November 21. – Szűz Mária bemutatása

November 21-én annak a templomnak a felszentelésére emlékezünk, amelyet Jeruzsálemben Szűz Mária tiszteletére építettek a 6. században az ószövetségi templom közelében.

Mária bemutatásának (Praesentatio Mariae) dátumát a hagyomány szerint határozták meg: a lánygyermekeket hetven nappal születésük után mutatták be az Úrnak a templomban. Jakab apostol apokrif ősevangéliumában szerepel, hogy Máriát hároméves korában szülei a templomban Istennek ajánlották, a gyermek Máriát szülei a templom szolgálatára szentelték, ami Josephus Flavius zsidó történetíró szerint szüzességi fogadalommal járt együtt. A gyermek Mária a Szentlélek indítására Istennek ajánlotta magát, akinek kegyelme eltöltötte őt, szeplőtelen fogantatása pillanatától kezdve. A művészek a századok során általában ezt a jelenetet ábrázolták.

8. Jusztinianosz császár 543-ban templomot építtetett Mária feltételezett születési helyén. Mária bemutatásának ünnepe e templom dedikációs emléknapja. Bár az a bazilika megsemmisült, egész Keleten fennmaradt ez a templomszentelési ünnep. A Jeruzsálemből származott I. Germánosz pátriárka kezdte ünnepelni Konstantinápolyban a 8. század elején, I. (Komnénosz) Manuél bizánci császár pedig parancsolt ünnep rangjára emelte 1166-ban.

A pápai udvar az avignoni fogság alatt ismerkedett meg az ünneppel Philippe de Maizieres ciprusi követ révén. 1373 után több nyugati egyházmegye is átvette. IV. Sixtus pápa általános engedélye után szabadon választott ünnepként bárhol megülhették 1472-től. V. Piusz pápa nem vette föl a trienti zsinat utáni liturgiába, de sokak kérésére végül V. Sixtus pápa 1585-ben jóváhagyta Mária bemutatásának általános megünneplését.

A Pray-kódexben már 1200 körül szerepel az ünnep, tehát hazánk már az Árpád-korban átvette Bizánctól. Ezt III. Béla Bizáncban, Manuél Komnénosz udvarában kapott neveltetése is valószínűsíti. Az Érdy-kódexben így szerepel: „Asszonyunk Máriának templomba jelentése”.

† Urunk, Istenünk, tisztelettel ünnepeljük a Boldogságos Szűz Mária dicsőséges emlékezetét. Kérünk, részesíts minket közbenjárására kegyelmed teljességéből. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

November 22. – Szent Cecília szűz, vértanú

Alexander Severus uralkodása alatt 230-ban a Római Birodalomban az érző lelkeknek kín a csömör, a sötétség, a piszok. A világosságnak (Urunknak, Jézus Krisztusnak) akarja kitárni magát. Összesereglik belőlük az „Ecclesia orans”, az imádkozó Anyaszentegyház. Kitárva a karjuk, tűz a szívükben, az ajkakon fohászok, zengő himnuszok. Szemeik felfelé tekintenek, Krisztusra. Az előénekes és előimádkozó Szent Cecília. Ilyennek látta őt az Egyház, amely azóta Cecília nevét minden mise kánonjában emlegeti. Ilyenek a római hívek, akikkel együtt imádkozott, akik ott álltak menyegzőjénél és vértanúságánál, és akik passióját megírva így emlékeznek róla: „A dicsőséges szűz állandóan keblén hordta Krisztus evangéliumát. Éjjel és nappal szüntelenül Istennel társalgott, hozzá fohászkodott. Kitárta a karját, úgy imádkozott az Úrhoz, és szíve mennyei tűztől lángolt.”

A Cecíliusok előkelő nemzetségéből származott. Szülei még pogányok voltak, de ő már kora ifjúságában megismerte a szent kereszténységet. A körülötte zajló züllött pogány világból öntudatos elszántsággal menekült a mennyei Jegyes felé.  Szüzességet fogadott. Szülei azonban eljegyezték egy jóravaló pogány ifjúval, Valériánnal. A családban régi tradíciók éltek, a leány akaratát nem kérdezték. A vőlegénynek elég volt a szülők ígérete. Cecília szíve telve volt aggodalommal, de megtalálta a megoldást. Már a lakodalomra készülődtek. Míg szólt a zene, Cecília csak az Úrnak énekelt szívében: „Legyen a szívem, a testem szeplőtelen, hogy meg ne szégyenüljek” (Zsoltárok 1 18,80). Az esküvő előtti két-három napot böjtben, imádságban töltötte, így ajánlotta Istennek szíve aggodalmát.) Az Úr megvigasztalta: angyalát küldi oltalmára, ha kell. A nászéjszakán elmondta Valériánnak a maga fogadalmát és az Úr ígéretét. Valériánban is föltámad a vágy, megismerni Őt, aki a kereszten meghalt értünk és váltságot szerzett. Aki ilyen csodálatos életeszményt inspirál. Készségesen megkeresztelkedett.

Volt Valériánnak egy öccse, Tiburcius (Tibor). Amikor elment gratulálni az új házasoknak, látni akarta ő is a csoda dolgokat, a csodálatos szent kereszténységet. Megkeresztelkedett ő is.  Almáchius városprefektus megtudta, hogy a két előkelő ifjú keresztény lett. Egyik tisztjével, Maximussal elfogatta őket. Állhatatosságuk láttára a tiszt még azon éjjel megtért családostul, és megkeresztelkedett. A következő pirkadatkor Cecília – aki kebelén hordta az Írást – biztatja a vértanúkat az Apostol szavával : „Föl, Krisztus katonái! Vessétek el a sötétség cselekedeteit, és öltözzetek a világosság fegyverzetébe!” Át is mentek még aznap nagy bátran az örök világosságra: Valérián, Tiburcius, Maximus és társaik. Mind Cecília követője. A prefektus most őellene fordult. Le akarta foglalni vagyonát. De azt már megkapták a szegények. A pogány katonák azt beszélték közben: „Hisszük, hogy Krisztus az Isten Fia, mert ilyen szolgálót támasztott magának!” És megkeresztelkednek. Cecília pedig hirdette tovább Krisztust. A pogányok között is feltűnést keltett a sok megtérés. Véget akart hát vetni Almáchius az ügynek. Egy fürdőben forró gőzzel akarta megfojtatni titkon Cecíliát. A tűz azonban kialudt. Ekkor fejvesztésre ítélte a prefektus. Háromszor sújtott le a hóhér, de nem tudta levágni a fejét. Halálra sebesítve hagyták a vesztőhelyen. Három napig még élt a vértanú szűz.

November 22-én, a 230. esztendőben halt meg Rómában. Kallixtus katakombájában tették nyugovóra testét. A 4. században már templom állt tiszteletére a Tiberis-en túl. Ide vitték át. 1559-ben, mikor fölnyitották sírját, még épségben volt a szent test. Maderna szobrász látta, ez alapján készítette el Szent Cecília szobrát. A középkortól kezdve az egyházi zene védőszentjeként tisztelik, akinek élete tökéletes dal volt Krisztus dicsőségére.

† Úr Isten! ki minket Szent Cecília szűz és vértanú évenkénti emlékünnepével megörvendeztetsz, adjad, hogy akit szolgálatunkkal tisztelünk, jámbor életpéldáját is kövessük. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

November 23. – I. Szent Kelemen pápa, vértanú

Rómában, közel a Colosseumhoz, mely a kereszténység első három századában annyi vértanúnak látta harcát és győzelmét, egy csöndes utcában van egy régi templom. Róma 400 temploma közül ezen lehet legjobban meglátni, milyen volt nyugaton az első keresztény templom, az ún. őskeresztény bazilika. A jövevényt egy pitvar fogadja, középen nagy szenteltvíz-medence. Itt le kellett mosni az út porát és vele a világias gondokat és gondolatokat. Amint így megtisztulva belépett a hívő, tekintetét és lelkét a hosszú oszlopsorok egyenest a templom főhelyére vonták, a szent titkok felé: emelkedett helyen (tribuna) áll a vértanú sírja (confessio) fölött az asztalszerű oltár (mensa), az újszövetség áldozatának helye; mögötte a püspök tanítószéke (cathedra), körötte a papság helye (presbiterium); előtte, néhány lépcsővel lejjebb a kórus, az énekesek és alsópapság számára, a két emelvénnyel (ambo): a jobboldali a szentlecke, a baloldali díszesebb, a díszes húsvéti gyertyatartóval az evangélium olvasása számára.

A katolikus kegyelet úgy tudta századokon keresztül, hogy ez a jeles bazilika  a 4. században, I. Szent Kelemen pápa tiszteletére emelkedett, aki Szent Péter harmadik utódja volt (az első  Linus, a második Anaklét) és 92 – 101 között ült Szent Péter székén. Úgy tudták, hogy Szent Kelemen háza fölött épült, azon kápolna fölött, hol az üldözések alatt sokszor titkon istentiszteletre gyűltek a keresztények. Szent Jeromos Rómában időzésekor járt benne (392.), Zozimus pápa 417-ben benne tartotta azt a zsinatot, mely elítélte Pelágius eretnekségét, Nagy Szent Gergely benne prédikált. Újból fényes napok virradtak rá, mikor Ciril és Metód (július 7.) első római útjuk alkalmával elhozták Szent Kelemen ereklyéit, sőt maga Ciril is odatemetkezett. II. Paszkál pápa 1100 körül a kopott régi templomot restauráltatta.

Ezt így tudták a múlt század közepéig. Ekkor javító munka közben a templom pitvarában váratlanul régi falakra bukkantak. Tovább ástak és nemsokára nagy meglepetésre egy betemetett föld alatti bazilikát szabadítottak föl, jóval nagyobbat és fölségesebbet a föld fölöttinél, melyről csakhamar kiderült, hogy ez az a templom, melyben Szent Jeromos, Szent Gergely és Szent Ciril járt. A II. század vége felé IV. Henrik harcaiban Guiszkard Róbert ezt a városrészt földúlta, és II. Paszkál jobbnak látta a régi bazilikát betemetni és hasonló újat építeni föléje.

A törmeléktől megtisztított alsó templom falairól ősrégi mozaikképek tűntek elő. Az egyik egy szép legendát örökít meg Szent Kelemen életéből. Az első századvégi kisded római hívő községhez tartozott Teodóra, Szizinniusnak, Nerva császár barátjának felesége. Szizinnius egyszer gonosz szándékkal belopódzott a keresztény gyülekezetbe, éppen amikor a szent titkok ünneplése kezdődött. Isten büntetésből megfosztotta látásától és hallásától. Kelemen Teodóra kérésére meggyógyította. Most Szizinnius mint varázslót el akarta fogatni Kelement. Isten azonban elvette az ő és szolgái eszét úgy, hogy egy kőoszlopot kötöztek meg és hurcoltak el – abban a hiszemben, hogy Kelement viszik. A pápa ebből is kigyógyította, Teodóra pedig kiimádkozta számára a hit kegyelmét. „A hitetlen férj megszenteltetik a hívő asszony által” (Kor. 1. 7, 14). A kép fogadalmi tárgy, rajta még az írás: „Én Benő de Rapiza, feleségemmel, Máriával együtt festettem ezt a képet Isten és Szent Kelemen szeretetéből”. Egy másik kép azt ábrázolja, hogyan szabadult meg csodálatos módon egy kis gyermek Szent Kelemen közbenjárására. A hagyomány azt tartotta már a 4. század végén, hogy Szizinniusnak és háza népének megtérése felbőszítette Traján császárt. Kelement elfogták, és miután hiába akarták hittagadásra kényszeríteni, Kerzonézusba (Gallipoli félsziget a Fekete tengeren) száműzték, rabmunkára a márványbányákba. A bányászoknak itt igen rosszul ment a soruk. Fő kínjuk az volt, hogy a vizet hat mérföldről a vállukon kellett hordaniuk. Kelemen csodálatos módon bőséges forrást fakasztott nekik. Egy bárányt látott, mely lábával megmutatta a helyet ahol ásni kellett. Erre a csodára tömegesen megtért a vidék népe. Nemsokára 75 templom emelkedett, és 300 mérföld körzetben hírmondó sem maradt a pogányságból. Traján erre újabb üldözést rendelt, melynek folyamán Kelemennek vasmacskát kötöttek a nyakába és úgy dobták a tengerbe. Ne találhassák meg és ne tisztelhessék még a holttestét se a keresztények. A hívők buzgó imájára azonban a tenger három mérföldet hátrált, és íme, láthatóvá lett egy gyönyörű márvány mauzóleum, benne a vértanú pápa holtteste. A keresztények nem vihették el a drága ereklyét. Ebben megakadályozták a császár emberei. De felsőbb ígéretet kaptak, hogy a szentnek halála napján a tenger mindig hátrál majd, és a sír hozzáférhető lesz kegyeletüknek. Egy ilyen alkalommal – ezt ábrázolja a földalatti San Clemente régi mozaikja – egy anya ott felejtette gyermekét. A következő évfordulókor épségben megtalálta. Ezt a képet is Rapiza készítette Szent Kelemen iránti szeretetből és lelkének üdvösségéért. Így övezte gyermekded kegyeletével és tiszteletével a szent pápát a római nép, mely egyik első nagy templomát emelte tiszteletére, nyomban azután, hogy a katakombákból napfényre jöhetett.

Miközben az eredeti Szent Kelemen templomot föltárták, találtak egy lejáratot, mely még lejjebb visz. Itt vízből szabadítottak ki három helységet – az egyikben a perzsa Mitra bálványisten oltára állt. A tudósok úgy gondolják, hogy ez lehetett a ház, melyben Kelemen pápa lakott, és ahová misére gyűltek az üldözött keresztények. A pápa számkivetése után a pogányok vették birtokba, és az akkor nagyon kelendő Mitra tisztelet helyévé avatták.

Bizonyos, hogy ezek a falak a Római Köztársaság korában épültek és Szent Kelemen idejében már régen álltak.  Bizonyos, hogy Kelemen személyesen ismerte még Szent Pétert és Pált, sőt Pálnak Macedónia megtérítésében munkatársa is volt (Fii. 4, 3). Bizonyos továbbá, hogy 92-101 közt, mint Szent Péter harmadik utóda kormányozta az Egyházat. Ennek a kormányzó tevékenységének egy fölséges emléket állított ő maga, és ez az emlék a maga hitelességében és teljességében ránk maradt, mint a San Clemente alapfalai. Ez a Korintusiakhoz írt levele. A korintusi keresztényeknek jó hírük volt, különösen testvéri áldozatkészségük miatt. De már Szent Pál kénytelen volt megfedni őket, hogy „féltékenység és versengés” van köztük, hogy nagyon is „emberi módon” járnak (Kor. I. 3, 3). A 90-es évek elején megint ilyen versengések dúlták ezt a régi apostoli egyházat. Néhány izgága fiatal testvér pártot ütött az öregek és az elöljárók ellen és elűzte őket. Megtudta ezt a római egyház, és Kelemen anélkül, hogy erre fölszólították volna, pusztán apostoli felelőssége tudatában, teljes tekintéllyel ír nekik: „Az apostolok is tudták a mi Urunk Jézus Krisztustól, hogy viszálykodás támad majd a püspöki méltóság körül. Ezért ők maguk iktatták be az elöljárókat, és meghagyták nekik, hogy ha elszenderülnek az Úrban, más kipróbált férfiak vegyék át tisztüket. Már most letenni szent hivatalukból azokat, kiket ők vagy megbízottaik beiktattak, kik Krisztus pásztori tisztét alázatban, feddhetetlenül, önzetlenül kezelték, kik huzamos időn át mindenkitől jó bizonyítványt kaptak: ez nézetünk szerint igazságtalanság. Nem is lesz az csekély bűn a számunkra, ha olyan férfiakat, kik feddhetetlenül és szent lelkülettel mutatták be áldozatukat, elűzünk püspökségükből… Gyalázat az, Szeretteim, nagy gyalázat és szégyen a Krisztus szerinti életmódra, ha azt kell hallani, hogy Korintusnak ősi, szilárd alapú egyháza egy-két ember miatt föllázad presbiterei ellen… Sürgősen meg akarjuk tehát szüntetni ezt a visszásságot!” Finom tapintattal fog neki a visszásság megszüntetésének: („Térdre ereszkedünk az Úr előtt és könnyek közt kérleljük, hogy kegyelemben engesztelődjék ki velünk és tereljen vissza bennünket a kölcsönös testvéri szeretet fölséges szent útjára… Ki tudja leírni Isten szeretetének kötelékét? Ki képes ecsetelni fölséges szépségét? Leírhatatlan az a magasság, ahová fölvisz. A szeretet összeköt Istennel, befödi a bűnök sokaságát; a szeretet elvisel mindent, mindenben hosszú tűrő; nincs semmi közönséges a szeretetben, semmi kevélység. A szeretet nem ismer megoszlást, nem lázad föl, a szeretet mindent egyetértésben tesz… Könyörögjünk tehát Isten irgalmához, hogy a szeretetben találkozzunk, menten a pártoskodástól, menten a gáncstól…” így beszél Szent Péter utódja, Krisztus helytartója, a szeretetszövetség elöljárója, már az első században, néhány évvel Szent Péter halála után. Most már értjük, miért volt Szent Kelemennek oly egyetemes és nagy tisztelete az egész Egyházban, és miért nem halványította el emlékét a századok súlya. Leveléből az első ünnepélyes pápai szó szólt a kortársakhoz, és az hangzik töretlen erővel, tekintéllyel és krisztusi szeretettel végig a századokon..

† Úr Isten! ki minket Szent Kelemen pápa és vértanú emlékünnepével évenként megörvendeztetsz, engedd kegyelmesen, hogy akinek emlékét tiszteljük, erényét is a szenvedésben kövessük. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

November 24. – Keresztes Szent János egyházdoktor

Keresztes Szent Jánost a szerzetestörténet úgy ismeri, mint Avilai Szent Teréznek hűséges munkatársát Kármel rendjének megújításában. Szent Teréz mellett a misztikus magasságba törő lelki életnek legavatottabb mestere, sőt egyházdoktora (1926). Több művet írt, melyekből élettörténetét is megismerhetjük.

A misztikus magaslatra följutott lélek semmit nem gondol, nem akar, nem szeret, csak Istent, kit nem a hit távlatában sejt, hanem lelkében közvetlenül jelenlevőnek tud és érez. Ennek az Isten-szövetségnek áldásait ecseteli János az „Élő szeretetláng” c. munkájában. Az Istennel való misztikus egyesülés magaslatára két út visz. Az egyiken az ember maga törtet előre, természetesen a kegyelem segítségével: igyekszik lelkét következetesen megtisztítani a teremtményekhez való minden ragaszkodástól. Erről tanít a „Kármel-hegy útja”. A másik úton Isten maga viszi az embert: szenvedéseken, lelki szárazságon, nagy szellemi sötétségeken keresztül. Erről szól „A lélek sötét éjjele”. Ezek a munkák, melyeket Ernő kármelita atya magyarra fordított, azért olyan értékesek és hatásosak, mert bennük Szent János voltaképpen csak a maga életét írja le: miként igyekezett fölfelé a Kármel útján az élő Szeretetláng közvetlen közelébe, és miként vezette el ide Isten a lelki sötétségnek döbbenetes, rettenetes éjszakáján át.

János apja, Yepes Gonzáló nemes, gazdag kereskedő család tagja volt Toledóban. Mint fiatalember üzleti ügyekben többször megfordult Hontiverosban, Avila (Szent Terézia szülővárosa) közelében egy jámbor özvegynél. Megtetszett neki ennek erényes, ügyes, szemrevaló szobalánya, Alvarez Katalin, szegény árva. El is vette feleségül, hozzátartozói ellenkezése dacára. A büszke patrícius család kitagadta, mert ilyen, rangjához nem illő házasságot kötött. Gonzáló azonban Isten akaratában való rendületlen megnyugvással tűrte a szeretetlen kitagadást, megtanulta a selyemtakács mesterséget és megtelepedett Hontiveros-ban. Itt három fia született. Kettő maradt életben: János és bátyja Ferenc (szegény napszámos maradt, de szentül élt). A gyerekek még egészen kicsinyek voltak, mikor Gonzáló meghalt. Hogy Katalin, mint a bibliai erős asszony (Példabeszédek 31), egyszerű származása dacára is milyen lélek volt, annak bizonyossága, hogy Szent Terézia bizalmas barátságába fogadta. A maga két kezével keresett fiaira, és hogy erre jobb alkalma legyen, a kis faluból a közeli városba, Medina del Campóba költözött. Itt János már mint kis gyerek megmutatta, milyen lélek lakozik benne. A szentnek egyik fő vonása, a szűzi tisztaságnak szenvedélyes szeretete, melyet élete folyamán soha semmiféle bűn nem homályosított el, már ekkor megható módon nyilvánult meg. Pajtásaival egy tócsa partján pigézett. Amint egyszer jobban előrenyúlt, hogy a vízbe dobott pigéjét megfogja, beleesett a mocsaras vízbe. Társai természetesen ijedtükben elszaladtak és ő fuldokolt. Akkor megjelent előtte egy ragyogón tiszta, szép nő (akkor még nem tudta, hogy az Szűz Mária), aki később annyiszor meglátogatta szorongatottságában. Feléje nyújtotta jobbját és biztatta: fogja meg, ő majd kihúzza. A kis gyerek azonban átallotta bepiszkítani azt a ragyogó tiszta kezet, és visszahúzta a maga sáros kezét. Ez megismétlődött néhányszor, kész lett volna inkább megfulladni, mint bepiszkítani azt a tiszta kezet. Így tett élete egész folyamán. Sohasem nézte, mi jó neki. Előbbre való volt neki a más érdeke. Egy arra vetődő munkás szabadította ki.

Akkor már látható volt életének egy másik nagy vonása, az önsanyargatás szenvedélyes szeretete. Anyja rajtakapta, amint ágyába venyigét rakott és arra feküdt. Az Isten akaratában való megnyugvás édesapjától eredő öröksége volt, de a szegénységet, nélkülözést könnyen, bízó gyermeki hittel viselni – erre meg édesanyja tanította. De nyilvánvalóvá vált egy fogyatékossága is, nagy ügyetlensége. Anyja a nagy szegénységben természetesen azt akarta, hogy fiai is szokjanak hozzá megélni a maguk keze munkájából. Jánost ácsnak taníttatta. Megvolt benne az igyekezet, de nem volt sikeres, ahogy a szabóság, festő és szobrász szakmákban sem.

Tanulni lett volna kedve, és tehetsége is. De szegénységéből nem tellett más, mint hogy szegény gyerekek számára alapított intézetbe került, ahol a betű- és számvetés elemeire tanították és a keresztény életben gyakoroltatták a kis fiúkat. Itt módja volt Jánosnak sokat ministrálni. Semmit sem szeretett annyira. Olyan összeszedettséggel és áhítattal csinálta, hogy föltűnt a templomjáróknak. Többek közt egy Alvarez Alonzo nevű úrnak nyerte meg tetszését és bizalmát, hogy a kórházában alkalmazta betegápolónak, közben meg magánúton tovább tanulhatott. János ekkor 13 éves volt. Nappal betegeit gondozta olyan gyöngédséggel és odaadással, hogy csakhamar a kórház angyala lett. Éjjel pedig tanult és imádkozott. Ami kevés időt szánt az alvásnak, azt sem engedte veszendőbe az önmegtagadás számára: most is rőzsét rakott derékaljnak, azon aludt. A virrasztás és böjt mindennapos társai voltak. Ilyen körülmények közt jókor megérlelődött elhatározása: szerzetessé lesz. Jótevője világi papnak szánta, idővel az ő kórházának igazgatója és papja lehetne. A jezsuiták is szívesen látták volna szerzetükben. Megengedték a pénztelen fiúnak, hogy ellátogasson iskolájukba és itt hamar kitűnt, milyen fényes tehetsége van a tudományokra. János azonban már akkor annyira az imádság embere volt, hogy melléktekintet nélkül Isten akaratát nyomozta. Ez őt a kármelitákhoz hívta, kik csak nemrég nyitottak házat Medinában. Be is lépett 21 éves korában (1563). Abban az időben a spanyol kármeliták – férfi és nő ágon egyaránt – egy pápailag jóváhagyott enyhébb szabály szerint éltek. A régi szigorú vezeklő és imádságos szellemből nem sok maradt. János élt a káptalani rendelkezések nyújtotta lehetőséggel és elöljárói engedelmével az eredeti szigorú szabályt követte: míg társai húst ettek, ő beérte kis levessel meg főzelékkel. Nyolc hónapig böjtölt, szigorú szilenciumot tartott, szívesen végezte a legalacsonyabb dolgokat is, nem henyélt, a pihenés idejében feszületeket és vezeklőostorokat készített. Egy év múlva fogadalmat tett, és elöljárói magasabb tanulmányokra Salamancába küldték. Itt, a világnak akkor legkiválóbb egyetemén három év alatt alapos képzettséget szerzett a hittudományban és bölcseletben.   Papszentelése után 1567-ben Medinában mutatta be első szentmiséjét. Istentől titkos biztosítást kapott: „Mindent megadok neked, amit kérsz”. Kettőzött buzgósággal vetette magát a szigorú szerzetesi életbe. Lakásként a kolostor legkényelmetlenebb szobáját választotta, közvetlenül a tető alatt, hol sokat szenvedhetett hidegtől, melegtől. Olyan sötét volt, hogy ha olvasni akart, néhány fedőpalát ki kellett emelnie. De a kis résen át a tabernákulumra láthatott. Ágya három deszka volt, vánkosa egy kivájt tuskó. Bútora egy breviárium meg a Szentírás.

Amikor lelkére ránehezedett rendjének állapota, akkor vezette Isten az útjába Szent Terézt (október 15.), aki már régebben megkezdte a kármelita apácák reformját, és engedélyt kapott két reformált férfikolostor alapítására is. Éppen alkalmas embereket keresett erre. Éles szeme Jánosban nyomban fölismerte a Gondviselés emberét, egy-kettőre meggyőzte őt és társát, Antal atyát, hogy az eredeti Kármelben is megtalálják azt, amit Kartúziában készültek keresni.  Szent Teréz rendkívül tisztelte és anyailag szerette Jánost. A két szerzetes Medina közelében Durvelo falucskában hihetetlenül szegényen és keményen kezdte egy kis viskóban. A leghidegebb télben is mezítláb jártak, többször éhesen egész napestig. Terézia ezt a túlzó szigorúságot bölcsen mérsékelte, és János csakhamar magáévá tette szellemét: mint elöljáró másoktól sohasem kívánta azt a szigorúságot, amit önmagával szemben gyakorolt. Mikor fölvette az eredeti szabály szerinti sarutlan kármeliták ruháját, elhagyta eddigi szerzetes nevét (Szent Mátyás-t), és újat vett föl: Keresztes, Keresztről nevezett.

A sarutlan kolostorok egymásután nyíltak és népesedtek, János, mint perjel biztosíthatta az egészséges új szellemet. Mikor Teréziát megbízták az avilai Megtestesülés-kolostor vezetésével, csak úgy vállalkozott, ha a lelki vezetést sarutlan atyára bízzák. Így került János is Avilába. Az az öt esztendő, amit itt töltött mint lelkiatya, a békés építésnek és épülésnek áldott ideje volt. A Megtestesülés-zárda a szerzetesi fegyelem mintája lett, János az imádságos élet legmagasabb magaslataira jutott. Elragadtatások, belső szózatok, sőt lebegések és ragyogások nála napirenden voltak. A nép szentnek tisztelte és törte magát vezetéséért és tanácsáért. Azonban közben mások már ácsolták keresztjét. A sarus kármeliták nagyon fölbőszültek a reform ellen, és mikor folytonos mesterkedésükkel befolyásos egyházi embereket is megnyertek, akcióba léptek. Terézt letiltották a reformról és internálták. Jánosra keményebb sors várt. 1577. december 4-én éjszaka fegyveres zsoldosok odalopóztak a házikó elé, ahol János egy laikus testvérrel lakott, föltörték az ajtót és Jánost bilincsekbe verten az „enyhe szabályokkal élő” kármeliták kolostorába vitték. Itt kemény megvesszőzés várta, aztán bezárták. Másnap mégis talált alkalmat hazaszaladni, és megsemmisíteni írásait. Utána önként jelentkezett. Újra megvesszőzték, és mert féltek az avilai nép zendülésétől, titkon Toledóba vitték. Itt egy sötét kamrába csukták, mely csak fölülről kapott kis világosságot a szomszéd szobából. Ha breviáriumozni (zsolozsma, az Egyház hivatalos imádsága) akart, padon kellett állnia. Itt teljes piszokban hagyták, alsóruhát nem adtak neki a fogság egész nyolc hónapja alatt, száraz hulladék kenyéren és vizen tartották. Eleinte minden este, később hetenként kétszer a gyülekezet előtt megkorbácsolták, majdnem naponként megjelentek a szomszédos szobában, és hangosan szidalmazták, szapulták, rágalmazták, gyalázták füle hallatára a sarutlanokat, főként Teréziát. Mindezzel puhítani akarták: hagyja ott a sarutlanokat, és vonja vissza a reformot. Ő azonban hajthatatlan maradt. A szenvedéseket készséggel, sőt örömmel viselte, hisz a szenvedő Üdvözítőhöz hozták közelebb. Azonban, aki szorosan az Üdvözítő nyomán jár, annak ki kell üríteni az ő kelyhét fenékig, egészen a lélek sötét éjszakájáig, mikor már csak egy szava van az űzött-gyötört léleknek: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!” Marcangoló kétségek szállták meg, de állhatatos maradt. Isten megjutalmazta állhatatosságát. Visszaadta neki a belső vigasztalások kegyelmét, sőt egy fölséges költeményt sugalmazott neki, a „Szellemi páros ének”-et, melyhez később nagyszerű magyarázatot írt, úgyhogy ez lett egész misztikájának mesteri egybefoglalása. De visszanyerte akaratának rugalmasságát is. Nagyboldogasszony előestéjén kérte a perjelt, engedje misézni másnap – egész fogsága alatt az erről való lemondás volt számára a legfájdalmasabb áldozat. A perjel kijelentette, hogy ebben az életben már nem misézik.

Ezzel betelt a mérték. János számára elviselhetetlen volt a gondolat, hogy ő Nagyboldogasszonykor ne misézhessen. Ráeszmélt, hogy a börtönével szomszédos szoba, hová az őrző laikus fráter néha titkon kiengedte levegőzni, a folyosóra nyílik, annak ablaka meg a kertre. Szálakra tépte hát durva takaróját, kötelet kötött és azon leereszkedett. A kötél rövidnek bizonyult, jó néhány métert esett egy kőrakásra, de nem történt baja. Átjutott a kert magas kőfalán is, és csodálatos világosság elvezette a teljesen ismeretlen városban egyenesen a sarutlan kármelita apácákhoz. Ezek a csakhamar megjelenő üldözők elől a klauzúrába (szerzetesházaknak a külső világtól elzárt része) rejtették azon a jogos címen, hogy ott súlyos beteg apácát gyóntat. Másnap reggel egy ismerős kanonok zárt kocsin elvitte Almodovarba, ahol éppen együtt volt a sarutlanok káptalanja. Hogy az üldözők köréből egyszer s mindenkorra eltávolítsák, Andalúziába küldték. Több, mint tíz éven keresztül működött itt mint perjel (szerzetesi elöljáró), provinciális (tartományfőnök), alapított több házat, írta nagyszerű műveit és fáradhatatlanul terjesztette Kármel szellemét.

Mégis megadatott neki, amiért imádkozott: megvetetten és ismeretlenül halhatott meg. Keresztútjának utolsó állomásához ért. A sarutlan kármeliták között is irányváltozás történt. A kormányzat olyan ember kezébe került, aki Szent János szellemét, a szigorú vezeklés, imádság, elvonultság szellemét nem helyeselte (Grácián). Neki és híveinek János szálka volt a szemében. Megfosztották elöljáróságától, rágalmakat gyűjtöttek ellene, sőt ki akarták túrni a szerzetből. A hegyek közé, magános kolostorba küldték. Megbetegedett. 1591. december 13-án, pénteki napon délben megmondta, hogy a szombati matutinumot (a papi imádságnak reggel, vagy megelőző este elmondandó része) már Szűz Máriával együtt a mennyben mondja. Megáldotta testvéreit, fölvette az utolsó kenetet, fölolvastatta magának legkedvesebb szentírási könyvét, az Énekek énekét. Amikor harangoztak a matutinumra, fénygömb világította meg János celláját, a szent arca szeráfi fényben ragyogott föl, és ő ezt mondta: „Megyek a Mennyországba elmondani a matutinumot”. Majd ajkához szorította feszületét és e szavakkal: „Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet”, csöndesen meghalt. Halála után csodálatosan megszépült. A nép szentnek tartotta, és a rengeteg csoda történt sírjánál (Segoviában).

† Úr Isten! ki Szent János hitvallót a tökéletes önmegtagadás és a kereszt rendkívüli szeretőjévé tetted, engedd, hogy őt kitartóan követvén örök dicsőséget nyerjünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

November 25. – Alexandriai Szent Katalin szűz, vértanú

Alexandriában szenvedett vértanúsagot Maxencius császár idejében a 305. esztendő táján. Idők folytán a keleti és nyugati egyházban egyaránt a legünnepeltebb szentek sorába jutott. A 14 segítő szent között is ott találjuk. Legendája a 8-9. században alakult ki. Azóta Szent Katalin verses és prózai feldolgozásban állandó alakja a legendáriumoknak. Festőknek is kedvelt témája a szent vértanú szűz. Kerékkel és karddal, vértanúságának eszközeivel szokták ábrázolni, és könyvvel, ami bölcseségét jelzi. A középkor óta több egyetem filozófiai fakultása patrónáját tiszteli benne. Ez a tisztelet indítja meg a latin egyházban a hivatalos ünneplést. A 13. században kap külön ünnepet misével és zsolozsmával.

Legendájának régi magyar verses feldolgozása az Érsekújvári kódexben található. A legenda úgy beszéli, hogy Szent Katalin Kosztus királynak volt egyetlen leánya. Az egy igaz Isten csodálatos jóvoltából történt a leány születése. Pedig akkor még nem ismerte Kosztus király ezt az Istent. Irgalmát azonban tapasztalta. Idős ember volt már a király és nagyon búsult, mert hogy nem volt gyermeke, országának örököse. Hiába áldozott a pogány bálványoknak töménytelen kincset, nem tudtak azok segíteni rajta. Akkor egy bölcs tanácsára színaranyból akart öntetni bálványszobrot, hogy ahhoz folyamodjon. Az öntvény a kereszt formáját mutatta. A kereszt Istenéhez fohászkodott tehát, és csodák csodája, kérése meghallgatásra talált. Felesége egy kisleánynak adott életet. Nagy volt a király öröme, hogy így feléje fordult az ismeretlen nagy Isten kegyelme. Elnevezte a leánykát Katalinnak (katharos szóból), tisztának, szeplőtelennek. Udvarába hivatta a legjelesebb bölcseket, hadd tanítsák a leányt minden szépre, jóra. Katalin tudománya, bölcsessége, ragyogó szépsége messzi földön híressé lett. De még nem ismerte az igaz Istent. Mikor Kosztus király meghalt, mindenét kedves leányára hagyta. Legdrágább kincsül pedig az aranykeresztet adta át neki. Meghagyta erősen, csak ennek Istenét imádja és a többit mind hagyja el.

Apja, anyja halála után hosszú útra indult egyszer a királylány. Nagyszámú szolganép kísérte, mégis eltévedtek egy rengeteg erdőben. Második éjszakára végül egy remete kunyhójára találtak. A vén remete tanította meg azután Katalint, hogy ki az az ismeretlen nagy Isten, a kereszt Istene: az Úr Jézus Krisztus, az Atyaistennek egyszülött fia. Ismerte már hallomásból, nemsokára meg is látta, mert megjelent előtte a Boldogasszony, karján a kisded Jézussal. Kedvesen szólt a kis Jézus a lányhoz: „Én szerető szép jegyesem, én választott jó kegyesem, ím látod dicsőségemet, ismerjed meg már jegyesedet”. A Szűz Anyával arany jegygyűrűt huzatott ujjára. Megkeresztelkedett ezután Katalin és testestül-lelkestül mennyei Jegyesének szolgált. Népeit is az Úr Jézus hitére fordította. Mikor Maxencius császár üldözni kezdte a keresztényeket, elment Alexandriába, hogy védelmükre legyen az üldözötteknek. Először magával Maxenciussal beszélt. Elámult a császár a szűz bölcs beszédén, csodálkozott nagy szépségén. Mivel nem tudott mit válaszolni, ötven bölcset hívott össze. Azok talán meggyőzik Katalint és eltántorítják a kereszt Istenétől. Ember ember hátán tolongott a császári palotában a vita napján. Maxencius trónusán ült. Körülötte a bölcsek. Elkezdődik a vita. Vége, hossza nincs. Hogy miért hisz Krisztusban, miért tartja Istenének? Katalin tud felelni nekik. Beszél az emberi szív örök, vágyakozó nyugtalanságáról, ami csak akkor csitul el, ha rátalál az igaz Istenre. Könnyű rátalálni. Hiszen megsejtette magát már a régi bölcsekkel. Még beszélt is prófétái által és úgy terelgetett magához. Hogy még emberségesebben szólhasson, hogy jobban a szivünkhöz férjen, egyszülött Fiát küldte hozzánk, aki a Krisztus. Igaz Isten. Az ötven bölcs csak hallgatja. és kezdi sejteni, hogy minden eddigi bölcseségük kevés az Igazság hétpecsétes könyvének fölnyitására. Eleinte még válaszolgattak. Azután kifogyva az argumentumokból, döbbenetes, töprengő csendben hallgatnak, mire a császár mérgesen felelősségre vonja őket, hogy csak ennyit ér a bölcsességük? A legbölcsebb váűlaszolt a császárnak: „Ebből a leányból az Isten lelke beszél. Ezért ámultunk el, ezért nem merünk, de nem is tudunk Krisztus ellen szólni”.

Amint a legenda tovább mondja, az ötven bölcs meg is tért és vállalta a vértanúságot Krisztusért. Hívőkké lettek még Porfírius, a császár hadvezére, sőt maga a császárné is. Maxencius ezeket is kivégeztette. A legszörnyűbb bosszút azonban Katalin ellen tervezte. Egy késekkel kirakott kerékkel akarta összevagdaltatni. De egy villám csapott le az égből és összetörte a kínzószerszámot. Rémülve beszélte a nép akkor, hogy nagy a keresztények Istene. Látta a császár, hogy minél tovább akarja kínoztatni Katalint, annál többen lesznek keresztények. Lefejeztette tehát. A szent vértanú testét angyalok vitték a legenda szerint a Sinai- hegyre, ahol tiszteletére kolostor épült: a híres Szent Katalin-kolostor.

† Úr Isten! ki Mózesnek a Sinai- hegy tetején törvényt adtál, s ugyanazon a helyen angyalaid által Szent Katalin szűz és vértanú testét csodálatosan eltemettetéd, adjad, kérünk, hogy az ő érdemei és esedezése által azon hegyre, mely Krisztus, eljuthassunk. Ki teveled és a Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik mindörökkön örökké. Ámen.

November 26. – Berchmans Szent János hitvalló

Apja cipész volt, anyja, az akkori polgármester leánya, Van den Hove Erzsébet viszont a városi nemességből származott. A család csak hosszú ellenállás után egyezett bele házasságukba. János 1599. március 13-án született a brabanti Diestben, és a következő napon megkeresztelték a Saint Sulpice-templomban. Jánost még három fiú és egy leány követte. A család kitűnt jámborságával és hithűségével. Az iskolában János élénk, tehetséges ifjúnak mutatkozott. Ennek ellenére – anyagi okokból – apja mégsem akarta taníttatni. Végül azonban megoldódott ez a nehézség: egy ismerős pap gondjaiba vette. Először szülővárosa latin iskolájába járt. 1612-től Mechelenben tanult. Hogy gondoskodjék létfenntartásáról, egy fiúintézetben vállalt szolgai munkát. Emellett a város Grande École-jába (nagy iskolájába) járt. E nagyon jó hírnévnek örvendő nyilvános iskola mellett 1615-ben jezsuita kollégiumot létesítettek. Itt tanult János utolsó iskolaévében, és csaknem minden tárgyból első lett. Buzgó tagja volt a kollégiumban működő Mária-kongregációnak, és világosan felismerte hivatását: pappá és a Jézus Társaság tagjává kell lennie.

Amikor döntését először közölte, apja el akarta téríteni szándékától, János azonban kitartott. Életének nagy döntése volt ez, és töretlenül hű is maradt hozzá. 1616. szeptember 24-én Mechelenben belépett a noviciátusba. Két hónappal később elvesztette hosszú ideje betegeskedő édesanyját. Apja elhatározta, hogy felszámolja üzletét, és maga is pappá lesz. Csak kiskorú gyermekeiről való gondoskodása tartotta vissza attól, hogy kövesse legidősebb fiát, és maga is jezsuita legyen. Így a mecheleni érsekség szolgálatába lépett, és rövid tanulás után pappá szentelték. Fia, János is tanúja volt a mecheleni Székesegyházban 1618. április 14-én a felszentelésének.

Jánost a kétéves noviciátus után Antwerpenbe küldték, hogy megkezdje bölcseleti tanulmányait, de ebből csak egy nagyon rövid, átmeneti tartózkodás lett. Október 18-án a növendékház rektora közölte vele, hogy tüstént Rómába kell indulnia, és majd ott folytatja bölcseleti tanulmányait. Két nappal később meg is kezdődött a hosszú út, amelyet János egy másik növendékkel együtt gyalog tett meg. Útközben meg akarta még látogatni Diestet, de Mechelenben arról értesült, hogy apja néhány nappal azelőtt meghalt. Így hát csak levélben búcsúzott el rokonaitól.

A római zarándokok útja Párizson és Lyonon át Savoyába vezetett. Rövid milánói pihenő után Piacenzán és Bolognán át Loretoba mentek, ahol a názáreti szent házat tisztelik. (Az akkoriban északról Rómába tartó jezsuiták nem mulasztották el az alkalmat, hogy Loreton át tegyék meg az utat.) A kis csoport éppen december 24-én érkezett oda, így a karácsonyt a zarándoktemplomban ünnepelhette meg. December 29-én nekivágtak útjuk utolsó szakaszának, és 31-én este Rómába érkeztek. A fiatal növendékeket szívélyesen köszöntötte a rend generálisa, Mutius Vitelleschi. Nem mindennapi az antwerpeni provinciálishoz írt levele: ,,Levelét átadta Berchmans János, aki egészségesen érkezett meg Rómába december 31-én. Dicsértessék érte Isten! Már első pillantásra, és a módból, ahogyan köszöntött engem, könnyen megállapíthattam, hogy amit Ön ajánlásául írt nekem, teljesen megfelel az igazságnak. Erősen bízom benne, hogy mind az erényben, mind a tudományban nagy előrehaladást tesz majd, amennyiben egészségben be tudja fejezni tanulmányait.”

A Római Kollégium XIII. Gergely (1572-1585) által emeltetett épületében akkoriban több mint 2.000 növendék tanult. E legnagyobb és legjobb tanulmányi intézet nemcsak a jezsuita rend főiskoláinak, hanem az egész Egyház főiskoláinak mintaképe volt. Jézus Társasága – gyakran nem csekély áldozattal – a legjobb erőit bocsátotta a filozófiai és teológiai oktatás rendelkezésére. Az itáliaiak mellett csaknem minden európai rendtartományból válogatott fiatal jezsuiták végezték tanulmányaikat a Római Kollégiumban. Közéjük tartozott Berchmans János is, aki előtt egy új világ tárult fel a nemzetközi társaság és a nagyszerű lehetőségek közepette.

A kollégiumban még elevenen emlékeztek a három évtizeddel azelőtt elhunyt Gonzaga Szent Alajosra, akinek élete és halála a növendékek számára csodált, követésre méltó eszménnyé vált. János naplójában és leveleiben gyakran szó esik a már mintegy szentként tisztelt Alajosról, akinek egykori szobája éppen neki jutott. Ez szinte előjel volt. Csakhamar elkezdték ugyanis a kollégiumban Jánost összehasonlítani Alajossal, és annyi megegyezést állapítottak meg köztük, hogy csakhamar második Alajosnak nevezték.

Az élet a növendékházban tervszerűen és különösebb események nélkül folyt. Amit János tett, alaposan tette. Tanulmányaiban is sikereket ért el, és a legtehetségesebbek egyikének tartották. Így a hároméves filozófiai oktatás lezárásaként 1621 nyarán kijelölték, hogy nyilvános vitában, úgynevezett actus publicus-ban védjen meg egy sor tantételt a professzorok és más tanulók ellenvetéseivel szemben.

Ez volt élete első és utolsó ragyogó, kifelé megnyilvánuló tette. Néhány héttel később vérhas járvány áldozata lett. 1621. augusztus 13-án halt meg. A rend generálisának rendelkezésére oda temették el, ahol az időközben már boldoggá avatott Alajos koporsója állt. Mindkét Szent földi maradványai a római Szent Ignác templomban nyugszanak. Jánost 1865-ben boldoggá, 1888. január 1-én pedig szentté avatták.

November 27. – Érmes Mária (Csodás érem)

A csodás érem (numisma mirabile) a szeplőtelen fogantatást ábrázoló kegyérem, története egy Mária-jelenéshez kötődik (Mária-jelenések). 1830. november 27-én az irgalmas nővérek párizsi anyaházának kápolnájában Szűz Mária Labouré Katalin nővér közvetítésével jelent meg. A csodás érem előlapjának képe a Boldogságos Szűz földgömbön álló alakja. Kezéből sugarak indulnak ki, lábával egy kígyó fejét tapossa. Körirata: „Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk!”. A hátlapon 12 ötágú csillag közepette a kereszttel koronázott Mária-monogram, alatta Jézusnak töviskoronával körülvett, s Mária tőrrel átdöfött szíve.

Labouré Katalin 1806. május 2-án született Fain-les-Moutiers nevű faluban. Szüleinek kilencedik gyermeke volt. 1815. október 9-én meghalt édesanyja, 11 árvát hagyva maga után. A kis Katalin a Szűz Máriában talált édesanyára. Katalin 1830 elején követte nővérét, Lujzát a Szeretet Leányai Társulatba. Jelölt idejét Châtillon-sur-Seine-ben kezdte, majd április 21-től Párizsban folytatta.

1830. július 18-án éjjel fél 12-kor egy 4-5 évesnek látszó, fehér ruhába öltözött fiúcska ébresztette fel. „Jöjj a kápolnába, a Szent Szűz vár reád!” – szólt hozzá. Gyorsan felöltözött, és a fiúcska kíséretében a kápolnába sietett, ahol Szűz Mária várta. A jelenés két órán keresztül tartott. A Szűzanya sok mindenről beszélt Katalinnak, de a csodás éremről ekkor még nem esett szó. Mária jelezte a hamarosan kitörő forradalom pusztítását, de megígérte, hogy Szent Vince társulatát meg fogja őrizni.

1830. november 27-én este fél hatkor a Szent Szűz újabb látomásban mutatta meg a nővérnek a csodás érem tervét. Mária egy félig látszó földgömbön állt, és két kezében egy kisebb gömböt tartott, majd így szólt: „Íme ez a gömb, melyet itt látsz, az egész világot jelenti… s minden embert külön-külön.” A Szűzanya ujjain gyűrűk, azokban drágakövek voltak, amelyekből több fénysugár áradt. „Ezek a sugarak a kegyelmek jelei, melyeket Mária az emberek számára kiesdekel.” – hallja Katalin. A Szent Szűz jobb kezétől kezdődően arany felírás volt látható. A felirat átívelt Mária feje fölött, és bal kezénél végződött. Az írás így szólt:

„Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk!”

Mária kérte Katalint: „E minta szerint egy érmet kell veretni, és azok, akik azt megáldása után viselik, és áhítattal elmondják ezt a rövid fohászt, Isten Anyjának egészen különös oltalma alatt állnak.”
Ezt követően megfordult a kép, és a látnok az érem hátoldalát látta. Középen nagy M betű és a kereszt kombinációja rajzolódott ki, alatta a két szív. Az egyiket tövisfonat koszorúzta, a másikat tőr járta át. Az egész kompozíciót pedig 12 csillag övezte. Néhány héttel később, decemberben a jelenés és a rá vonatkozó felszólítás megismétlődött. Utolsó látomásában a Szűzanya tudtára adta Katalinnak: „Leányom, most már nem jövök többé, csak imáidban hallod szavamat.”

Katalin gyóntatója, Jean-Marie Aladel atya csak 1832-ben közölte az eseményeket Párizs érsekével, Hyacinthe Louis de Quélennel. Az érsek az érem elkészítésében jó lehetőséget látott a Szent Szűz tiszteletének terjesztésére, és ezen megfontolásból a júniusban forgalomba került érméket elsőként maga a főpásztor adta tovább híveinek. De Quélen érsek megbízásából Guillou atya 1834-ben megjelentette az első hivatalos közleményt az éremről. Aladel atya pedig még ebben az évben megírta, és százezres példányban kiadta az érem történetét, amit az emberek hamarosan megvásároltak. A kiadványt öt év alatt hét nyelvre fordították le. Párizs érseke időközben megindította a hivatalos vizsgálatot, és 1836. február 16-tól július 13-ig tizenkilenc ülés foglalkozott a jelenésekkel, a csodás éremmel, és a vele kapcsolatos csodákkal, majd a bizottság hitelesnek nyilvánította az eseményeket, és igaznak a csodás érem történetét. A vizsgálati jegyzőkönyv 5. pontja ezt írja: „Az éremmel kiesdekelt és hitelesített rendkívüli kegyelmek: gyógyulások és megtérések, … csupa igazoló érvek a tények megállapításához, hogy az úgynevezett csodás érem egyes-egyedül Istentől eredhet.” 1894-ben XIII. Leó pápa engedélyezte, hogy a vincés nővérek november 27-én ünnepet üljenek a csodás érem Asszonya tiszteletére.

Katalin gyóntatója az éremmel kapcsolatos tömeges ima meghallgatásokról, megtérésekről és csodákról ezt mondja könyvében: „Százezrek, milliók vallják, hogy sohasem fordultak a csodás érmű Nagyasszonyhoz hiába, midőn a lelkek megvilágosítása, megindítása, jóra- vagy jobbra vezetése forgott szóban.” A feltűnő megtérések, csodák és a mérhetetlen kegyelem áldásai hetek alatt közismertté tették a csodás érmet, és maga a nép nevezte el az érmet csodásnak. Az érem 1836 és 1839 között Franciaországon kívül elterjedt Lengyelországban, Kínában, Oroszországban, Észak-Amerikában és Abesszíniában mintegy tízmillió példányban.

Labouré Szent Katalin 1876. december 31-én halt meg Párizsban. Hetven évet élt. Élményeiről élete során mindössze két emberrel beszélt: gyóntatójával és rendi elöljárójával. Külön parancsra csak 1841 augusztusában írta le a vele megtörtént eseményeket. 1933-ban boldoggá, 1947. július 27-én pedig szentté avatták. Épen maradt testét üvegkoporsó őrzi a párizsi csodás érem kápolnában.

A csodás érem felirata már 1830-ban „bűn nélkül fogantatottnak” nevezi a Szent Szüzet, jóllehet a szeplőtelen fogantatás dogmáját csak 24 évvel később, 1854. március 25-én hirdette ki IX. Piusz pápa. Lourdes-ban a 14 éves Bernadette Soubirousnak, az 1858. március 25-i jelenés alkalmával Mária már így mutatkozott be: „Én vagyok a szeplőtelen fogantatás.”

XVI. Gergely pápa gondos utánajárást követően hitelesnek nyilvánította, majd mellkeresztjére erősítve viselte az érmet.

1847. Piusz pápa 1847. június 20-án engedélyezte az Ifjúsági Mária Mozgalom működését.

XIII. Leó pápa 1894-ben bevezette a Szeplőtelen Szűz Mária Csodásérmének ünnepnapját november 27-re.

X. Piusz pápa megalapította a Csodásérem Egyesületet.

XI. Piusz pápa gyakran buzdította a híveket a csodás érem tiszteletére.

XII. Piusz pápa audenciái során sokszor osztogatta az érmet.

Szent II. János Pál pápa 1980. május 31-én elzarándokolt a párizsi Szűz Mária Csodásérme Kápolnába, ahova Maximilian Kolbe is elzarándokolt 50 évvel korábban japán missziós útja előtt.

Az érme használatát és viselését a római katolikus egyház jóváhagyta, sőt a skapuláréval egy rangra emelte és búcsúkkal gazdagította, a Szűzanya megjelenésének napját emlékünneppé rendelte.

Forrás:
Wikipédia
Magyar Kurir