NAGYBOLDOGASSZONY RÓMAI KATOLIKUS GIMNÁZIUM, ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS ALAPFOKÚ MŰVÉSZETI ISKOLA

November 28. – Szent Hugó püspök

Angliában volt a lincolni egyházmegye püspöke. Megmaradt utána püspöki székhelyén az a katedrális, amelyet ő építtetett. Egyik legnagyobb és legszebb gótikus temploma Angliának. Halála után nyolcvan esztendővel itt helyezték el testét. Katolikus hite Angliában tudott virágba borulni, bár gyökerei más országba nyúltak.

Szent Hugó bölcsőjét Burgundiában ringatták, Avalon városában. A föld, a hegyek, az erdő más volt ott, mint Lincolnban. Mások az arcok, a beszéd, a szokások, de egy volt a katolikus hit. II. Henrik király meghívására és elöljárói parancsára került Angliába 1175-ben, körülbelül negyven éves korában. Életének fele útját már megjárta. Egyszerűen, csendesen, mint ahogy jó szerzeteshez illik.

Nyolc éves volt, mikor apja várából az Ágoston rendiek kolostorába került Villard Benoit-ba. Az édesanyja nem élt már akkor. A nemes diákból azután szerzetes lett. Nemsokára apja is elhagyta a világot, nem volt otthon már senkije, és belépett a rendbe. Nagy vigasztalására szolgált apjának, hogy utolsó betegségében a fia ápolta. Tizenkilenc éves volt Hugó, az apját is eltemette már, mikor apátja kíséretében meglátogatta Chartreuse-t. Az ottani élet láttára föltette magában, hogy ő is kartauzi lesz. Sok akadályt kellett elhárítania, míg elöljárói megengedték, hogy átmehessen. De mégis csak sikerült. Chartreuse-ban egy öreg páter volt a lelki vezetője. A papságra készítette elő. Szentelés előtt azonban még próbára tette: „Nemsokára papszentelés lesz a kolostorban, mondta. Nem szeretnéd magad fölszenteltetni?” „Semmit sem kívánok jobban ez életben” – válaszolta nagy lelkesedéssel Hugó. „Micsoda?” – változtatott a hangon az öreg – „Mit akarsz te? Hisz a legnagyobb szentek is csak remegve, sokszor csak a szent engedelmesség nevében, kényszerítve merték vállalni ezt a nagy méltóságot! És neked van bátorságod azt mondani, hogy semmit sem kívánsz jobban?!” Megijedt erre a beszédre az ifjú, leborult a páter lába elé és úgy kérlelte: „Bocsásd meg, atyám, hogy ilyen vakmerő voltam!” Az öreg csak ezt akarta. Most már látta a levita alázatosságát, barátságos szeretettel folytatta tehát: „Csak nyugodtan, fiam! Tudom én azt, hogy tiszta a szándékod. Lesz belőled pap, de még püspök is!” Azután fölszentelték Hugót. Tíz esztendeig élt a cellájában teljes visszavonultságban. Az Úristen látta vezekléseit, imádságait, kísértéseit – mert azok is voltak – és győzelmeit. Majd néhány évig a kolostor anyagi ügyeit intézte. Azután jött az angliai meghívás. Angliában a II. Henriktől alapított witham-i kolostor főnöke volt. Míg Hugó oda nem jött, sehogy sem akart erőre kapni az új alapítás. Most fölvirágzott. 1186-ban lett lincolni püspök, 1188-89-ben királya megbízásából Franciaországban járt követségben. Meglátogatta ekkor Chartreuse-t, és itt mondta az egyik, újságok iránt érdeklődő barátnak: „A püspöknél az állással jár, hogy a világban éljen, ismerje a világi újdonságokat és beszéljen róluk. De aki teljesen meghalt a világnak, az ne kíváncsiskodjék. Mit törődnek a holtak e világ újdonságaival?” A világ újdonságaival ő is csak annyit törődött, amennyit állása kívánt. Az ő gyönyörűsége a Szentírás volt: „öröme a békében, fegyvere a harcban, élete az éhínségben, orvossága a betegségben”.

Tizennégy évi püspökség után halt meg Londonban, 1200. november 16-án hatvan éves korában, a földre hintett hamura kiterítve. Koporsóját két király vitte a vállán: Anglia és Skócia királya. Sírjára ezt a feliratot tétették: „A pásztorok botja, a barátok regulája, az ifjak tanácsadója, a királyok kalapácsa: ez volt Hugó”. 1220-ban szentté avatták, 1280-ban visszavitték testét a lincolni katedrálisba. Áll a templom, benne a Szent sírja. Templom és sír tanúja a régi katolikus hitnek. A többi elmúlt. A 16. század nagy aposztáziája (hitehagyás, valamely vallásos hit elhagyása egy másik kedvéért) idején mintha még az a katolikus hit is teljesen kipusztult volna Anglia földjéről. Csak nagyon sokára kezdett újból ébredezni. Elmúlt, ami Hugó püspök volt, egy tekintet, egy gyógyító érintés, egy szó, egy támogatás vagy ellenállás, egy segítő alamizsna: eleven emberi élet volt!

A nép beszéli, hogy mennyire szerették ezt a szent püspököt a gyerekek. A vadóc is kezes bárány lett előtte, az ijedős is fölbátorodott, de még a csecsemő kicsik is repestek feléje a bölcsőből, akárcsak a szülőanyjuk felé. Fölkereste a poklosok kunyhóit. Ételt, italt adott a szerencsétleneknek. Megmosta, vigasztalta őket, megcsókolta a lábukat. Mikor meghallotta ezt a királyi kancellár, azt mondta egyszer a püspöknek: „Szent Márton meggyógyított egy poklost azzal, hogy megcsókolta. De a te csókodtól még egy sem gyógyult meg”. „lgaz – válaszolta a püspök – Szent Márton csókjára meggyógyult a poklos teste. Mikor meg én megcsókolom a poklost, csak a saját lelkem gyógyul.” Az oktalan állatok is megérezték a Szentben Isten emberét. Nagy bizalommal és barátsággal közeledtek hozzá, még a vadon élők is elfogadták kezéből a falatot. Székvárosában egy hattyú szokta kísérgetni. Mikor a püspöki beiktatás volt, akkor csatlakozott hozzá. Ha a püspök messzi útról tért haza, a hattyú már előre jelezte víg repdeséssel az érkezését. A ház népe alig győzte elhessegetni. De az oktalan állatoknál mégis csak jobban szerette Hugó püspök a halhatatlan lelkeket. A jobbágyét is, a királyét is. Értük elszántan síkra szállt – még a királlyal szemben is. Tudomására jutott egyszer, hogy a királyi vadőrök nagyon kegyetlenül bánnak a jobbágyokkal. Megverik, még meg is ölik a szegény parasztot, ha a szántóföldekre betörő vadat elijesztik, vagy pláne elejtenek egyet. Többször figyelmeztette a püspök őket, hogy legyenek emberségesebbek. Hiába. Ekkor az egyik főbb erdőhivatalnokot kiközösítette. A király, mikor meghallotta a dolgot, nyelt egyet mérgében, de nem szólt semmit. Csak megjegyezte magának. Nemsokára egy szívességet kért a püspöktől: adjon javadalmat valamelyik udvari embernek. A püspök megtagadta a király kérését. Azután ráüzent a király a püspökre: oldozza föl azt a bizonyos erdőhivatalnokot a kiközösítés alól. „Majd ha megtér!”- üzent vissza a püspök. Erre a király maga elé rendelte. Majd megtanítja ezt a püspököt, hogyan kell a királyi szóra hallgatni! Hugó püspök meghallgatta a királyi dorgálást, azután így szólt: „Fölség! én az egész ügyben semmi mást nem tettem, csak amit az Isten ügye és Fölséged üdvössége is kíván. Mert önmagát teszi ki Fölséged a legnagyobb veszedelemnek, ha oltalmába veszi a népnyomorgatókat, vagy ha méltatlanoknak adja az egyházi javadalmakat”.

Máskor pedig ép egy szegény embert temetett a püspök. És a király lakomára hívta magához. Hugó tovább folytatta a temetést. Mikor újra jöttek a szolgák, hogy ne böjtöltesse a királyt és az urakat, visszaüzent: „Az én ételem, hogy az Isten akaratát teljesítsem. Ne várjon rám a király, hanem Isten nevében fogjon hozzá a lakomához. Mert jobb, ha a földi király nélkülem lakomázik, mintha az örök Király megbízását nem teljesítem”. De azért mindig megértették egymást a királlyal. II. Henrikkel is, I. Richárddal is. Richárd nem megvallotta: „Ha minden püspök olyan volna, mint Hugó, semmiféle hatalom nem tudna erőt venni rajtuk”. Mindez régen elmúlt már… csak a templom és a sír maradt meg. Vagy talán mégsem múlt el? Ki tudja, hogy az Isten országának angliai részeiben a 12. század végén hány lélekben keltett visszhangot Hugó püspök lelke, királyéban és jobbágyéban és a többiekében? Akik azért élnek most az örökkévalóságban, mert akkor ott élt, járt, tett és szólt köztük ez a püspök. Ahol élő katolikus hit van, ott mindig, most is újra zsendül az a régi, virágzó áhítat.

 

 

November 29. – Szent Lipót őrgróf

Sirák fia könyvében azt olvassuk: “Boldog a gazdag, ki hiba nélkül találtatott, és ki az arany után nem járt, és nem bízott a pénzben és kincsekben… ki megpróbáltatott abban és tökéletes maradt, örök dicsősége leszen; ki vétkezhetett és nem vétkezett; gonoszat cselekedhetett és nem cselekedett; azért biztosítják javai az Úrban és alamizsnáit beszéli a szentek egész gyülekezete” (Sir. 31, 8-11).

Ezek a szavak kevés fejedelmi szentre alkalmazhatók több joggal, mint III. Lipót osztrák őrgrófra. A Babenbergek büszke fejedelmi házának ez a ragyogó ékessége egész életét a jámborság és irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásában töltötte és hosszú uralkodásának minden pillanatát a maga és alattvalói lelke üdvösségének munkálására szentelte. Ezért kortársai már életében a jámbor, jóságos és nagylelkű jelzőkkel illették, fia, Ottó freizingeni püspök, a középkor legnagyobb történetírója pedig a papok és szegények atyja szép nevet adta neki.

Szent Lipót az Úr 1073. esztendejében született az alsó-ausztriai Melkben, melynek világi prépostsága éppen akkor alakult át bencés apátsággá. Szülei, II. vagy szép Lipót őrgróf és Ida német császárleány, jámbor és hívő emberek voltak és fiukat is ilyen szellemben igyekeztek nevelni. Törekvésüket segítette Boldog Altmann passaui püspök, VII. Gergely pápa egyházjavító törekvéseinek legelszántabb és leghűségesebb képviselője, aki IV. Henrik császár ádáz haragja elől menekülve utolsó éveit túlnyomórészt Ausztriában töltötte, és a Bécs közelében fekvő Zeiselmauerban is halt meg (1091). Elsősorban e szentéletű főpap hatására barátkozott meg Lipót a jámborság gyakorlataival: ételben-italban mértéket tartott, az udvar léha szórakozásait és hivalgó pompáját messze elkerülte, és a megszokott lovagi gyakorlatokon és vadászatokon is csak akkor vett részt, ha semmiképpen sem tudott kitérni előlük. Annál nagyobb örömét találta a jámbor könyvek, főként a Szentírás olvasásában és a tudós egyházi férfiakkal való társalgásban. Emellett a testi és lelki tisztaság veszedelmeit úgy kerülte, mint az égő tüzet. Keveset és megfontoltan beszélt és általában minden szavában és tettében korát meghaladó érettséget és komolyságot tanúsított. Titokban felkereste a szegények nyomorúságos viskóit, alamizsnát osztott nekik, vigasztalta, bátorította őket. Ilyen előkészület után lépett 1096-ban elhalt apja örökébe. Bár trónra lépésekor még csak huszonhárom éves ifjú volt, mindjárt első tetteivel érett férfinak és igazi fejedelemnek mutatta magát. Alighogy trónra lépett, országa nyugati határán megjelentek Bouillon Gottfried keresztes daliái és szabad átvonulást kértek tőle. Lipót a legnagyobb készséggel megadta az engedélyt, bőkezűen gondoskodott a sereg élelmezéséről, ezen felül magára vállalta háromszáz lovas vitéz egyévi eltartásának költségét. Ehhez igazodott további uralkodása is. Egyéniségének jellemző vonásai: istenfélelme, alázatossága, bölcs mértéktartása, az Egyház érdekeiért védő szent lelkesedése és alattvalói iránti atyai szeretete csak most bontakozott ki teljes virágjában. Igazi atyja volt népének: sokat és szívesen időzött a nép körében, részvéttel és megértéssel hallgatta panaszait, és ahol csak tudott, segített. Ha másként nem lehetett, kész volt az államnak járó szolgálatokat mérsékelni. Jóakaratával, szeretetre méltóságával és szelídségével egészen elbűvölte alattvalóit, kedvéért még megátalkodott bűnösök is szakítottak életmódjukkal. Különösen jótékonyan hatott udvarának megtisztításával. Senkit sem tűrt meg maga mellett, aki bármi tekintetben vétett a vallás és erkölcs törvényei ellen, vagy aki durván és embertelenül bánt alantasaival. Hasonló szigorúságot tanúsított hivatalnokaival szemben, az erkölcstelenséget és embernyúzást keményen büntette. Sikerült is gyökeresen megjavítania az udvar és vele a vezető társadalmi rétegek erkölcseit. Határtalan áldozatossággal karolta föl az Egyház érdekeit is. II. Ince pápa Szent Péter gyermekének nevezte: olyan sokat áldozott az Egyház javáért, mint kortársai közül talán senki. Egyházi alapításainak és adományainak se szeri, se száma. A kolostorok közül legnagyobb szeretettel a melki bencés apátságot fonta körül: dúsan elhalmozta adományokkal és keresztülvitte, hogy a Szentszék közvetlen joghatósága alá fogadta. Olyan jól érezte magát az apátság falai közt, hogy sokszor még a szerzetesek karimádságán is részt vett és együtt mondta velük a papi zsolozsmát. Gondoskodásának másik kedves helye a Bécs közelében fekvő klosterneuburgi világi prépostság volt, melyet feleségével, Ágnes grófnővel együtt abból a célból alapított, hogy kanonokjai őhelyettük is zengjék az Úr dicséretét. Mivel az 1108-ban befejezett templom már néhány év múlva elégtelennek bizonyult a hívők nagy tömegének befogadására, 1114-ben újabb és tágasabb bazilika építésébe fogott. Később (1133) a világi kanonokok helyébe Ágoston rendű szabályozott kanonokokat telepített. Hasonló bőkezűséggel gondoskodott a heiligenkreuzi ciszterci apátságról, melyet fiának, a későbbi freizingeni püspöknek ösztönzésére alapított, és melyet a franciaországi Morimundból hozott szerzetesekkel népesített be. De ugyancsak az ő bőkezűségét hirdetik a máriazelli, göttweichi, adlersbachi, passaui és salzburgi kolostorok, továbbá a salzburgi káptalan, berchtesgadeni prépostság és a bambergi és a passaui püspökségek is.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a jámbor fejedelem csak az imádsághoz és a szent dolgok támogatásához értett. Hiszen a keresztes hadjáratok korának gyermeke volt ő, és mint ilyen, jól össze tudta egyeztetni a szent és a harcos lovag eszményét. Már külső megjelenésével, hatalmas, közel hét láb magas termetével elárulta, hogy nem csupán imádságra született. Támadó háborút egyet sem indított, de a védőharcra mindig készen állt. Legtöbbet keleti szomszédai, a magyarok ellen kellett küzdenie. A magyar és osztrák határon szinte egymást érték a kisebb-nagyobb összetűzések és csete-paték. Lipót éppen erre való tekintettel 1100 körül Melkből a Kahlenberg legkeletibb nyúlványára, a nevéről elnevezett Lipót-hegyre tette át fejedelmi székhelyét, és ezzel hatalmas lökést adott a magyarok által elpusztított Bécs új életre keltésének. Nagyobb összeütközésre csak 1118-ban került sor, mikor a nyugtalan vérű II. István király nagyobb sereggel lopva Ausztriára tört és a Lajta mellékét végigdúlta. E váratlan betörés megtorlásaként Lipót szövetségesével, Borzsivoj cseh herceggel összefogva Sopron megyére rontott és Kismarton megvívása után egészen az országhatárig mindent elpusztított.

Szent élete mellett elsősorban vitézségének és lovagiasságának köszönhette, hogy a frank uralkodócsalád kihalása után a német fejedelmek egy része őt akarta a királyi trónra ültetni (1125). A döntésre hivatott negyven tagú fejedelmi bizottság hosszú és érett megfontolás után Frigyes sváb és Lothár szász herceg mellett harmadiknak őt ajánlotta a birodalmi gyűlésnek megválasztásra. Lipót alázatossága azonban visszariadt a királyi méltósággal járó roppant felelősségtől. Helyette a pápapárti Lothár herceget emelték trónra. A szent életű fejedelmet igen nagy örömmel töltötte el a választás kimenetele.

Mainzból egyenesen Bécsbe sietett és zavartalanul élt tovább hű népének és nagyszámú családjának. Családi élete ugyanis éppen olyan szép és harmonikus volt, mint uralkodása. Feleségétől, Ágnes német császárleánytól összesen tizennyolc gyermeke született, akik közül hat fiú és öt leány érte meg a felnőtt kort. A fiúk közül ketten, Jazomirgott Henrik és Lipót osztrák őrgrófok lettek, ketten pedig az egyházi pályán emelkedtek magas méltóságra. Nevezetesen Ottó, a híres történetíró freizingeni püspök, Konrád pedig salzburgi érsek lett. Leányai megannyian fejedelmek hitvesei lettek.

Lipót hosszú és áldásos uralkodását 1136. november 15-én szakította meg a halál. Tetemeit szeretett klosterneuburgi templomában helyezték nyugovóra. Alattvalói mindjárt halála után szentként kezdték tisztelni. VIII. Ince pápa csak századok kegyeletét szentesítette, mikor 1485. január 6-án hivatalosan is jóváhagyta tiszteletét. Azóta Ausztria benne tiszteli fő patrónusát.

† Ó, Istenünk! aki egyedül Szent, és aki nélkül senki sem jó, parancsolj, imádkozzunk az áldott Lipót közbenjárására, hogy azok közé tartozzunk, akik nem érdemlik meg, hogy megfosszák dicsőségedtől. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

 

 

November 30. – Szent András apostol

A galileai tenger partján, Zabulon és Neftali földjén fölhangzott egy szózat: “Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumnak”. Akik jó szívvel hallották, úgy érezték, mintha a régi prófétai remény most valóra válnék, Izajás próféta reménysége: “A nép, mely sötétségben ül, nagy világosságot lát, és a halálárnyék országában lakóknak világosság támad”.

Kérges kezű, viharverte halászok is hallják a szózatot és fölfigyelnek rá. A lelkük nem kérges. Éppen kivetették a hálót. Simon Péter és a bátyja, András. Kicsivel odább a Zebedeus-fiak javítgatnak szerszámaikon. De az esze, a szíve mindnek azon a szózaton jár, ami itt is, ott is fölhangzik a parton. András szíve is. Nem tudja elfelejteni, hogy látta már ezt a prófétát, a názáreti Jézust. A Jordán partján látta a pusztában. Amikor Keresztelő János rámutatott és bizonyságot tett felőle: Íme, az Isten báránya! Akkor ő utána lopakodott a Mesternek. Elsőnek ezek közül a várakozó lelkű betszaidai halászok közül. Csak Zebedeus kisebbik fia, a János volt még ott. Egymást biztatták, hogy: Menjünk csak! Hátha visszanézne? Talán még szólna is? És visszanézett, amint ott settenkedtek utána. Meg is szólalt, hogy “Mit kerestek?” Mennyi biztatás volt a szavában! Elő lehetett állni a kérdéssel: “Mester, hol lakol?” “Jertek, lássátok”- válaszolta. És ők mentek és láttak, és aznap nála maradtak.

Így emlékezik András, Jónás fia. Közben utánahajol a kivetett hálónak, hogy igazítson rajta. És akkor újra hallja azt a felejthetetlen hangot: “Jöjjetek utánam, és emberek halászaivá teszlek”. Ő az, a Mester! Az egyszer látott, és azóta mégis mindig várt régi ismerős. Már feszül kezükben a lapát. A hajó ráfut a partra és ott marad hálóstul. Máskor gondosan kikötötték; a hálót a karókra kiteregették. Most maradhatnak! Hiszen rájuk ismert a Mester és hívja őket! Egy szóra jönnek a többiek is és örökre nála maradnak. András is ott marad a Mesternél. Visszamennek még néha-néha a hajóhoz, ha Betszaida vidékén járnak. Rendbe hozzák. Kell a Mesternek. Nagyon szorítja a parton a sokaság, jobban lehet onnan bentről, a mélyről szólni. Vagy pedig viszik át őt a másik partra. A hálót is megeresztik olykor és fáradoznak egész éjszaka. A Mester szavára meg mindjárt annyi a hal, hogy szakadozik a háló. De halnál is jobban jön szavára a nép. Közben András emberek halászává növekszik. Megérti a Mestert akkor is, mikor az aranyló, érő, aratásra váró búzatenger fölött tekint végig és így beszél: “Az aratás nagy, a munkás pedig kevés. Kérjétek tehát az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásra”. Lelkek drága vetése hullámzik előtte. Hogy örül, mikor az Úr hosszú imádságban töltött éjszaka után őt is kiválasztja erre az aratásra a tizenkettő közé. Látja a csodákat, a nagy bizonyító jeleket. Hangos a hírüktől egész Galilea. A pusztában osztja az öt árpakenyeret és a két halacskát ötezer embernek. Ő fedezte fel, hogy ott van az egyik gyereknél. Igaz, hozzátette mindjárt, hogy mi az ennyi embernek! És mégis, most nem fogy el a kezéből, míg nem kapott mindenki. Azután pedig már terelni is tudja a halacskákat a Mester hálójába. Jeruzsálemben Fülöppel együtt ő vezeti eléje az érdeklődő pogányokat. Látni, hallani akarják az Urat. A beszédét talán András jegyezte meg legjobban: “Hacsak a földbe esett gabonaszem el nem hal, egymaga marad: ha pedig elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt; és aki életét gyűlöli e világon, örök életre őrzi meg azt” (János 12, 24. k.).

A beszéd alatt készül a jövendő vértanú apostol. Megremeg a lelke, mikor hallja a Mester töprengését: “Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától! De hiszen azért jöttem ez órára… Ha fölemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok. (Ezt pedig mondá, jelezvén milyen halállal fog meghalni.)” A kereszttől remegett az Úr. De mégis akarta; mert diadalának, lelkeket vonzó erejének a titka a kereszt.

Ezt is megtanulta tőle Szent András apostol. Mert a hagyomány szerint nem sajnálta Urának evangéliumáért az életét. Az Alsó-Duna vidékén térített először. Majd Achájába ment. Itt Patrasban Aegeas helytartó elfogatta és kényszeríteni akarta, hogy áldozzon a bálványoknak. “Én mindennap mutatok be a mindenható egy igaz Istennek áldozatot- válaszolta az apostol- De nem bikák húsát, sem bakok vérét, hanem az oltár szeplőtelen Bárányát. Az egész hívő sereg élvezi ennek testét; mégis élő marad a Bárány és soha el nem enyészik.” A helytartó erre a beszédre börtönbe vetette az apostolt. A nép már-már kiszabadította, de az annyira vágyakozott a vértanúság után, hogy végre is ráhagyták: nem fosztják meg koronájától. A helytartó egy X formájú keresztet készíttetett, hogy arra feszíti a szentet. Mikor Szent András megpillantotta a keresztet, már messziről kiáltotta: “Üdvözlégy szent kereszt, jóságos kereszt! Dicsőségbe és szépségbe öltöztettek az Úr tagjai. Régóta vágyódom utánad, hűségesen szerettelek, szüntelenül kerestelek, most végre rád talál a vágyódó lélek. Végy el engem az emberek közül, s adj vissza Mesteremnek. Hadd nyerjen vissza teáltalad, amint általad váltott meg!”

Két napon át függött még élve a kereszten, és nem szűnt meg akkor sem Krisztust prédikálni. Testét 357-ben Patrasból Konstantinápolyba vitték át, az Apostolok templomába. Innen került 1210-ben Itáliába Amalfiba. Teste most is ott van, fejét Rómában a Szent Péter templomban őrzik.

† Fölségedet, Uram! esedezve kérjük, hogy Szent András apostol, miként Anyaszentegyházadnak tanítója és kormányzója volt, úgy legyen előtted mindenkori közbenjárónk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

December 1. – Szent Eligius püspök

Szent Elígius (Eloy, Eligy) nagyon változatos életpályát járt be. Egyszerű kézművesnek indult, királyok barátja és nagyra becsült tanácsadója lett és végül püspökként és misszionáriusként fejezte be életét. De bármennyire változtak életviszonyai, ő lélekben mindig ugyanaz maradt, aminek kora fiatalságában indult: egyszerű, alázatos, hívő, hitét átélő és tettekre váltó katolikus.

Gallia délnyugati tartományában, Aquitániában, a Limoges-tól mintegy két óra járásnyira eső Cadillac, mai nevén Chaptelat faluban született. Szülei jómódú és igen jámbor emberek voltak, jámborságuknak bizonyossága a limoges-i Szent Márton-kolostor, melynek alapítását nekik tulajdonítja a hagyomány. Fiaik közül a kisebbik, Alícius követte példájukat és Cadillacban szintén kolostort alapított, míg a nagyobbik Abbo aranyműves műhelyébe szegődött. Mivel mesterségében korán kitűnt, Bobó kincstárnok közvetítésével egész fiatalon II. Klotár frank király udvarába került. Ügyességével és megbízhatóságával hamarosan tekintélyre és befolyásra emelkedett. Egyszer például egy pompás mívű trónszék készítésére kapott megbízást, ő azonban a rendelkezésére bocsátott anyagból mindjárt kettőt szállított. Becsületességével annyira megnyerte a király tetszését, hogy fiatal kora ellenére pénzverő mesterévé nevezte ki. Ezt a hivatalát később I. Dagobert és II. Klodvig királyok alatt is megtartotta. A francia múzeumok numizmatikai gyűjteményeiben ma is meglehetősen nagy számban látunk régi pénzeket, melyek az ő nevével vannak ellátva. Aranyműves és pénzverőmester minőségében több mint negyed századot töltött a királyi udvarban. Ez alatt külsőségek dolgában lehetőleg alkalmazkodott az udvari szokásokhoz. A király előtt mindig arannyal áttört drága selyemruhában, drágakövekkel kirakott övvel és pénzerszénnyel jelent meg. A csillogó díszruha alatt azonban, mint barátjától és életírójától, Szent Audointól tudjuk, állandóan vezeklőövet, ciliciumot hordott. Általában szigorú aszkézisnek hódolt. Egyszer csupán önmegtagadásból több, mint tíz esztendeig nem ivott bort. Szabad idejének java részét imádságra és jámbor könyvek olvasására fordította. Később szokásba vette, hogy munkaközben maga elé feszítette a Szentírásnak egy-egy lapját, hogy ekként keze mellett elméjét is foglalkoztassa. A szentek tiszteletére tucat számra készített ereklyetartókat, arannyal és drágakövekkel ékes síremlékeket és koporsókat. Rengeteg jövedelmét úgyszólván az utolsó fillérig a szegényekre áldozta, fekvőségeit templomok építésére és kolostorok alapítására használta fel. Így Solignacban, Limoges közelében százötven szerzetes befogadására hatalmas monostort építtetett. Ez lett szerető gondoskodásának fő tárgya, amit munkája fejében a királytól és főuraktól kapott, azt mind solignaci szerzeteseinek adta. Időnként kocsiderék számra szállította a finom művű bútorokat, fa- és ércedényeket, ruhákat, ágyneműket és könyveket. Maga is sűrűn ellátogatott szeretett szerzetesei közé és ilyenkor még a legbuzgóbb testvéreken is túltett alázatosságban. Lesütött szemmel járt közöttük, mindegyikük előtt földre borult áldásért és viszonzásképpen gazdag alamizsnákkal kedveskedett nekik. Mikor pedig távozott, az ajándékba kapott barna kenyeret vagy lepényt annyira megbecsülte, hogy amíg csak tartott, reggelenként éhgyomorra csipegette el. Gyakori látogatásainak és istenes intéseinek meg is lett a foganatja, mert a solignaci kolostor fegyelem dolgában csakhamar méltó társa lett a híres luxeuili apátságnak.

Nem kevesebb szeretettel karolta fel a párizsi apácazárdát, melyet a Dagobert királytól kapott telken háromszáz lakó befogadására építtetett. Az építkezés befejezésekor kiderült, hogy a kincstári földből egy lépésnyivel szélesebb darabot vettek igénybe, mint amennyire az adomány eredetileg szólt. Ez annyira bántotta Elígius érzékeny lelkiismeretét, hogy külön bocsánatot kért érte a királytól. Dagobert nagy álmélkodással hallotta a dolgot és mindjárt meg is jegyezte: “Lám, vezéreim és szolgáim nap-nap után egész kincstári falvakat ragadnak magukhoz és minden lelki – ismeretfurdalás nélkül sajátjukként kezelik: és íme, Krisztus szolgája egy tenyérnyi darabot sem akar az én tudtom és akaratom nélkül megtartani”. Ilyen előzmények után érthető, hogy a finom lelkiismeretű jámbor és áldozatkész aranyműves tekintélye napról napra emelkedett. I. Dagobert és II. Klodvig királyok már nemcsak pénzverő ügyességét, hanem jó tanácsát, sőt diplomáciai képességét is igénybe vették (I. Szent Jodok, december 12.). Természetesen felmerült számára az egyházi pálya gondolata is. Hiszen már, mint laikus felbecsülhetetlen szolgálatokat tett az Egyháznak. Döntő szerepet játszott a 638. évi orleansi zsinat összehívásában. Elérte, hogy Párizsból több eretneket kiutasítottak és nagy eréllyel küzdött a terjedező simónia (lelki javak, szentségek, egyházi hivatal megszerzése és gyakorlása, adásvétele, bűn a vallásosság ellen) ellen. Alapos volt tehát a remény, hogy mint egyházi ember még nagyobb eredménnyel fog az Egyház céljainak elérésén dolgozni. A gondolatot különösen Szent Teoderik és Szent Szulpic püspökök szorgalmazták főleg azért, mivel Elígiusban alkalmas apostolt láttak a pogány frízek megtérítésére. II. Klodvig királynak politikai okokból szintén tetszett a terv és ezért készségesen megadta a pénzverő mesteri állás alól való felmentést. Miután Elígius minden világi köteléktől megszabadult, nagy buzgósággal sajátította el a szükséges teológiai ismereteket. Felvette az egyházi rend szentségét, majd 641 tavaszán noyoni püspökké szentelték. Püspök korában még nagyobb szeretettel karolta fel a szegények és ügyefogyottak érdekeit. A szent apostolok tiszteletére mindennap tizenkét szegényt látott vendégül asztalánál. Másik nagy gondja az istentisztelet fényének emelése és a papság fegyelmének megszilárdítása volt. Ezért végiglátogatta egyházmegyéjét, és ahol a legkisebb szabálytalanságot vagy fegyelmezetlenséget tapasztalta, ott nagy bölcsességgel és eréllyel menten közbelépett. Miután ekként egyházmegyéjét a legjobb rendbe hozta, a pogány frízek megtérítésének előkészítéséhez látott. Mivel maga kelta-római létére a germán fríz nyelvet nem beszélte, a rabszolgaságból kiváltott szász Szent Tillót vette maga mellé tolmácsnak. Így felkészülve behatolt a mostani Flandria területére és ott nyomban munkához látott. Legsürgősebb feladatának a pogány bálványok ledöntését tekintette. Mivel működését számos csoda kísérte, sikerült néhány bennszülöttet megtérésre bírnia. Egészben véve azonban az eredmény nem volt arányban sem munkájával, sem a tömérdek életveszéllyel, melybe a konok pogányok ádázsága döntötte. Be kellett látnia, hogy a fríz nép egyetemének megtérítéséhez még nincs kellőképpen előkészítve a talaj. De azért nem adta fel a tervét. Gazdag jövedelméből száz és száz rabszolgát kiváltott és ezeket buzgó keresztényekké nevelte, majd szétosztotta a különböző kolostorok közt. Ezzel a következő misszionárius nemzedék munkába állását készítette elő.

Utolsó éveit egészen noyoni híveinek szentelte a lelkes püspök és különösen a pogányság lappangó emlékeit igyekezett kiírtani. Már hetvenedik évében járt, mikor a halálos betegség rátört. Halála olyan volt, mint élete: egyszerű, nyugodt és kegyelemmel teljes. Mikor érezte, hogy erői rohamosan fogyatkoznak, maga köré gyűjtötte tanítványait, kiváltott rabszolgáit és megindító szavakban még egyszer lelkükre kötötte, hogy az Úr Jézust mindig szeressék, sóvárogjanak utána, parancsait véssék mélyen elméjükbe, tartsák szem előtt a múlandó élet bizonytalan állapotát és remegjenek Isten félelmetes ítéletétől. Azután a (“Most bocsátod el Uram szolgádat békében” énekkel ajkain elszenderült. Tetemeit ott Noyonban temették el, és egykori urának, II. Klodvignak özvegye, Szent Bathilde királyné fényes emléket állíttatott föléje.

† Úr Isten! ki Szent Eligynek különféle állapotokban szent életet folytatnia kegyelmet adtál, az ő közbenjárására adjad nekünk is, hogy állapotunk kötelességeit híven teljesítsük, és neked szentségben szolgáljunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

December 2. -Szent Bibiána szűz, vértanú

Konstantin császár idejében Flavián volt Róma városának szeretett és megbecsült kormányzója. Igazságosság, bölcsesség és a keresztényi szeretet vezette a nép kormányzásában. Amikor Julián került a császári trónra, aki a buzgó és bátor keresztényt nem tűrhette, megfosztotta Flaviánt nemesi rangjától és vagyonától, homlokára rabszolgabélyeget süttetett. Száműzetésbe vetette, ahol éhen halt. Az ő lánya volt Bibiána, aki apjához méltóan Krisztus hitéért rendíthetetlenül elszenvedte a kínhalált.

Flavián halála után Apronián helytartó befogadta Flavián nejét, Dafrózát, és két lányát, Bibiánát és Demetriát. Először a börtön gyötrelmeivel akarta hódolatra bírni őket a bálványok iránt, de nem járt sikerrel. Ekkor lefejeztette Dafrózát. A helytartó hitte, hogy ezzel megtörheti a lányokat. Éheztette őket, de pár nap múlva csodálkozva látta, hogy a két szűz, bár semmi ételt nem vettek magukhoz, mégis épek és egészségesek maradtak. Csábos szavakkal megígérte nekik, hogy visszakapják korábbi kényelmes életüket és fényes házasságot köthetnek, ha keresztény vallásukat elhagyva, a bálványoknak hódolnak. A lányok határozottan kinyilatkoztatták, hogy nem lesznek hűtlenek Krisztushoz, ki számukra örökké tartó javakat és örömöket készített. Apronián fenyegetésekkel, szörnyű kínokkal próbálkozott, de a lányokat ez sem rémítette meg. Bátran kijelentették, hogy Krisztushoz minden körülmények között hűek maradtnak. Demetria a nyilatkozat után a földre roskadt és meghalt.

Bibiána egyedül mutatta meg a helytartónak, mire képes a Krisztus szeretetétől lángoló lélek. A helytartó jól tudta, hogy a keresztények a szűzi tisztaságot, mint angyali erényt, igen nagy becsben tartják. Ezért a testi gyönyörök poharával kínálta Bibiánát. Átadta őt a hírhedt Rufinának, hogy ébresszen vágyat Bibiánában a testi örömök iránt. Azonban Rufina minden igyekezete kudarcot vallott. A csábos szavakat verés, kínzás követte, de a lányt nem törhette meg. Rufina végül bevallva tehetetlenségét, visszaszolgáltatta Bibiánát a helytartónak.

Apronián rettentő haragra gerjedt. Letépte Bibiána ruháit, egy oszlophoz kötözte és ólmos korbácsokkal minden tagját addig verette, míg a szétroncsolt testből a tiszta keblű szűz lelke az égi jegyeséhez nem költözött (362). A helytartó parancsára a testet vadak elé vetették, de a vadak nem bántották. Egy János nevű áldozár két nap múlva a testet titkon elvitte, anyja és testvére mellé temette. A hívek imaházat építettek a sír fölött, 465-ben Szimplic pápa templomot emeltetett. VIII. Orbán pápa állíttatta helyre a templomot 1628-ban, Bibiána ereklyéit a főoltár alá helyeztette.

Szent Bibiána dicső példájából meríthetünk lelkesedést mi is, hogy szívünk tisztasága felett szilárd kitartással őrködjünk, szent hitünkért és örök üdvünkért mindent elveszíthessünk, a legnagyobb gyötrelmeket elszenvedhessük inkább, mint hűtlenség által magunkat Isten haragjának és a kárhozat veszélyének kitegyük. A földi élet örömei és szenvedései is mulandók. Ezért nem szabad az örökkévalóságról lemondani, az üdvösséget kockára tenni.

„ Eléjőnek, kik jót cselekedtek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszt cselekedtek, az ítélet föltámadására.” (János 5,29)

Szent Bibiánát a legenda szerint halála előtt epileptikusokkal (epilepsziában szenvedő beteg) és őrültekkel egy börtönbe zárták. Ezért az epileptikusok védőszentje.

† Minden javak dús osztogatója, Úr Isten! ki Bibiána szolgálódban a szüzesség virágával a vértanúság pálmáját egybefűzted, az ő közbenjárására elméinket szeretettel kapcsold magadhoz, hogy ekként a veszélyek elhárulván, örök jutalmat nyerhessünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

December 3. – Xavéri Szent Ferenc hitvalló

1525 őszén egy előkelő megjelenésű és büszke magatartású ifjú érkezett Párizsba. Rangtársai legtöbbjével ellentétben nem mulatni és szórakozni, hanem tanulni jött. Fényes karrierről, egyetemi tanárságról és a világot betöltő hírnévről álmodozott. Nem egészen alaptalanul. Mert a főrangú származáson, fényes tehetségen, nagy vagyonon és megnyerő megjelenésen át mindene megvolt, amitől a tudományos pályán előrehaladást remélhetett. Mindjárt megérkezése után a Szent Borbáláról nevezett kollégium tagjai közé lépett és szívós kitartással vetette rá magát a bölcselet és hittudomány tanulmányozására. Az ifjú jövevény a navarrai baszk főnemesség egyik legreményteljesebb sarja, Xavéri Ferenc volt, aki apai részről a nagyhírű Jasso (Yassu), anyai részről pedig a nem kevésbé tekintélyes Xavéri- és Azpilcuetai családból származott.

Ferenc 1506. április 7-én született a Pampelunától hat óra járásnyira fekvő Xavér várában. Szülei megfelelő tanítók fogadásával gondoskodtak róla, hogy már odahaza megszerezze a magasabb tanulmányokhoz a szükséges előismereteket. Mikor Párizsba került, már meglehetősen előre haladt a bölcseleti tanulmányokban. Szerencsétlenségére azonban az egyetemen egy romlott lelkű tanár keze alá került, aki őt is, mint többi hallgatóját, mindenáron el akarta terelni a tiszta erkölcs útjáról. Ferenc, akiben a szertelen ambícióval együtt nemesebb és mélyebb érzések szunnyadtak, undorodva utasította vissza a próbálkozást és ettől fogva még nagyobb gonddal vigyázott ártatlanságának megőrzésére. A Gondviselés azzal jutalmazta állhatatosságát, hogy már a következő évben megfelelő mestert rendelt melléje a nagytudományú és jámboréletű de Pena János személyében. Ennek vezetése alatt aztán olyan rohamosan haladt a tanulmányaiban, hogy már 1530-ban a bölcselet doktora lett, és kevéssel rá a Beauvais Kollégiumban egyetemi tanszéket nyert. Közben lelki életében is nagy változás állt be, büszke világfiból fokozatosan alázatos szentté alakult. Ebben Loyolai Szent Ignácnak volt nagy szerepe. A nagy spanyol rendalapító 1529-ben jött Párizsba és a Gondviselés rendeléséből éppen Xavéri Ferencnek és barátjának, Faber Péternek lett a szobatársa. Éles szemével rögtön meglátta a nagyratörő ifjú lelke mélyén rejlő természetfölötti kincseket és igyekezett őt megnyerni. Ez azonban nem ment könnyen. Ferencet ugyanis abban az időben merőben világias célok éltették, legfőbb ambíciójának a tudós pályán való érvényesülést tekintette. Ignác közeledését hideg tartózkodással fogadta. De a lelkek nagymestere kifogott rajta: mások előtt dicsérettel és elismeréssel szólt tehetségéről és szeretetre méltó udvariasságáról, többeket rábírt előadásainak meghallgatására, sőt egy alkalommal pénzzavarából is kisegítette. Még nagyobb szolgálatot tett neki azzal, hogy idejekorán felhívta figyelmét a körülötte settenkedő eretnekségre, mely már-már hálójába kerítette. Lassankint a jég megtört, Ferenc egyre nagyobb bizalommal közeledett tizenöt évvel idősebb barátjához. Mikor pedig Ignác egy bizalmasabb beszélgetés során felvetette előtte az evangélium nagy sorsdöntő kérdését: ”Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja”, egyszerre felderengett előtte egész eddigi életének és célkitűzéseinek hiábavalósága. Hiúsága szétfoszlott, helyén kigyúlt az egy szükséges keresésének szent lángja. Most már egészen Ignác lelki vezetésére bízta magát. Így a fiatal egyetemi tanár szinte észrevétlenül belekerült azoknak az eseményeknek sodrába, melyek kevés idő múlva a jezsuita rend megalapítására vezettek. 1534. augusztus 15-én a montmartre-i Chapelle du Saint Martyre-ban ő is megfogadta, hogy az evangélium terjesztése végett a Szentföldre megy, és onnét hazatérve minden erejét és tehetségét a római pápa rendelkezésére bocsátja. E fogadalmának megfelelően 1536. november 15-én nyolcadmagával Lotharingián és Németországon át Velencébe indult. Itt vette fel az egyházi rend szentségét az arbei püspök kezéből, de első szentmiséjét csak negyvennapi visszavonultság és szigorú vezeklés után merte bemutatni. Mivel közben kiderült, hogy a szentföldi út terve az akkor dúló török-velencei háború miatt kivitelezhetetlen, a következő télre Bolognába vonult és itt minden idejét prédikálással, gyóntatással és a betegek ápolásával töltötte. Bolognából később Rómába ment, hogy Faber Péter társaságában átvegye a San Lorenzo in Damaso templom lelki vezetését. Itt érte III. János portugál király levele, melyben a király néhány alkalmas hithirdetőnek Indiába való küldését kérte Szent Ignáctól. A rendalapító mindjárt Ferencre gondolt, aki a portugál követ kíséretében útra is kelt Lisszabon felé.

Miután közben III. Pál pápától legátusi kinevezést nyert, 1541. április 7-én de Sousa Alfonz indiai alkirály társaságában elindult nevezetes útjára, mellyel örök időkre beírta nevét a katolikus hitterjesztés történetébe. Útja nem volt sima lefolyású, mert az Indiai-óceánon dühöngő viharok miatt több, mint fél évig a nyugat-afrikai Mozambikban kellett vesztegelnie. Így India földjét teljes tizenhárom hónapi vergődés után csak 1542. május 6-án érte el. Itt első dolga volt, hogy alázatosan odaborult Albuquerque János goai érsek lábához, bemutatta neki apostoli felhatalmazását és kijelentette, hogy mindenben az ő utasításaihoz akarja magát tartani. Az érsek teljes cselekvési szabadságot engedélyezett neki. Azonnal munkához látott. Kis csengettyűvel kezében végig járta Goa utcáit és fölszólította a szülőket, hogy engedjék hozzá gyermekeiket hitoktatásra. Mikor aztán már jó sok gyermek volt körötte, elvitte őket a közelben levő Mária-kápolnába és ott magyarázni kezdte a katekizmust és egyben jó magaviseletre intette őket. Így ment ez napról napra, hétről hétre. A gyermekek száma rohamosan emelkedett, és nyomukban a felnőttek is érdeklődni kezdtek a fáradhatatlan tanító oktatásai iránt. Ferenc sietett megragadni a jó alkalmat, és beszédeiben keményen megrótta a bevándorolt portugál lakosság kicsapongásait és a királyi tisztviselők zsarolásait. Szavának csodálatos visszhangja támadt. Alig három hónappal megérkezése után már azt jelentette Rómába, hogy annyian jönnek hozzá gyónni, hogy tíz ember munkájával sem tudná valamennyit kielégíteni. Még fontosabb volt, hogy néhány nagylelkű jótevő segítségével még 1542-ben sikerült megnyitnia a goai Szent Pál Kollégiumot, mely a bennszülöttek nyelvét értő hithirdetőket volt hivatva nevelni.

Goából a félsziget délnyugati csücskén fekvő Halászpartra távozott, kisebb megszakításokkal közel másfél évig időzött a primitív halászok között. Ez alatt malabári nyelvre fordította a katekizmust, leírta és kívülről megtanultatta a fontosabb imádságokat, főleg pedig prédikált és keresztelt. Volt nap, mikor egy egész falut megkeresztelt. Nem csoda, hogy ez az emberfeletti munka megviselte szervezetét. “Karom sokszor belefájul a keresztelésbe -írja 1544. január 15-én kelt levelében -, torkom bereked, és nem tudok beszélni, annyiszor el kell ismételnem az imádságokat és annyiszor kell hallgatóim elé állítanom a keresztény ember kötelességeit.” A braminok, a hindu papok természetesen minden módon akadályozni igyekeztek munkáját, és mikor látták, hogy szépszerével nem boldogulnak, gazdag ajándékokkal próbálták elvonulásra bírni. Ő azonban leleplezte csalásaikat és bálványaikat ledöntötte. Nem kevésbbé bámulatos eredményeket ért el a Halászparttal szomszédos Travancor tartományban. Itt történt meg először, hogy beszédeit olyan emberek is megértették, akiknek nyelve merőben különbözött az általa használt parav nyelvjárástól. Prédikációival és csodatetteivel rövid idő alatt egész törzseket nyert meg a kereszténységnek. Egyetlen hónapban körülbelül tízezer embert keresztelt meg. 1545-ben Ceylon és Manar szigeteket kereste fel, majd Mailapuron, a mai Madrason át Malakkába, a távol-kelet legromlottabb városába indult. Kis csengetyűjével maga köré gyűjtötte a gyermekeket és hangos szóval felszólította őket: “Imádkozzatok azokért, akik halálos bűnben élnek”. Mikor aztán már elég gyermek és felnőtt gyűlt köréje, a meggyőződés ellenállhatatlan erejével szólni kezdett Isten irgalmasságáról és a bűn utálatosságáról. Az eredmény itt sem maradt el, számos keresztény, pogány, sőt zsidó megtért. 1546 elején a Molukki szigetcsoportra ment át, hogy Amboina- és a Moro szigetek újkeresztény lakóit megerősítse hitükben és egyúttal új missziós központokat létesítsen. Ez a cél vezérelte Ternate-szigetre is, ahol többek közt Neachile királynét, három király anyját is sikerült megnyernie a kereszténységnek. Azután ismét Malakkába tért és tovább folytatta abbamaradt művét. Lassanként egészen megváltoztatta a kicsapongásairól hírhedt város arculatát. Második malakkai időtöltése alatt hallott Ferenc japán felfedezéséről is. A hír hatása alatt eltökélte, hogy személyesen viszi meg a messze távolban fekvő országba az evangéliumi jó hírt. Előbb azonban visszatért Elő-Indiába, ismételten meglátogatta Goát, Basseint, Cochint, Ceylont és a Halászpartot, és a már meglevő jezsuita kollégiumokat és misszióstelepeket külön indiai provinciában egyesítette, melynek ő lett az első provinciálisa (tartományfőnök, kolostori elöljáró). Miután így mindent jól elrendezett, 1549. április 14-én Anger Pállal, az első japán kereszténnyel és két szolgájával a mikádó országába indult, hová éppen Nagyboldogasszony napján érkezett meg. Első állomása Szatszuma ország kikötője, Kagosima volt. Az ország fejedelme nagy tisztességgel fogadta és teljes szabadságot adott neki az evangélium hirdetésére. Anger segítségével japánra fordította a katekizmus kivonatát, és mikor már valamennyire törte a nyelvet, kidolgozott és szóról-szóra megtanult egy beszédet és ezzel elindult térítő útjára. Eleinte nagyon sok nehézséggel kellett megküzdenie: a műveltek kinevették beszédéért, a bonzok, a pogány papok pedig minden lehetséges módon áskálódtak ellene. De idővel mégis megtört a jég: a város lakói közül lassanként mintegy százan megkeresztelkedtek. A bonzok izgatására azonban már a következő évben el kellett hagynia Kagosimát. Ekkor a szomszédos Firandába ment, és miután itt virágzó hitközségeket alapított, elhatározta, hogy az ország viszonyainak tüzetesebb kipuhatolására egészen Meákóig, a mikádó székvárosáig előrehatol. Mivel a hosszú útra nem volt pénze, úgy segített magán, hogy egy utazó társasághoz szegődött málhahordónak. Meákóban azonban hamarosan meg kellett győződnie, hogy az aratás ideje még messze van. Visszatért tehát Firandába, majd Amanguccsin és Bungon át hazaindult Goába. De az Úr házáért égő szent buzgósága nem hagyta őt nyugodni. Mivel látta, hogy a japánok életmód, műveltség és vallás tekintetében teljesen a kínaiaktól függenek, elhatározta, hogy Kínán keresztül kísérli meg az ország megtérítését. Alig kéthónapi goai tartózkodás után ismét Malakkába hajózott. Sok nehézség leküzdése árán 1552 őszén szerencsésen el is jutott a Makaó átellenében fekvő Szancsán-szigetre, az egyetlen helyre, ahol a kínaiaknak szabad volt az idegenekkel érintkezni. De tervét mégsem tudta megvalósítani, mivel az a kínai ember, akinek a megbeszélés értelmében át kellett volna csempésznie a határon, cserbenhagyta. Közben a kíséretében levő laikus testvér és a portugál hajósok is visszafordultak Malakkába. Így egészen magára maradt.

Ebben a teljes elhagyottságban tört rá a halálos betegség. Pap, orvos és betegápoló nélkül, csupán két tehetetlen kínaival az oldalán vergődött több napon át egy karókból és gallyakból összetákolt nyomorúságos viskóban, míg a könyörületes Isten december 2-án meg nem váltotta szenvedéseitől.

Így halt meg az újkor legnagyobb misszionáriusa, aki az apostolok ideje óta talán legtöbbet tett a kereszténység terjesztése érdekében. Nemcsak tevékenységében, hanem egyéniségében is az apostolokra emlékeztetett. Rettenthetetlen bátorság, szívós kitartás, nagyszerű szervező képesség, mélységes hit és kifogyhatatlan leleményes emberszeretet jellemezték. Élt-halt a lelkek üdvösségéért. “Lelkeket, lelkeket adj nekem Uram”, ez volt állandó imádsága. A lelkekért mindenre kész volt, és tudott mindenkinek mindene lenni. Elvegyült a katonák közé, barátságosan elbeszélgetett velük arról, ami érdekli az ilyen embereket. A nagy bűnösöket külön türelemmel édesgette magához. Csekély penitenciát szabott rájuk, és annál keményebbet vállalt helyettük. Így határtalan bizalmat keltett. A legmegrögzöttebb bűnösök is előbb-utóbb meghódoltak ennek a kifogyhatatlan emberszeretetnek. Alázatosságánál is nagyobb volt Istenbe vetett bizalma, mely soha, még a legnehezebb körülmények közt sem rendült meg. Hűségét azzal jutalmazta az Úr, hogy csodatevő hatalommal tüntette ki, és a nyelvek adományán kívül megadta neki a betegek gyógyításának és a halottak feltámasztásának kegyelmét is. Amerre csak megfordult, mindenütt rendkívüli jelek hirdették jelenlétét. Sőt még halála után sem szűnt meg csodákat művelni. Mikor holttestét 1553. március 22-én Malakábba vitték, a városszerte dühöngő pestis, mintha csak elvágták volna, egyszerre megszűnt. Jelenleg az Egyház az összes missziók mennyei patrónusát tiszteli Xavéri Szent Ferencben.

† Úr Isten! ki India népeit Xavéri Szent Ferenc igehirdetése és csodatettei által Anyaszentegyházadba kebelezni akartad, engedd kegyelmesen, hogy akinek dicső érdemeit tiszteljük, erényeinek példáját is kövessük. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

December 4. – Szent Borbála vértanú

Szent Cecíliához, Alexandriai Szent Katalinhoz és Antióchiai Szent Margithoz hasonlóan Borbála tisztelete is jóval megelőzi a 7. századból ránk maradt legendát, függetlenül attól, hogy a hitelesnek tekintett történeti források nem beszélnek róla. Borbála Nikodémiában egy pogány apának nagyon szép és eszes leánya volt. Valahányszor az apa kereskedelmi útra ment, leányát egy magas toronyba zárta, így akarta megvédeni a kereszténységtől. Egy ilyen távollétet ragadott meg Borbála arra, hogy miután már régóta vágyott a keresztség után, felvételét kérje az Egyház közösségébe. A Szentháromságba vetett hite jeleként a torony falába, amelyben addig csak két ablak volt, vágatott egy harmadikat is. Apja hazatérve az ablakok számából felismerte, hogy leánya elhagyta ősei hitét. Emiatt azonnal meg akarta ölni, ám Borbálának sikerült elmenekülnie, mert a torony fala és a sziklák megnyíltak előtte. A hegyek között egy barlangban rejtőzött, de egy pásztor elárulta apjának a rejtekhelyét. A pásztor árulásának büntetéseként Isten a bárányait ganajtúró bogarakká változtatta. Ez azonban nem tartotta vissza az apát attól, hogy leányát a bíró elé hurcolja. A bíró megfélemlítésül keresztényeket gyötörtetett Borbála szeme láttára a legválogatottabb kínzásokkal. Krisztus azonban erőt öntött lelkébe, és hogy ne féljen, társnőnek adta mellé Juliannát. Borbálát és Juliannát is kínzásoknak vetették alá. Borbála azonban csodálatosan kigyógyult sebeiből. A város kormányzója akkor a megszégyenítés eszközéhez folyamodott. Megparancsolta, hogy ruhátlanul pellengérezzék ki a piacon, minden kíváncsi tekintet prédájául. Borbála azonban most is az Úrhoz menekült, és meghallgatásra talált. A földből felszálló köd és az égből leereszkedő felhő úgy beburkolta a testét, mintha teljesen fel lett volna öltözve. Végül a bíró fővesztésre ítélte, és ekkor történt a legszörnyűbb tett. Az apa, aki korábban esztelen féltékenységgel óvta a lányát, most maga ragadta meg a kardot és fejezte le. Amikor azonban hazafelé ment, villám sújtotta őt, és nem maradt belőle más, csak egy maréknyi hamu. Egy Valerianus nevű ember gondoskodott arról, hogy Borbála és a vele együtt lefejezett Julianna teste méltó temetésben részesüljön. A sírnál pedig hamarosan megkezdődtek a csodák.

Borbála a középkorban a legnépszerűbb szentek egyike lett. A bányászok, várak, tornyok, különösen puskaportornyok, tüzérek védőszentje. Mint a 14 segítő szent egyikét különösen vihar és tűzvész ellen és kegyelmes halálért hívják segítségül.

Apja villám általi halála miatt a villámcsapás és tűzvész ellen védő szent is, ezért a vészharangra rá szokták vésni a képét. Ezáltal lett a harangok és a harangöntők védőszentje, de neki ajánlották a hegycsúcsokat és az erődítményeket is. A puskapor feltalálása után pedig, amelyet úgy tekintettek, mint a villám és a tűz egyesült erejét, ez a gyenge és minden erőszaktól távol álló szűz hamarosan a tüzérek védőszentjévé lett. Védőszentjüknek tekintik a hegymászók, akiket útjaikon vihar és villámcsapás veszélye fenyeget, de ugyanígy a bányászok is, akik a sújtólég veszélyében dolgoznak. Végül a torony miatt, amelyben lakott, s amellyel oly gyakran ábrázolják, a régi építőmesterek és kőművesek védőszentje lett.

Többfelé tisztelnek Borbála-ereklyét, és több ereklye átviteli ünnepet is számon tartanak. Így Velence, Konstantinápoly, Róma és Ó-Kairó büszkélkedik azzal, hogy ereklyét őriz a vértanú szűztől, de olyan kis helyek is elmondják ugyanezt, mint Plaisance és Rieti. Fejét Novgorodban őrizték.

Borbála tisztelete Brémából terjedt Litvánia és Finnország felé. A 13. században az Aragóniai királyság folytatott tárgyalásokat a kairói szultánnal, hogy megkaphassa a szent ereklyéit. Szeretik és tisztelik Borbálát Ciprus szigetén, az Égei-szigeteken, Görögországban, a Balkánon és Örményországban éppúgy, mint Grúziában. Nyugat-Európában is nagytekintélynek örvend: Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Svájcban, Ausztriában és Magyarországon is.

A gazdag népszokás-anyagból említésre méltó a Borbála-ág. Ha a cseresznyefa ágát Borbála napján beviszik a szobába, karácsonyra kivirágzik. Ez a szokás nemcsak Jessze kivirágzott vesszejére emlékeztet, hanem Borbálán keresztül arra is, hogy a mi szívünkben is kivirágzik a szeretet, ha Krisztus benne él.

Borbála alakja és tisztelete ellenállt minden torzító erőnek, amelyek a szentek tiszteletében oly sokszor zavart okoztak. S mivel Krisztus tiszta tükre volt, állandóan sugározni tudja az örök szentség világosságát.

† Úr Isten! ki hatalmad többi csodatételei között a gyöngéd nemben is megadtad a vértanúság győzelmét, engedd kegyelmesen, hogy akik Szent Borbála szűz és vértanú d emlékét tiszteljük, az ő példája után tehozzád jussunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

január 2023

MO
TU
WE
TH
FR
Szo
SU
26
27
28
29
30
31
1
Események január

1

No Events
2
3
4
5
6
7
8
Események január

2

No Events
Események január

3

No Events
Események január

4

No Events
Események január

5

No Events
Események január

6

No Events
Események január

7

No Events
Események január

8

No Events
9
10
11
12
13
14
15
Események január

9

No Events
Események január

10

No Events
Események január

11

No Events
Események január

12

No Events
Események január

13

No Events
Események január

14

No Events
Események január

15

No Events
16
17
18
19
20
21
22
Események január

16

No Events
Események január

17

No Events
Események január

18

No Events
Események január

19

No Events
Események január

21

Események január

22

No Events
23
24
25
26
27
28
29
Események január

24

No Events
Események január

25

No Events
Események január

27

No Events
Események január

28

No Events
Események január

29

No Events
30
31
1
2
3
4
5
Események január

30

No Events
Események január

31

No Events