lábnyi követ kivésni. Klaudius pedig mindent az Úr Jézus Krisztus nevében tett. Volt is áldás a mesterségén. Volt ott egy pogány is, Szimplícius, akinek sehogy sem ment a dolog. Egy nap Nikosztratus mondja neki: „Hogyan van, hogy a te vésőd folyton eltörik?” Szimplícius kérte: „Kérlek, edzd meg nekem, hogy ne törjön el többet.” Erre Klaudius megszólal: „Ide minden vas szerszámoddal!” Amikor odaadta, Klaudius azt mondta: „Az Úr Jézus Krisztus nevében legyen ez a vas keménnyé és erőssé minden munkára”. Ettől az órától kezdve ő is jól tudott elvégezni mindenfajta kőfaragást.  Szimplícius akkor kezdte nagy buzgósággal kutatni, mifajta edzés az, hogy tőle többé nem törik a vas. Vágyott arra, hogy megismerje Istent és az Úr Jézus Krisztust. Klaudius így felelt: „Íme, ez az, amit bizalmasan mondunk neked: Hidd az Úr Jézus Krisztust, Isten Fiát és keresztelkedjél meg, és mindent megkapsz.” Találtak a börtönben egy Ciril nevű püspököt, akit Krisztus nevéért bilincsekben hoztak ide Antióchiából, aki három év óta már sok ostorozást állt ki. Éjnek idején a négy kőfaragó elvitte hozzá Szimplíciust. Úgy találták láncokba verve, sok más hitvallóval együtt. Elmondták Cirilnek a vasszerszámok esetét és kérték a püspököt, keresztelje meg Szimplíciust. Ciril örült és hálát adott Istennek, majd megkeresztelte őt az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében a börtönben.

Visszatértek munkájukhoz. Most már Szimplícius a néggyel együtt kezdte keresztvetéssel minden művét. Felfigyeltek erre a mérnökök, és számon kérték tőlük a keresztvetés jelét. Ők azonban oly bátran és ügyesen feleltek, hogy sok munkást megnyertek az evangéliumnak. Ez persze nagy szálka volt a munkavezetők szemében. Keresték az alkalmat ellenük és ez az alkalom nem késett. Dioklecián ugyanis új megbízást adott: korintusi oszlopokat kellett kifaragni porfirból, még pedig egyenes meghagyására a négy ügyes mester vezetése alatt. A munka sürgős volt, a porfir kő kemény. Három hónapig tartott az első oszlop elkészítése. A vezetők unszolták a négy keresztény mestert. Erre ezek a következőt Krisztus nevében kifaragták 26 nap alatt. Diokleciánnak egyre jobban tetszett a munkájuk. Megint személyesen adott megbízást: „Ebből a porfir kőből faragjatok nekem szobrokat, Victoria, Cupido, főként azonban Eszkuláp (a rómaiaknál a beteggyógyító isten) szobrát, aztán vízöntő oroszlánokat, szarvasokat és barbárokat.” Ők mindent megcsináltak, Dioklecián pedig el volt ragadtatva. De az Eszkuláp szobrot nem készítették el, illetve nem úgy, mint a Napszobrot, melyet a császár utólag vitetett a templomba Ez eleve a pogány vallás gyakorlatára volt szánva, ők pedig nem működhettek közre a pogány babona terjesztésében. A mérnökök följelentették őket a császárnál: „Tudd meg, ezek a te kedvenceid keresztények; mindent Krisztus nevében csinálnak.” A császár nagylelkűnek mutatkozott: „Ha nagyszerűek azok a művek, melyeket Krisztus nevében alkotnak, az nem megbélyegzést érdemel, hanem dicső dolog.” Úgy gondolta, talán kis félreértésről vagy önfejűségről van szó. Egy fejedelmi szó  rendet teremt majd. Megidézte az ő kedvenc kőfaragóit, ám Klaudius így felelt: „Fölség, mindig engedelmeskedtünk neked és szolgáltuk Fölségedet. De annak a nyomorultnak a szobrát nem csinálhatjuk meg, mert írva van: „Legyenek hozzájuk hasonlók a készítőik és mindazok, kik bíznak bennük” (Zsolt. 113 , 7).” A mérnökök más, pogány faragókkal próbálkoztak. Ezek egy hónap alatt elkészítették az Eszkuláp-szobrot, de nem kemény porfirból, hanem a sokkal lágyabb prokonnézusi márványból. Dioklécián csalódottan nézte: „Ez volna azoknak a munkája, kiknek művészete nekem annyira tetszeni szokott?” A mérnökök kihasználták a kedvező hangulatot: „Azok szentségtörő keresztények.” „Akkor- szólt a császári parancs- viseljék a szentségtörés ítéletét, ha az igazság parancsainak nem engedelmeskednek.” És megbízta Lampádius századost, tegyen törvényt fölöttük. Lampádius a Nap-templom előtt fölállította törvényszékét, megidézte a mérnököket és munkásokat, bejelentette, hogy igazságot kell tennie a mérnökök közt és Klaudius, Szemproniánus, Kasztórius, Nikosztrátus és Szimplícius mesterek közt. Fölszólította mind az ötöt, áldozzanak a napistennek. Azok felelték: „Sohasem imádtuk kezünk művét, hanem imádjuk az ég és föld Urát, aki örökös Császár és örök Isten, az Úr Jézus Krisztust. Lampádius Dioklecián parancsára levetkőztette őket és skorpiókkal ostoroztatta. Abban az órában Lampádiust megragadta a gonosz lélek: önmagát marcangolva adta ki lelkét a bírói széken. Erre a hírre felesége és családja nagy üvöltve szaladtak a mérnökökhöz: hamar tudja meg Dioklecián a történteket. A császár hihetetlen haragra gerjedt, élve ólomkoporsókba zárata és a folyóba (Duna vagy Száva) dobatta őket.

Mikor ezt Szent Ciril meghallotta a börtönben, a szívére vette és meghalt. Abban az időben Dioklecián Szirmiumba (Mitrovica) ment. És 52 nap múlva egy Nikodémus nevű keresztény fölemelte a koporsókat a tetemekkel és házában helyezte el. Ez történt ezelőtt 1700 évvel Pannóniában, a későbbi Szent István országának területén. A hős kőfaragók tisztelete hamar elterjedt. 400 körül már volt templomuk Rómában. A középkorban aztán Itáliában, Németországban, Angliában és különösen Belgiumban a kőfaragó céhek védőszentjei lettek.

† Adjad, kérünk, mindenható Úr Isten! hogy kik a dicső vértanúkat hitök megvallásában erőseknek megismertük, nálad kegyes közbenjárásukat érezzük. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

November 9. – Szent Tivadar vértanú

Szent Tivadar (Tódor, Theodóros) vértanú keleten született és fiatalon került, mint közkatona Maximián császár seregébe. Mikor kitört a Dioklecián-féle keresztényüldözés, őt is megidézték. Bátran és okosan megvallotta hitét fiatalember létére, a szomszédos Amazea város Kybele-templomát felgyújtotta és kegyetlen marcangolások után máglyán szerezte meg a vértanúság dicső koronáját. Csakhamar fényes bazilika emelkedett tetemei fölött és híres búcsújáróhely lett. Tisztelete Keleten és Nyugaton nagyon elterjedt.

† Úr Isten! ki minket Szent Tivadar vértanúdnak dicsőséges hitvallásával környezesz és védelmezesz, adjad nekünk, hogy őt követve előhaladjunk és esedezésével támogattassunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

November 10. – Avellinói Szent András hitvalló

András nápolyi teatínus (szabályozott katolikus kanonok szerzetesrend) atya hűséges kísérőjével, Jakab fráterrel (szerzetes, akit nem szenteltek pappá) misézni indult. Azzal a vággyal igyekezett most is az oltár elé, amely fölszentelése óta, több mint 60 éve hevítette reggelenként: bemutatni az Újszövetség vérontás nélküli áldozatát, látni kenyér és bor színe alatt az Urat, egyesülni az édes Üdvözítővel! Aznap, 1608. november 10-én azonban nem jutott neki osztályrészül a papi életnek ez a nagy kegyelme. De ennél többet kapott. Jakab testvér mindjárt a sekrestye elhagyása után észrevette, hogy a 86 éves páter szokatlanul bizonytalan léptekkel jár, azért kérte, hogy forduljanak vissza. András azonban biztatta: „Megsegít az Isten!” Célhoz is ért: fölment az oltárra, kiterítette a korporálét (ostyaabrosz), rátette a kelyhet, kinyitotta a misekönyvet és lement a lépcsőimádsághoz. Keresztet is vetett magára és elkezdte: „Introibo ad altare Dei” (Bemegyek az Úrnak oltárához). A testvér látta, hogy a miséző megingott, zavarában nem felelte a ministráns szavait: „Ad Deum, qui laetificat iuventutem meam” (Az Istenhez, aki ifjú örömmel tölt el engem). András megismételte a 42. zsoltárból való előbbi verset: „Introibo…” De erre mindjárt le is hanyatlott Jakab testvér karjaiba, hogy ott harmadszor is elsuttogja: „Introibo ad altare Dei.” Szélütés érte. Cellájába vitték és megerősítették a végső szentségekkel. Még aznap este bement Ura örömébe. Akit reggel nem szólíthatott le az oltárra, azt este színről-színre láthatta. Halála hirtelen jött, de nem érte készületlenül. Hisz egész élete halálára való készület volt.

Avellinói Szent András1521-ben született Castronuovo városkában az egykori nápolyi királyság területén. A Kerek-asztal egyik híres lovagjának nevét nyerte: a Lancelott névre keresztelték. Apját Jánosnak, anyját Apella Margitnak hívták. A szülők vallásos és igen jómódú nemesemberek voltak, nevelésük alatt a kis fiú igen derék és feltűnő szépségű ifjúvá serdült. Ritka szépsége felkeltette a női nem érdeklődését, ő azonban sohasem jött kísértésbe. Tisztasága akarata ellenére két ízben került komoly veszedelembe, a veszedelemből mind a kétszer bűn nélkül sikerült megmenekülnie. Szüleit korán vesztette el és tizenhat éves korában, 1537-ben, átvette az ősi családi ház vezetését. Lelkülete, nevelése, tehetsége és tudományszomja a papság felé terelte és önállósulása után mindjárt fölvette a papi ruhát. Még ugyanabban az évben szubdiakónus (alszerpap) lett. Amikor falujának templomában először olvasta a szentleckét, ujjongó lelkének ezt a nagy eseményét szükségesnek tartotta megörökíteni és a templom falára a következő írást karcolta egy szöggel: „Az Úr 1537. évében augusztus 19-én itt énekelte a szentleckét nemes és nemzetes Avellino Lancelotto szubdiakónus”. Nyolc év múlva aztán (1545) áldozópappá szentelték. Fölszentelése után csakhamar nekilátott a komoly továbbképzésnek. 1547 őszén elhagyta szülőföldjét, Nápolyba költözött és teljes erejével és lelkesedésével nekifeküdt az egyházi és világi jognak. Tanulmányai során szép ismeretekre tett szert, lelki élete azonban akkor még nem volt teljes.

Két eseménynek segítette, hogy a bensőségesebb papi élet mélyére evezzen. Az egyik egy lelkigyakorlat, amelyet 1548-ban a híres Lainez Jakab jezsuita atya tartott Nápolyban, a másik pedig egy tárgyaláson való szereplése. Mint pap-ügyvéd egy nem éppen igazságtalan ügyet védett a bíróság előtt. Az őt jellemző ügyességgel és ügyeskedéssel igyekezett megfelelni a kapott megbízásnak. Védelem közben azonban egy hazugság csúszott ki a száján. Más ember talán azt mondta volna, hogy az ügyvéd nem is élhetne meg, ha mindig az igazlelkűség talaján maradna. Lancelottnak azonban lelkébe vágott a gondolat, hogy miközben mások ügyeivel bajlódik, a maga lelkét elhanyagolja, sőt hazugsággal öldösi. Hisz az Írás szavai szerint „a hazug száj megöli a lelket” (Bölcsesség 1,11). Teljesen szakított az ügyvédkedéssel és hozzálátott a saját és mások lelkének megmentéséhez. Nápolyban a 16. század közepe táján a trienti zsinat megindította megújulás szellemét, különösen a teatínusok képviselték. Egyik alapítójuk, Szent Kajetán (augusztus 7.) ott halt meg közvetlenül Lancelottnak megérkezése előtt, a másik pedig, Carafa Péter (a későbbi IV. Pál pápa), akkor Nápoly bíboros-érseke volt. Lancelott összeköttetésben állott a teatínus rendházzal, ennek a barátságnak is volt köszönhető, hogy az érseki helynök őt 1551-ben igen kényes feladattal bízta meg. Egy apácamonostor élére állította azzal a meghagyással, hogy állítsa ott helyre a meglazult szerzetesi fegyelmet. Eréllyel, bölcsességgel és buzgósággal fogott hozzá a munkához. Sok-sok fáradozását valószínűleg siker koronázta volna és aligha törölték volna el a monostort két évtizedre rá, ha 1556-ban egy váratlan esemény munkáját félbe nem szakítja. Egy orgyilkos megsebezte az arcán, és alig hegedt be ez a seb, ugyanaz a gonosztevő újra megtámadta, és másik két sebet ütött rajta. Az egyik seb átvágta az orrát, ott tátongott mindkét arcán, a másik pedig állán érte. Az első annyira súlyos volt, hogy elvérzéstől kellett tartani. Válságos állapotában saját kívánságára a teatínusokhoz vitték. A jó atyák a legjobb orvosokhoz fordultak és harmadnapra nagy nehezen sikerült elállítani a vérzést. Hosszabb gyógykezelés után teljesen talpra állt. Fölgyógyulása után hivatalos vizsgálat indult meg a bűnös fölkutatására. Ez a vizsgálat azonban eredménytelen maradt. Lancelott egy szóval sem árulta el támadóját és annak fölbujtóját. Pedig jól ismerte az értelmi szerzőt is, a végrehajtót is. Az apácamonostor fegyelmének helyreállítása alkalmával ugyanis a társalgó szobából ki kellett tiltania több embert. Egyikük sehogy sem bírt ebbe beletörődni és ismételten megfenyegette Lancelottot. Végül arra vetemedett, hogy orgyilkost bérelt föl. Csak jóval később derült ki, hogy ez az elvetemült fölbérlő egy világias életű kanonok. A magáról megfeledkezett szerencsétlen embert később úgy gyilkolták meg a nyílt utcán. A támadás végrehajtója pedig egyéb gonosztettei miatt gályarabságban fejezte be életét. Mire Lancelott felépült, készen állt új elhatározása: teatínus szerzetes lesz. 1557. november 30-án fölvette a szerzetesi ruhát, és eddigi nevét a napi szentnek, Szent András apostolnak nevével cserélte föl. A beöltözés azért történt András napján és nevét is azért változtatta meg, mert igen nagy kegyelettel viseltetett az iránt az apostol iránt. egy  16 éves fiatalember jókedvével végzett mindent, a legnehezebb dolgokat is. A rendháznak egyik tehetetlen aggastyánná vált szerzetesét bízták gondjaira. Egy teljesen megrokkant félig halott embernek öltöztetése és vetkőztetése, mosdatása és etetése, ápolása és mindenirányú kiszolgálása nem könnyű dolog, nagy-nagy szeretetet és emberfölötti türelmet igényel. Ezt a munkát mindenki nagy bámulatára kilenc hónapon át végezte.

A következő évben letette ünnepélyes fogadalmát és csakhamar megkezdte jelentős rendi működését. Főleg az lebegett előtte, hogy megfelelő rendi fiatalságot neveljen rendjének, és hogy szerzetét minél jobban elterjessze és az egyházi megújulás szolgálatára minél alkalmasabbá tegye. Már 1560-ban a novíciusok mesterévé lett. Ezt a hivatalt tíz éven át viselte, az utolsó három évben a házfőnökséggel együtt. Ebben a minőségében megszervezte a rend első bölcseleti és hittudományi főiskoláját. 1570 – 1582 elöljárói akaratából Nápolyon kívül működött. Ott volt az első teatínusok között, akiket Borromeo Szent Károly Milánóban telepített le. Felső-Olaszország e nagy reformátora barátságával tüntette ki. A piacenzai háznak is ő volt az első főnöke. Emellett többször kapott megbízást különösen a felső-olaszországi rendházak hivatalos látogatására. 1582-től élete végéig újra Nápolyban volt elöljáró, majd egyszerű páter lett.

Rendi elfoglaltságán kívül nagyarányú külső munkásságot fejtett ki. A Szent Andrásról, az ő védőszentjéről nevezett nápolyi apácáknak ő az alapítója. Piacenzában a trienti zsinat kívánsága szerint alapított szemináriumnak ő volt az első igazgatója. Ahol csak megfordult, fáradhatatlanul dolgozott a papság újjászületésén. A lelkipásztori munkák közül a betegek látogatása volt különös gondjának és buzgóságának tárgya. Az ilyen látogatásai azonban mindig nagyon rövidek voltak. Rendtársainak is mindig azt tanácsolta, hogy beteglátogatásaikat minél rövidebbre fogják. Igen keresett lelki vezető volt és kitűnő tanácsadó hírében állt. Az egyházi önreform e korszakának legnevesebb egyházi és világi vezetőembereivel szoros összeköttetésben állt. Kitűnő szónok és még kiválóbb levélíró volt. Egy-egy levelével nagyobb hatást ért el, mint a legnagyobb szónok legékesszólóbb beszédjével. Fönnmaradt két kötet leveleinek nemcsak történeti, hanem komoly aszkétikai és irodalmi értékük is van. Ezen kívül öt kötet egyéb aszkétikus (az élet örömeiről lemondó) munkája maradt ránk. Ő nevelte az aszkétikus irodalom számára Scupoli Lőrincet, a „Lelki harc” c. munka híres szerzőjét. Ez a sokoldalú munkásság úgy volt lehetséges, hogy az idő felhasználásának művésze volt. Ha másokat a rendház folyosóján haszontalan beszélgetésben lepett meg, szeretettel, de teljes határozottsággal odamondta: „Elveszett idő, elveszett idő!” Az elért sikerek nem tették kevéllyé, a sok-sok bűn és gonoszság látványa nem keserítette el és nem kérgesítette meg lelkét. Hisz Isten szinte őrzőangyalnak melléje adta a keresztet, melynek szenvedélyes szeretetéért vette föl annak idején az András nevet: ötven évig szenvedett súlyos sérvben, a járás kín volt számára, mégsem vett soha kocsit igénybe. Amellett sokat kellett szenvednie a Gonoszlélek kísértéseitől, még élete végén is. De hű maradt fogadalmához, mellyel megtoldotta annak idején szerzetesi fogadalmát: minden nap haladni a tökéletesedés útján. 1590-ben XII. Gergely pápa erőnek erejével püspöknek akarta megtenni. A leghatározottabban ellenállt. 1593-ban meggyilkolták legkedveltebb unokaöccsét. Őszintén megsiratta, de a gyilkosnak nagylelkűen megbocsátott, sőt még a meggyilkoltnak testvérét is rávette a keresztény megbocsátásra. Az Isten országáért végzett állandó munkában megérett az örökkévalóság számára. Amikor a nápolyi San Paolo Maggiore-ban utoljára elmondta az „lntroibo”-t, akkor már nem a földi oltárra, mint inkább az örök főpap mennyei oltárára gondolt. Abban a templomban temették el, amelyben legtöbbet dolgozott a lelkekért, és amelynek porondján hősként esett el. Halála után már 16 évre (1624) boldoggá avatták. A szentek sorába 1712-ben iktatták. „A hirtelen és készületlen haláltól ments meg, Uram, minket” – imádkozzuk a Mindenszentek litániájában. Szent Andráshoz azért szokás fordulni, hogy ebben a nagy ügyben legyen hathatós közbenjárónk az élet és halál Uránál.

† Úr Isten! ki Szent András hitvallód szívében, az erényesség útján való naponkinti előrehaladás nehéz ígérete által, csodálatos hozzád-emelkedést létesítettél, engedd nekünk az ő érdemei és közbenjárása által, ugyanazon kegyelemnek akképpen lennünk részeseivé, hogy mindig nagyobb tökéletességet gyakorolván, magas dicsőségedbe szerencsésen eljussunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

November 11. – Szent Márton püspök

Szent Márton püspök ma, mint az irgalmas felebaráti szeretet megszemélyesítője él a köztudatban. Pedig ő más tekintetben is vezető egyénisége volt korának és jelentőség dolgában joggal állítható legnagyobb kortársai, Szent Atanáz, Szent Ambrus, Szent Jeromos és Szent Ágoston mellé. Csakhogy az ő nagyságának titka nem annyira szellemének mélységében vagy szárnyalásában áll, mint inkább nagyszerű gyakorlati életstílusában. Mélységes, gazdag életprogramban és tettben kivirágzó hite avatta őt Gallia apostolává és képessé tette rá, hogy az intelligencia és a kézműves lakosság után a falusi nép nagy tömegeit is megnyerje Krisztus számára.

Szent Mártont a középkorban a franciák után a mi jámbor őseink tisztelték legjobban. Ennek az a magyarázata, hogy az apostoli püspök magyar földön, a mostani Pannonhalma közelében épült Sabaria Sicca nevezetű római helységben pillantotta meg először Isten világát. Születése idejét általában 316 végére vagy 317 elejére teszik. Apja császári tiszt, tribunus volt, leszerelése után a felső-olaszországi Pavia közelében egy kis birtokot kapott. Márton itt végezte tanulmányait is. Gyermekségének legkiemelkedőbb mozzanata, hogy tíz éves korában szülei akarata ellenére felvetette magát a hitjelöltek (katechumenek) jegyzékébe, és ettől kezdve, mint katechumen buzgón teljesítette az eléje szabott vallási kötelességeket. Apja nem jó szemmel nézte ezt a lépését, és hogy más meggyőződésre bírja, már tizenöt éves korában besoroztatta lovas katonának. Márton könnyű szívvel belenyugodott és a szükséges katonai ismeretek elsajátítása után tizenkilenc éves korában megkezdte a tényleges szolgálatot.

Mint őrjárati tisztet (circuitor) a galliai Amiensbe osztották be. Itt történt vele az ismert megható köpenyjelenet: kemény csikorgó hidegben egy meztelen, félig meggémberedett koldust látott az útfélen dideregni. Habozás nélkül odalovagolt hozzá, válláról lekerítette katonaköpenyét, kardjával kettéhasította, egyik felét odadobta a koldusnak, a másikat pedig vállára vetette és gyorsan elvágtatott. Íme, a rákövetkező éjszaka álmában megjelent neki az Úr Krisztus, vállán az ő fél köpenyével, és füle hallatára így szólt a környezetében levő szent angyalokhoz: „Márton, a hitjelölt, öltöztetett engem ebbe a köpenybe”. Az ifjú katonára igen mély hatással volt ez a jelenet és arra ösztönözte, hogy most már formailag is Krisztus követői közé szegődjék. 339-ben megkeresztelkedett, ettől kezdve minden igyekezetével azon fáradozott, hogy szabaduljon a terhessé vált katonai szolgálattól. De csak két évvel később, 341-ben nyílt rá alkalma. Nagy Konstantin császár fia, Konstancius éppen a Galliába betört barbárok ellen készülődött. Az ütközet előtt gazdag ajándékok osztogatásával akarta katonái hűségét és kitartását biztosítani. Márton, mikor rá került a sor, bátran odalépett a császár elé és így szólt hozzá: „Eddig érted katonáskodtam, engedd, hogy ezen túl Istennek szolgáljak. Ajándékodat add annak, aki harcolni akar. Én Krisztus katonája vagyok, nem szabad hadakoznom”. Konstancius éktelen haragra gyűlt e szavak hallatára, felindulásában gyávaságnak bélyegezte a fiatal tiszt eljárását. Márton mélyen elpirult és kijelentette, hogy a maga igazolására kész pajzs és sisak nélkül, egyedül a Szent Kereszt jelével kiállni az ellenség elé. A császár azonnal szaván fogta és nyomban erős katonai őrizet alá helyezte. Márton a félelem legkisebb jele nélkül várta a kritikus nap felvirradtát és vele sorsának eldőlését. És íme, másnap a rettegett barbárok valami megfoghatatlan félelem hatása alatt önként lemondottak a biztosra vett csatáról és hódolatuk bejelentése után békésen elvonultak a harctérről. Most már természetesen a császár sem ellenezte jámbor tisztjének távozását. Leszerelése után Márton egy ideig csendes visszavonultságban élt, majd az akkori Gallia legkiválóbb szellemének, Szent Hilárius poitiersi püspöknek (január 14.) baráti köréhez csatlakozott. A szent püspök, mint az ég ajándékát fogadta a tetterős fiatal remetét. és hogy állandóan egyházmegyéjéhez fűzze, diakonussá akarta őt szentelni. Márton nagy alázatosságában visszautasította a magas méltóságot. Hilárius azonban kifogott rajta: diakonátus helyett az egyházi rend legalsóbb fokozatára állította és exorcistává (ördögűzővé) szentelte. Ez ellen már kevélység lett volna tiltakozni. Így már minden a legjobb rendben ment, mikor Márton álmában intést kapott Istentől, hogy térjen haza és térítse meg pogány szüleit, akik közben, nem tudni mi okból, ismét Pannóniába költöztek. Az engedelmességhez szokott Szent szót fogadott, az Alpokon és Felső-Olaszországon keresztül nagy kerülővel Sabariának irányozta lépteit. Útközben sok kellemetlen kalandon esett át. Így egyszer rablók kezébe került, akik mindenéből kifosztották. Ezenközben az egyik rablónak feltűnt zavartalan nyugalma és derűje. Félreszólította tehát és faggatni kezdte: „Ki vagy te?”- kérdezte nagy érdeklődéssel. „Én keresztény vagyok”- felelte Márton. „Aztán nem félsz?” „Magam miatt egészen nyugodt vagyok- felelt

ismét – mert bízom a jó Istenben, aki velünk van a legnagyobb veszedelmek és kísértések közepett. Hanem téged már igazán féltelek, mert bűnös életmódod méltatlanná tesz Krisztus irgalmasságára”. Ezen a nyomon elindulva azután addig beszélt, míg a rabló egészen magába szállt és gyökeresen szakított bűnös életmódjával. Hazaérkezése után mindjárt munkához látott. Anyját sikerült is rövidesen megnyernie Krisztus számára, de apjával nem boldogult. Az öreg tribunus végleg megátalkodott. Anyján kívül idővel sok más pogányt is megtérített. Ezzel azonban annyira magára vonta az ariánusok gyűlöletét, hogy végül kénytelen volt előlük menekülni. Ugyanígy járt Milánóban is. Ekkor az Albegna folyó túloldalán terpeszkedő kopár Tyúk-szigetre (insula Gailinaria) vonult remetéskedni. Arra a hírre azonban, hogy Konstancius császár Szent Hilariusnak megengedte a számkivetéséből való hazatérést, rögtön hozzá sietett, majd a Poitierstől két kilométernyire fekvő Ligugébe vonult és ott néhány hasonló gondolkodású társával szerzetesi együttélést kezdett. Mivel kolostorában mintaszerű fegyelmet tartott, az önmegtagadás gyakorlatait jól beosztott szellemi és fizikai munkával váltogatta, csakhamar számos követőre talált, akiknek sorából idővel sok szentéletű püspök és lelkes hithirdető került ki.

Több, mint tíz esztendeje serénykedett már a katonából lett szerzetes a ligugéi kolostorban és környékén, mikor Isten végzéséből váratlanul nagyobb munkakör tárult eléje. A Szent Lidórius halálával megárvult tours-i egyházmegye hívei ugyanis őt szemelték ki püspöküknek. Márton először kereken visszautasította a felajánlott méltóságot. A tours-iak most cselhez folyamodtak: egyikük nagy siránkozással súlyos beteg feleségének meglátogatására kérte a Szentet. Márton elindult a megadott helyre. Útközben azonban egyszerre csak egy nagy csapat ember vette körül és minden vonakodása ellenére Toursba vezette. Itt már összegyűlve vártak rá a polgárok és azon melegében egyhangúan kikiáltották püspöküknek.

Mint püspök, mindenben hű maradt önmagához. Tekintéllyel és kedvessége töltötte be püspöki hivatalát anélkül, hogy szerzetesi lelkületén és erényein változtatott volna. Sőt a szerzetesi élet külső formáit is megtartotta: kevéssel megválasztása után Marmoutierben egy kicsiny félszigeten kolostort épített. Az új kolostornak ő maga lett a feje, apátja, regulája és mindene. Érett bölcsességével, tapasztalatával, szelídségével és békeszeretetével a legnehezebb helyzetekből is könnyűszerrel megtalálta a kivezető utat.

Egy napon egy öreg szerzetese, egy kiszolgált veterán katona, engedélyt kért tőle éltes hites társának meglátogatására, aki szintén kolostorban élt. Márton tagadólag felelt, de mikor az öreg tovább rimánkodott, váratlanul ezzel a kérdéssel fordult hozzá: „Mondd csak, voltál te valamikor háborúban? Voltál egyáltalában harcra készen felállított hadseregben?” „Hogyne lettem volna- felelte az öreg. „És amikor a hadsereg már ütközetre készen állott – firtatta tovább – vagy már összecsaptak, láttál te ott valamikor asszonynépet?” A veterán megértette a püspököt, alázatosan fejet hajtott és megköszönte a leckét. A szerzetes élet azonban Márton szemében nem volt öncél, hanem mindenekelőtt erőgyűjtés a maga elé tűzött nagy apostoli feladat elvégzésére. Mert ő elsősorban püspöknek, igehirdetőnek érezte magát. Fáradhatatlanul járta előbb saját egyházmegyéjének, majd egész Galliának falvait és városait és mindenütt prédikált és keresztelt. Prédikációiban nem volt ékesszóló, de annál bővebben áradt belőlük a bensőség és meggyőződés. Tulajdonképpen inkább exhortációk (istentiszteleten kívül mondott, vallásos életre buzdító beszéd), mint igazi prédikációk voltak. Általában Márton inkább a tettek, mint a szó embere volt. Szavának szép élete adott súlyt és nyomatékot. Térítő útjain mindenütt különös gondot fordított a pogány babonák kiirtására. Ha tehát megjelent valahol, rendszerint a templomok, szentélyek, oltárok lerombolásával és a szent tölgyek ledöntésével kezdte. A romok helyén aztán hamarosan keresztény templomokat épített, plébániákat és kolostorokat szervezett és így biztos alapot vetett művének. Apostolkodásában egyedül Isten ügyét tekintette és nem az emberek személyét. A hatalmasokkal szemben épp oly függetlennek mutatta magát, mint alantasaival. A közbenjárására történt számos csoda, köztük több halott feltámasztása, csak fokozta szavának és példájának hatását.

Szigorú aszkéta életmódjából püspök korában sem engedett. Csaknem állandóan böjtölt, durva darócban járt és éjjel még a legkeményebb télben is puszta földön hált. Ha úton volt és éjjel szalmára ágyaztak neki, színleg belenyugodott a szokatlan kényelembe, de mihelyt magára hagyták, azonnal lehúzódott a szalmáról. Körútjain a világért sem ült volna másra, mint szamárra.

Ilyen kemény életmód mellett is a legjobb egészségben élt egész nyolcvanéves koráig. Ekkor azonban hirtelen megrokkant. Érezte, hogy közeleg végső órája. Maga köré gyűjtötte tehát tanítványait, hogy elbúcsúzzék tőlük. Ezek nagy siránkozással fogadták szavait és váltig kérlelték, hogy maradjon még köztük valameddig. „Miért hagysz el minket jó atyánk?” – kérdezték. „Nem látod, hogy ragadozó farkasok vetik magukat nyájadra? Ha te nem leszel pásztoruk, ki védi meg őket?” A Szent megrendülve hallgatta kedves fiainak sírását és megindultságában így fohászkodott az Úrhoz: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, én nem vonakodom a munkától: legyen meg a te akaratod. . . ha akarod, hogy még tovább is helyt álljak, nem vonom ki magamat és nem hivatkozom roskadó koromra”. De már csak a lélek volt erős, a test erőit felemésztette a napokig tartó makacs láz. Ennek ellenére kivette részét minden közös imádságból, és mikor társai néhány marék szalmából ágyat akartak neki vetni, ő továbbra is hamuban kívánt feküdni: „Keresztény embernek a bűnbánat hamuján illik meghalnia. Vétkezném, ha rossz példát adnék nektek”. Amikor hasra akarták fektetni, hogy egy kissé kinyugodja magát, így szólt: „Hagyjatok, hagyjatok testvéreim, hadd nézzem inkább az eget, mint a földet. Szegény lelkemnek úgyis ez az útja, hadd szárnyaljon Ura, Istene felén.” Utolsó szavait az ágya körül őgyelgő sátánhoz intézte. „Mit ácsorogsz itt, kegyetlen fenevad? Rajtam nincs keresni valód. Ábrahám kebelébe jutok.” Jobb létre szenderülése 397. november 8-án következett be. Tetemeit püspöki székhelyén helyezték nyugalomra. Tours azóta a leglátogatottabb búcsújáró helyek egyike lett. Szent Márton pedig a legnépszerűbb szentek közé emelkedett. Tiszteletének mértékére jellemző, hogy a katolikus világ a Boldogságos Szűz után az ő tiszteletére állította a legtöbb templomot.

† Úr Isten! ki látod, hogy saját erőnkből meg nem állhatunk, engedd kegyelmesen, hogy Szent Márton püspök és hitvalló esedezésével minden rossz ellen megerősíttessünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

November 12. – Szent Márton pápa, vértanú

A katolikus hitigazságért kevesen szenvedtek férfiasabb bátorsággal és kitartással, mint Szent Márton pápa. Úgyszólván egész pápasága állandó mártírium volt. Két évig tartó raboskodása alatt olyan kínokat és megaláztatásokat állt ki, melyek a legádázabb üldözések korára emlékeztetnek. Ez az oka, hogy az Egyház, bár tényleg nem nyerte el a vértanúi koronát, mégis a szent vértanúk közt tartja nyilván emlékét.

Törzsgyökeres római családból származott és Etrúria, a mostani Toszkána Todi nevű városában született. Mivel már fiatal korában kitűnt tudományával és jámborságával, I. Teodor pápa (642 -49) a római egyház diakónusává szentelte és mindjárt utána Konstantinápolyba küldte állandó követnek, mint akkor mondták, apokriziáriusnak. A követi megbízás akkor nagy terhet jelentett, mert Konstantinápolyban épp akkor volt kibontakozóban a veszedelmes monoteléta eretnekség (Egy keresztény tan, amely szerint Krisztusnak két természete van – egy isteni és egy emberi – de csak egy akarata. Jézus Krisztus önálló személy ugyan, de akarata teljesen Isten kezében van.), mely Krisztusban csupán egy akaratot és egy működést ismert el. Az eretnekség értelmi szerzői Heráklius császár (641) és Szergius konstantinápolyi pátriarka voltak, akik ily módon akarták megkönnyíteni a nagyszámú monofizita (Krisztusban egy természetet valló) eretnek visszatérését az Egyházba. Heráklius császár a törvény erejével kötelezte alattvalóit a tévedés elfogadására. Utóda, II. Konstans szintén nagyon kétszínű magatartást tanúsított a kérdésben. A pápa, illetve követe sürgetésére annyit megtett ugyan, hogy Heráklius sérelmes törvényét hatálytalanította, de nyomban utána egy újabb sérelmes rendeletet bocsátott ki, melyben egyszerűen megtiltotta az egy vagy két akarat kérdésének feszegetését. Más szóval elnémította a tévedést, ugyanakkor az igazságnak is hallgatást parancsolt. Természetes, hogy a katolikus igazság védői nem nyugodtak bele ebbe a felemás megoldásba. Ellenállásukat azonban egy időre megbénította az a körülmény, hogy

Teodor pápa 649 tavaszán meghalt és utána több hónapig tartó széküresedés következett. Végre a római papság és nép megemberelte magát és 649 júliusában új választásra gyűlt össze. Választása a boldogult pápa apokriziáriusára, Márton diakónusra esett, aki azonnal át is vette az ügyek intézését. Márton pápának mindjárt megkoronázása után első dolga volt, hogy lateráni palotájába zsinatot hivatott össze, ahol százöt püspök egyhangú hozzájárulásával alaposan es meggyőzően kifejtette a Krisztus két, isteni és emberi akaratáról és működéséről szóló helyes katolikus tanítást és egyúttal röviden és velősen összefoglalta a Krisztusra vonatkozó egész katolikus igazságot. Utána a zsinat jegyzőkönyvét szétküldte az egész keresztény világra és egy külön körlevélben nyomatékosan intett mindenkit, papokat és világiakat, hogy maradjanak hívek az atyák tanításához és óvakodjanak a monoteléta konkolytól. Ugyanígy a császárnak is a lelkére kötötte, hogy hajoljon meg a zsinat végzései előtt és szakítson az eretnekség vezéreivel. Nem állt meg félúton: a zsinatot követő hetekben és hónapokban a levelek egész áradatát küldte szét a világ legkülönbözőbb részeibe: Frankországba, Tráciába, Kis-Ázsiába, Szíriába, Afrikába és mindenhová, mindenütt az igaz hitben való állhatatos kitartást sürgetve.

Mialatt azonban a lelkes főpap minden erejével az igazság diadaláért harcolt, az álnokság is szőni kezdte szálait, melyek végül is elgáncsolták őt. A vad és kegyetlen Konstans császár még a zsinat ülésezése idején kivetette rá hálóját: itáliai helytartójának, Olimpius exarchának szigorú parancsot küldött, hogy bármi áron, csellel vagy erőszakkal tegye ártalmatlanná Mártont. Olimpius először kerülő úton, az Egyház egységének megbontásával próbált eleget tenni ura akaratának. Majd nyílt erőszakhoz nyúlt. Fegyverhordozójának meghagyta, hogy áldoztatás közben szúrja le a tiszteletreméltó főpapot. Az Úr azonban nem hagyta el hűséges szolgáját, és a fegyverhordót éppen akkor, mikor szándékának kiviteléhez készült, vaksággal sújtotta. Olimpiust annyira megrendítette a váratlan eset, hogy azonnal magába szállt, bűnbánóan odatérdelt a szent főpap lába elé és alázatosan bocsánatot kért tőle galád tervéért. Utána teljes kibékülése jeléül elvonult Rómából és seregével együtt Szicíliába távozott, hogy ott a hitetlen szaracénok ellen harcoljon. De nem sok idő múlva egy ragályos betegség serege nagy részével elragadta őt. Olimpius távozása csak ideiglenes nyugalmat jelentett. A császár nem hagyta annyiban a dolgot és új helytartóját, Kalliopát még szigorúbb paranccsal küldte a gyűlölt pápa elpusztítására. Kalliopa 653. június 15-én tetemes sereg élén be is vonult az Örök városba és már három nap múlva csellel hatalmába kerítette az éppen akkor súlyos betegen fekvő Mártont. Ürügyül azt hozta fel, hogy annak idején szabálytalanul és törvényellenes módon jutott Szent Péter apostol örökébe. A római nép és papság, mikor a merényletről értesült, annyira felzúdult, hogy a fenyegető vérontást csak a szenvedő pápa csillapító szavai tudták elhárítani. A helytartó éppen az izgatott közhangulatra való tekintettel már 18-án éjjel a portói kikötőbe vitette és onnét egyenesen Konstantinápolyba küldte előkelő foglyát. Kíséretül mindössze hat tagból álló szolgaszemélyzetet engedélyezett mellé. Útközben Naxos szigetén hosszabb időre megálltak. A hagyomány szerint egy egész esztendeig vesztegelt itt a szegény fogoly nagy nélkülözések és szenvedések közt. Így Konstantinápolyba csak 654. szeptember 17-én érkezett meg. Alig, hogy megérkezett, máris újabb szenvedések özöne zúdult rá. Arról nem is szólva, hogy a kikötés után egy egész napon át otthagyták a hajó fedélzetén súlyos betegen vergődni, kitéve a csőcselék durva gúnyának és faragatlan élcelődésének, olyan nyomorúságos börtönbe taszították, mely a legelemibb emberség követelményeinek sem felelt meg. „Már huszonhetedik napja- írja a nagy szenvedő egyik levelében- hogy sem hideg, sem meleg vizet nem adtak a mosakodásra. Egészen meggémberedek a hidegtől és a piszoktól és kimondhatatlanul le vagyok gyengülve. A vérhas, mely egyaránt gyötör szárazon és vízen, egy pillanatra sem hagy nyugodni. Testem egészen meg van törve, úgy hogy már nem is tudok egyenesen állni. Ha adnak is valamit enni, rendszerint olyan ételt adnak, mely nem mostani beteges állapotomhoz való, ezért undorodom mindentől, amit elibém adnak. De remélem, hogy a jó Isten, aki mindent tud, és aki engem hamarosan kiszólít ebből a nyomorúságos világból, őszinte bűnbánatra vezérli majd kínzóimat.” Pedig az igazi szenvedés csak ezután következett. December 17-én bíróság elé állították és a szaracénokkal való titkos szövetkezés ürügyén halálra, elevenen való feldarabolásra ítéltették a szegény foglyot. Nyomban utána megfosztották főpapi jelvényeitől és ruháitól, és úgy félig meztelenül, nyakában súlyos bilincsekkel a pretóriumra (helytartóságra) vezették. Előtte a hóhér lépdelt kivont karddal, a kimondott halálos ítélet jelével. A nagy számban összegyűlt nép általában részvéttel szemlélte a méltatlan jelenetet. Sokan sírtak a kereszténység közös atyjának szívet tépő megaláztatásán. Maga a pápa szilárd magatartást tanúsított, arca inkább vidámságot, mint szorongást árult el. A pretóriumra érve egy órára közönséges gyilkosok közé zárták, majd utána a Diomédesről elnevezett börtönbe vitték át. Útközben azonban olyan embertelenül összeverték, hogy új rendeltetési helyére már félholtan érkezett meg. A börtön kegyetlen hidege és a súlyos bilincsek terhe csak fokozták sebeinek égő fájdalmát. A szegény, félig alélt szenvedő már a megváltó halált várta, mikor két jószívű asszony megkönyörült rajta és titokban ágyat, meleg takarókat és ételt vitt számára. Estére a bilincseket is levették róla. Így valamennyire magához tért, de azért továbbra is a vértanúi koronát áhította. A Gondviselés azonban másként határozott hűséges szolgájáról. Konstans császár nem merte a hivatásáról megfeledkezett bíróság nyilvánvalóan igazságtalan ítéletét végrehajtatni. Állítólag az eretnek Pál pátriárka beszélte le szándékáról, aki halálos ágyán ily módon akart könnyíteni lelkiismeretén. Így a sokat szenvedett foglyot a vérpad helyett 655. március 26-án Kerzonézusba, a mostani Krím-félszigetre vitték száműzetésbe. Ismét csak újabb szenvedések vártak rá. A félszigeten uralkodó éhínség, lakóinak szívtelensége és az itáliai hívek közömbössége miatt még mindennapi betevő falatjának megszerzése is súlyos gondot okozott neki. A sok szenvedés és nélkülözés következtében már szeptember 16-án jobblétre szenderült. Tetemeit előbb Konstantinápolyban, majd Rómában helyezték nyugovóra. A görög egyház hitvallóként tiszteli Szent Mártont és ünnepét április 11-én üli, a latin egyház ellenben kezdettől fogva vértanút látott benne és ünneplésére ereklyéi átvitelének napját, november 12-ét jelölte ki.

† Úr Isten! ki minket Szent Márton vértanú és pápa évenkénti ünnepével megörvendeztetsz, engedd kegyelmesen, hogy akinek ünnepét tiszteljük, védelmének is örvendjünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

November 13. – Kosztka Szent Szaniszló hitvalló

Rostkow a lengyel Mazoviában fekszik a plocki egyházmegye területén. Ebben a kis faluban született Szaniszló 1550. október 28-án. Apai ágon a stembergi Kosztkák főúri családjából származott. Anyja pedig az ősi Odrovonzsoknak (Odrovarius) volt a sarja. Ez a nemzetség nem egy vezető egyéniséggel gazdagította Lengyelországot és több boldog mellett egy szenttel, Jácinttal (augusztus 17.), ajándékozta meg az Egyházat. Kosztka János zakrocsimi várispánnak és rostkowi földesúrnak öt gyermeke közül a másodszülött Szaniszlót a szomszédos Przasnysz-ban keresztelték. A keresztapa, egy jámbor főúr, a keresztség után a főoltár lépcsőjére tette le a kis keresztényt és Istennek ajánlotta fel annak egész életét. Nem sejthette, hogy keresztfia 120 év múlva az oltárra kerül.

A Kosztka-család igen gondos és minden kényeztetéstől mentes nevelésben részesítette gyermekeit. A kis Szaniszló legfeltűnőbb erénye angyali tisztasága volt. A háznép csak a „szent gyermek” néven emlegette. Apja 1563-ban Pál bátyjával és nevelőjükkel, Bilinszki János későbbi plocki kanonokkal együtt Bécsbe küldte a jezsuitákhoz. Csak nem régen vetette meg ott I. Ferdinánd Kaniziusz Szent Péter (április 27.) tanácsára a jezsuita nemesi konviktusnak (bentlakásos katolikus diákotthon) alapját. A messze földön híres intézetben csakhamar megszerették Szaniszlót a tanárok és a társak egyaránt. Az ifjú szívós szorgalmával igen szépen haladt az ismeretekben, a jámborság terén meg egyenesen nem akadt párja. Konviktor társainak Szent Borbála pártfogása alatt volt egy vallásos egyesülete, és őt választották meg ifjúsági vezetőnek. A kedves intézeti élet nem tarthatott sokáig. I. Ferdinánd halála után a hitújítással kacérkodó Miksa császár elvette a jezsuitáktól az apjától adományozott konviktusi épületet. A konviktorok, ha továbbra is a jezsuita tanítás áldásaiban akartak részesülni, kénytelenek voltak a városban lakás után nézni. Kosztka Pál, öccsének minden tiltakozása ellenére, egy luteránus (a református vallás egyik kisebb gyülekezetének tagja) tanácsosnak jó fekvésű házában vett szállást. A könnyebb vérű Pálnak a konviktusi fegyelem után tetszett a szabadság, és szerette volna, ha öccse követi példáját a társaság és szórakozás keresés terén. Minél szabadabbá vált az idősebb fiú élete, annál élénkebben érezte a fiatalabbik, hogy ő többre született. Szaniszló mindinkább elmélyült, visszavonultabb lett, csak a templom és az iskola érdekelte. Ez természetesen bántotta Pált, nem egyszer szidta öccsét, hogy kolduló barátnak készül, hogy bárányt, sajtot, tojást akar majd gyűjteni, és híreket hordani az egyik nemesi udvarból a másikba. Megtörtént, hogy megverte, sőt megrugdosta. Szaniszlót mindez érzékenyen érintette, de nagy alázattal viselte. . . .

Egyszer aztán Szaniszló megbetegedett. A bátyja részéről tapasztalt rossz bánásmód és a kemény önmegtagadási gyakorlatok megtörték testi erejét, és úgy érezte, hogy közeledik a halála. Papért és utolsó útravalóért könyörgött. A luteránus háziúr akadékoskodott, Pál és a nevelő pedig nem látták aggasztónak a helyzetet. A pap nem jött. Szaniszló nyugtalanul töltötte az éjszakát, állandóan Szent Borbálához fohászkodott a jó halál kegyelméért. Egyszer csak azt látja, hogy Szent Borbála két angyal kíséretében elhozta neki a legméltóságosabb Oltáriszentséget. A nevelő is ott aludt a beteg szobájában, és Szaniszló kiáltozására, hogy imádja a szentséget, fölriadt álmából. Látta, hogy a szobát csodálatos fényesség tölti be, hallotta, hogy a beteg örömtől remegő hangon háromszor ismétli: „Uram, nem vagyok méltó. . .” A jelenés után úgy látszott, hogy beállt a haláltusa. Akkor újabb látomása volt. Megjelent neki a Szent Szűz a kis Jézussal, és ő is karjaiba vehette az isteni kisdedet. A Boldogságos Szűztől akkor azt a meghagyást kapta, hogy lépjen be a Jézustársaságba. A halálra vált ifjú csodálatosan meggyógyult. Betegségének végén megfogadta, hogy engedelmeskedik a természetfölötti hívásnak. A jezsuita rendbe való belépés azonban nem ment könnyen. A bécsi főnök nem mutatkozott hajlandónak őt szülei beleegyezése nélkül fölvenni. Arra pedig semmi remény nem volt, hogy főúri családja egyszerű jezsuitának engedje. Az egész dolgot megnehezítette az is, hogy a két testvér közötti viszony igen erősen megromlott. Szaniszló lehetetlen helyzetben érezte magát. Nem látott más kiutat, mint hogy az önálló cselekvés terére lépjen. Álruhát szerzett, levelet hagyott a szállásán, melyben családja előtt megmagyarázta elgondolását, és 1567. augusztus közepén elhagyta Bécset. A 17 éves ifjú Augsburg felé vette útját. Környezete még aznap észrevette az eltűnést, Pál a nevelővel és a házigazdával másnap reggel űzőbe vették. Útközben elhajtottak egy parasztsuhanc mellett. Vászonruhában ment, kócmadzaggal volt átkötve a dereka, nagy kalapja szemére volt húzva, a keze egy szál száraz gallyal játszott. Még csak gondolni sem mertek arra, hogy Szaniszló mellett robogtak el. Azonban alighogy elhagyták a helyet, Pálban felötlött a gyanú, hátha öccse volt. Azonnal visszafordították a lovakat. Szaniszló közben mellékösvényre tért. Oda nem bírták követni: a lovak ágaskodni kezdtek és nem engedelmeskedtek. A megdöbbent üldözők eredmény nélkül voltak kénytelenek hazatérni. Szaniszló Augsburgban nem találta meg, akit keresett. Kaniziusz Péter akkor Dillingenben tartózkodott. Elment oda és jelentkezett nála. Próbaképpen az ottani konviktusba osztották be inasnak. A háromhetes próbát becsülettel kiállta. Kaniziusz az esetleges bonyodalmak elkerülése végett szeptember 25-én vagy 26-án Rómába küldte. Egy hónapi utazás után Szaniszló az Örökvárosba ért és október 28-án már föl is vette a jezsuita rend ruháját Borgia Szent Ferenc (október 10.) generális kezéből. Szaniszló révbe ért. A novíciátusi napok gyorsan és boldogan teltek. Környezete épüléssel és csodálattal nézte ezt az elszánt és alázatos novíciust. Csak családja nem tudott beletörődni a helyzetbe. Apja a legkeserűbb hangon vetette szemére, milyen szégyent hozott rájuk azzal, hogy koldusként végigkóborolta Németországot és Itáliát. Szaniszló szeretettel és méltóságteljesen válaszolt, de kitartott hivatása mellett.

Mire azonban a család részéről megtörtént volna a magasabbról jövő hívó szónak alázatos tudomásulvétele, az Úristen rendjét is, családját is új föladat elé állította: bele kellett törődniük Szaniszló égbe való költözésébe. 1568 júliusának végén Kaniziusz Rómában járt. Beszédet is intézett a rendtagokhoz és a novíciusokhoz. Sürgette, hogy minden új hónapot úgy kezdjenek, mintha az utolsó lenne életükben. A legpéldásabb novícius, Szaniszló, úgy érezte, hogy ez az intés elsősorban neki szólt. A novíciátusban az volt a szokás, hogy a hónap elején a növendékek az illető hónap egy-egy szentjét választották példaképül. Szaniszló augusztusra a tüzes lelkű Szent Lőrinc (augusztus 10.) diakónust választotta, aki oly fölségesen tudott meghalni. Patrónusa ünnepén napközben még a konyhában segített, este azonban ágynak dőlt. Senki nem mert arra gondolni, hogy a láz halálos lesz. Csak a beteg tudta, hogy meghal. Hisz mikor szentjének tiszteletére megostorozta magát, az oltárra tett levélben kérte őt, járjon közben Szűz Máriánál, hogy ünnepén, Nagyboldogasszonykor halhasson meg. Az utolsó szentségekkel megerősítve augusztus 15-én elszállt az égbe.

Pál bátyja nem nősült meg és élete vége felé jezsuita lett. Szaniszló annak idején nem akarta őt követni a világ útjaira, később ő vállalkozott, hogy bűnbánó lélekkel öccse nyomaiba lépjen. Szaniszló boldoggá avatása 1670-ben történt. Két évre rá volt a lengyel seregek nagy ütközete a törökökkel Kamenec mellett az ukrajna-bukovinai határon. Akkor a lengyel fiatalság dísze-virága gyönyörűséges kocsit látott az égen nyugatról kelet felé szállni. A Szent Szűz volt benne és lábainál ült Szaniszló. A lengyel ifjú hazája daliáit mutogatta égi édesanyjának. Az akkori királyt, Wisnowiecki Mihályt (1669-73) rokoni kötelékek fűzték a Kosztka-családhoz, és a csodálatos jelenést bejelentette Rómában is. Szaniszló nemsokára a katolikus világ egén, mint egyetemes ifjúsági eszménykép ragyoghatott föl: 1726-ban szentté avatták.

† Úr Isten! ki bölcsességed egyéb csodái között, az ifjú kornak is érett szentség kegyelmét adományoztad, adjad, kérünk, hogy Szent Szaniszló példájára, az időt buzgón munkálkodva, megváltván, az örök nyugalomba belépni siessünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

november 2022

MO
TU
WE
TH
FR
Szo
SU
31
1
2
3
4
5
6
Események október

31

Események november

1

No Events
Események november

2

No Events
Események november

3

No Events
Események november

4

No Events
Események november

5

No Events
Események november

6

No Events
7
8
9
10
11
12
13
Események november

7

Események november

9

Események november

10

No Events
Események november

11

No Events
Események november

12

No Events
Események november

13

14
15
16
17
18
19
20
Események november

14

No Events
Események november

18

Események november

19

No Events
Események november

20

No Events
21
22
23
24
25
26
27
Események november

21

Események november

22

Események november

23

Események november

24

Események november

25

Események november

26

No Events
Események november

27

No Events
28
29
30
1
2
3
4
Események november

28

Események november

29

No Events
Események november

30

No Events
Események december

1