NAGYBOLDOGASSZONY RÓMAI KATOLIKUS GIMNÁZIUM, ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS ALAPFOKÚ MŰVÉSZETI ISKOLA

December 5. – Szent Szabbás apát

A Kappadóciai Mutalaskában született 439-ben. Vagyonos szüleitől jámbor nevelést kapott. Édesapja katona volt. Amikor hosszabb időre távozni készült, édesanyját is magával vitte. Vagyonát és gyermekét, Szabbást a testvérére bízta. A fiúnak sok méltatlanságot kellett elszenvednie a nagybátyjától, sőt később a nagybácsik az ő vagyonának kezelése miatt éles viszályba keveredtek. Emiatt Szabbás 8 éves korában a közeli kolostorba ment, hogy a tudományok tanulásában és a szent élet gyakorlásában jeleskedjen. 18 éves korában a szent helyek meglátogatása miatt Jeruzsálembe ment és az akkor leghíresebb rendfőnöknél, Eutimiusnál esedezett, hogy vegye fel a remetéi közé. Egy rövid próba után a remeték közé felvételt nyert. Szabbás igyekezett a keresztény tökéletesség útján előre haladni. alázatosságban, áhítatos buzgóságban, a teendői szorgalmas és pontos teljesítésében, szigorú önsanyargatásban és engedelmességben mindenkit felülmúlt., az idősebb társainak is példaként szolgált.

Amikor apátja parancsára Alexandriába ment, találkozott szüleivel, akik mindent elkövettek, hogy a remete élettől elszakítsák. Minden igyekezetük kudarcot vallott, mert Szabbás nem akart az égi útról letérni és a világ zajában elmerülni. A szülei által felajánlott pénzt sem fogadta el, csak 3 aranyat vett el, amit apátjának adott, mihelyt hazaérkezett.

Életvitele, önmegtagadása, testsanyargatása a csodával lett határos. Számos buzgó lélek követte őt, rövidesen körülötte csoportosultak azok, akik az ő vezetése alatt kívántak élni. Számos kolostorról kellett gondoskodnia, mivel követői száma napról napra növekedett. szent élete, mély bölcsessége és a csodák, melyeket Isten az ő könyörgésére művelt nagy hírnevet adtak neki. A konstantinápolyi pátriárka két alkalommal kereste fel magányában és kérte, hogy a császárnál (előbb Anasztáznál, majd Jusztiniánnál) vigye sikerre ügyeit, melyeket neki nem sikerült. A dicsfényben tündöklő aggastyánt a császárok nagy tisztelettel fogadták és kérésének teljesítését meg is ígérték. A kérések a nép testi, lelki javának előmozdítására vonatkoztak.

Küldetése végeztével visszavonult a szeretett magányba, ahol 93 éves korában, 532-ben fejezte be földi életét.

† Szent Szabbás apát közbenjárása ajánljon minket neked, kérünk, Úr Isten! hogy amit saját érdekeinkkel megnyerni képesek nem vagyunk, az ő pártfogása által nyerjük meg. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

December 6. – Szent Miklós püspök

„Szent Miklós ünnepén nagy az öröm a gyereknép között. Nagy szeretet loboghatott ebben a szent püspökben földön jártában, hacsak a reá való távoli emlékezés is ennyi öröm és boldogság forrása. Minden esztendőben megjelenik alakja a gyerekképzelet ragyogó világában, és hozza a cukrot meg a virgácsot, ki mint érdemelte.”

Valamikor valósággal itt járt. Nem az egész keresztény világban, hanem a kis-ázsiai Myra városában. Ott ült a niceai zsinat püspökei között, Nagy Konstantin császár korában. Mikor pedig elköltözött ebből a világból, úgy emlékeztek róla, mint az Úr Istennek egyik nagy szentjéről, ki a Mester példájára „körüljárt jót tévén”. Akik vele éltek, magukon tapasztalták, el nem felejtették tetteit. Nem meséltek róla, hanem ünnepelték. Megszerkesztették liturgiáját. Ünnepelték először azok, akikhez közelebb állt: a keleti egyház hívei. Míg lassan az egész Egyházban, a nyugaton is elterjedt híre, neve, nagy szentségének tisztelete.

A második évezred elején jártak már akkor. Messze attól az időtől, mikor még valóságban a földön élt a Szent. Azt tudták, hogy itt élt és sok jót tett. Nem tapasztalták, a régiektől sem nagyon hallották. Mégis beszéltek róla. Hiszen ők is tudták, hogy mi fán terem a segítő keresztény szeretet. Szent Miklósnak ment bukdácsolás nélkül, hiba nélkül. Azért maradt fönn híre, neve!

Már kisded korában az Isten akaratára hajlott. Ami abból is látszik, hogy böjti napokon csak egyszer szopott. Megnövekedve szívesebben járta a templomokat, mint a cimborák mulatságait. Szülei halála után pedig csak azon járt az esze, hogyan fordíthatná dús, nagy örökségét Isten dicsőségére.

Élt Szent Miklós szülővárosában egy nemes ember. Három szép eladólánya volt, és nagy-nagy szegénysége. Hozomány nélkül nem tudta a lányokat férjhez adni. Szegény lányok, már majdnem a romlás útjára tértek, mikor a szent tudomást szerzett sorsukról. Éjszaka titokban bedobott hozzájuk egy zacskó aranyat. Az ember örült a kincsnek, égi adománynak hitte. Hozzáfoghatott már első lánya lakodalmának megszervezéséhez. Következő reggel újabb aranyakat talált a szobába dobva. A harmadik éjszaka már lesben állt, mert szerette volna tudni, ki ez a nagylelkű adakozó. Észre is vette a Szentet, és lába elé borulva köszönte jóságát. Most már mind a három lányát férjhez tudta adni. Sok jót tett már Miklós, mikor egyszer Myra városá­ban bement a templomba. Éppen püspökválasztás volt. A Szentlélek sugallatára egy akarattal Őt választották meg. Ezután történt már, hogy egy hajó végveszedelembe jutott a viharos tengeren. A hajósok hallottak a myrai püspök nagy szentsé­géről, így fohászkodtak tehát: Miklós püspök, Istennek szent szolgája, most mutasd meg hatalmadat! Megjelent erre valaki a hajó orrán, igazított a vitorlákon, köteleken, és a hajó szerencsésen partot ért. Akkor eltűnt az ismeretlen. Mikor a hajósok a templomba mentek hálát adni, ott fedezték fel ismét – Miklós püspök volt az, akit segítségül hívtak.

Mikor a szent püspök már nagyon elöregedett, betegeskedett és érezte halálát, nagy bizalommal könyörgött a fölséges Istenhez: küldje el hozzá angyalát, hogy a végső harcban mellette álljon. Úgy is történt. Az angyal jelenlétében ajánlotta lelkét a kegyes Istennek és elköltözött e világból a 350. esztendő táján. Myrában temették el hívei márványkoporsóban. Később Itáliába, Bari városába vitték át a csontjait.  Akkor találtak rá, mikor a törökök földúlták Myrát. Halála után is sok csodával dicsőítette meg az Úr Szent Miklós püspököt.

† Úr Isten! ki Szent Miklós püspököt számtalan csodákkal megdicsőítéd, kérünk téged, add meg nekünk, hogy érdemei és esedezése által a gehenna tüzétől megszabaduljunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

December 7. – Szent Ambrus püspök, egyházdoktor

A 374. évnek egy őszi napján a milánói bazilika falai izgatott tömegek zajgását visszhangozzák. Püspököt választottak. Meghalt Auxencius, ki az ariánus eretnekségnek hódolt, és fenn tudta magát tartani a császárvárossá emelkedett Milánó püspöki székén, jóllehet a nagy katolikus püspökök, mint Poitiers-i Szent Hilárius (január 14.) is, folyton óvást emeltek ellene. Most arról is döntöttek: ariánus vagy katolikus legyen-e az utódja. A felek olaszos szenvedéllyel csaptak össze. M ár-már nyílt harcra került a sor. A hatósági beavatkozás elkerülhetetlennek látszott. Meg is jelent Emilia és Liguria helytartója, az előkelő származású, nagytekintélyű, alig harminc­ éves Ambrus – rendet teremteni. Amint azonban feltűnt a templomban nemes alakja, egy gyermek elkiáltotta magát: Ambrust püspöknek! Minden szem a hang felé fordult, és az előbb még egymást ölő pártok egy emberként visszhangozták: Ambrust püspöknek! Hiába tiltakozott: hogy ő még csak hitjelölt, hogy nincs egyházi tudományossága, hogy érdemtelen bűnös. Hiába menekült. A nép szava ezúttal csakugyan Isten szava volt, ez elől nem lehetett kitérni.  Ambrus fölvette a keresztséget, de hangsúlyozottan katolikus és nem ariánus paptól, aztán az egyházi előírások szigorú megtartásával fölvette egymás után a rendeket, a nyolcadik napon, december 7-én a püspökséget. Ez lett ünnepének is a napja. Püspökként az Egyháznak abban az időben legerősebb bástyája lett, és mindmáig a nyugati kereszténységnek egyik dicsősége, Jeromossal, Ágostonnal és Nagy Szent Gergellyel az oszlopos négy nyugati egyházdoktor egyike.

Régi római főnemes családból született Trierben 333-ban.  A család már régóta keresztény volt; ősei között szerepelnek előkelő államférfiak és vértanúk. Apja is kiváló hivatalt viselt: Gallia helytartója volt. De aránylag fiatalon halt meg, és a derék anya három gyermekével Rómába költözött. A legidősebb, Marcellina 353 karácsonyán Libérius pápa kezéből fölvette a szüzek fátyolát (július 17.). Ambrus, a legfiatalabb a három testvér közül, végig a leggyöngédebb szeretettel övezte testvéreit. Marcellina később Milánóban tartózkodott a közelében, és biztos, hogy ő gyújtotta föl az ifjúban a szűzi tisztaságnak azt a lángját, mely az érett férfiúnak és püspöknek oly kiváló ékessége maradt. Bátyja, Szatirus (szeptember 17.) nemcsak arcvonásaiban volt hozzá megtévesztésig hasonló, hanem előkelő, önzetlen és áldozatra kész férfias lelkületben is. Ő volt a püspök „jószágkormányzója”. A hűséges testvér örökre ragyogó emléket állított a korán elhunyt testvérnek: megrázó gyászbeszédben siratta halálát és szárnyaló vigasztaló beszédet mondott sírjánál. Mindkettő ránk maradt. Ambrus a család hagyományaihoz híven az államférfiúi pályára lépett. Fényes tehetsége rohamosan mind magasabbra emelték. Alig huszonhat éves korában már Emilia és Liguria helytartója volt, Milánó székhellyel. Ez történt 370-ben.  Négy évre rá a nép akaratából ugyanennek a híres, gazdag városnak a püspöke. A népnek jó szeme volt. Ambrusban egyesült a régi rómainak minden erénye a kereszténynek értékeivel. Minden izében férfi volt, püspök és szent. Azzal kezdte püspöksé­gét, hogy aranyát, ezüstjét a szegényeknek adta, fekvőségeit pedig az egyháznak – pusztán nénje számára kötött ki évjáradékot. Ő, aki eddig a legjobb módhoz volt szokva, ezen túl teljes szegénységben élt: szombat és vasárnap kivé­telével mindennap estig böjtölt, püspöksége területén vendégségbe való meghívást nem fogadott el, világi ügyekbe többé nem elegyedett. De annál erélyesebben harcolt a császárvárosban egyre terjedő anyagi önzés és fényűzés ellen. Nem kímélte a világfiakat, „kik lovaiknak és kutyáiknak nemzedékfájával dicsekednek”, de a szegényekről megfeledkeznek. És ostorozta a proletárokat, kiknek „nincs tunikájuk és holnapi falatjuk, de ott tolonganak a kocsmák előtt”. A szegényeknek azonban atyja volt. Érdekükben még a templomi edényeket is eladta, a milánóiaknak nem csekély megbotránkozására. Ajtaja egész nap nyitva volt, az ügyefogyottak bejelentés nélkül bemehettek. Föl is keresték oly tömegesen, hogy a püspöknek csak éjjel maradt ideje imádságra és tanulmányra. Tanulmányra is. Mert azt is lelkiismereti kötelességé­nek tekintette, hogy elsajátítsa a püspök számára szükséges hittudományi ismereteket. Hiszen addig csak világi tudomá­nyokkal foglalkozott. Egy idős pap vezetése mellett lelkiismeretesen áttanulmányozta főként a nagy görög atyákat;  Origenest és a három nagy kappadókiait (Nagy Szent Vazul,  Naziánzi és Nisszai Szent Gergely) és szünet nélkül olvasta és elmélkedte a Szentírást. Így fölkészült arra, amit legjelentősebb püspöki hivatásának tekintett: az igehirdetésre. Nap, mint nap fölment milánói székesegyházának szószékére és magyarázta a Szentírást, különös szeretettel az ószövetséget. Ezeket a homiliákat (bibliai idézetre épülő egyházi beszéd, szentbeszéd, prédikáció) aztán átdolgozta, és így ránk maradtak.  Még most is sugározzák Ambrus szellemét: egyszerűen, de erővel, méltósággal és művészettel hirdetik a gyakorlati keresztény életigazságot. A hívek csüngtek püspökük ajkán. Sőt messze távolról idegenek sereglettek Milánóba: nemcsak Piacenzából és Bolognából, hanem Afrikából, Mauretániából jöttek őt hallgatni. Perzsiából két fejedelem déli egy órától éjszakai három óráig hallgatta, északról a markomannok királynője Fridigil követségben kért tőle tanítást. Szent Ágoston részben az ő kedvéért ment Milánóba. Páratlan nagysága éppen abban volt, hogy mindenki úgy érezhette, mintha Ambrus egészen az övé volna; és mégis mindig maradt ideje minden ügy számára, főként azok szá­mára, melyek a teljes egyház javát érintették. Ambrus tevé­kenysége rendkívül fontos volt: megvédeni az eretnekek ellen a katolikus igazságot, ágaskodó pogá­nyok ellen biztosítani az evangélium birtokát, császárok túlkapásai ellen az Egyház függetlenségét és szuverén szellemi jogait. Erre képesítette őt az a határtalan szeretet és bizalom, mellyel övezték, és az a föltétlen tekintély, mellyel fölnéztek rá még a császárok is. Az ifjú Grácián és II. Valentinián atyjuknak tekintették. Viszont ő minden viszontagság közepette és minden átmeneti igazságtalanság dacára ősi római hűséggel kitartott a törvényes császári ház mellett. Nagy befolyását a pogányság utolsó erőfeszítéseinek elhárítására és a még mindig erős arianizmus legyőzésére használta. Grácián az ő befolyása alatt 382-ben megvonta a pogány istentisztelettől az addig még mindig élvezett állami támogatást és eltávolította a római szenátusból a volt pogány államvallás utolsó szimbólumát, a győzelem (Victoria) istennőjének szobrát. Háromszor tett kísérletet a szenátusnak még mindig pogány többsége a szobor visszaállítására; Ambrus körültekintése és erélye mind a háromszor megakadályozta. Az arianizmussal szemben kezdettől fogva sorompóba lépett rendkívüli kormányzó tehetségének és hatalmas egyéniségének egész súlyával. Személyesen megjelent Szirmiumban (Mitrovica) és megakadályozta, hogy az ariánusok Jusztiná­nak, a császárnénak pártfogása alatt eretnek püspököt válasszanak. Általában elérte, hogy az egész tartományban, melyet akkor Illyricumnak neveztek, az arianizmus egyik fő fészké­ben, az eretnekség tüze lassan kiégett. Magában Milánóban már 376-ban minden templom a katolikusok birtokában volt. Jusztina rávette a fiatal császárt, hogy egy kis templomot a város szélén az ariánusoknak követeljen vissza. A kérés méltányosnak látszott és nem jelentett nagy áldozatot. Ambrus azonban elvi kérdésekben hajthatatlan volt. „Azt követelik tőlem: add ki a bazilikát! Én azt felelem: nekem nincs jogom kiadni, és neked császár, nem érdeked követelni. Magánházhoz nem szabad nyúlnod, és Isten házát, úgy gondolod, elveheted? Istennek azt, ami Istené, a császárnak azt, ami a császáré! A császáré a paloták, a templom a püspöké!” Mikor aztán Jusztina egy nagyobb templomot követelt, zendülés támadt. A nép a püspöke mellé állt, a császári katonák körülzárták őket a követelt templomban. Majdnem vér folyt. Ambrus akadályozta meg: „Itt azért vagyunk, hogy imádkozzunk, nem hogy hadakozzunk”. De rettenthetetlenül ostorozta a császárnét, Évát, ki elcsábította a férfit; Jezábelt, aki üldözte Illést; Heródiást, ki a keresztelő fejét követeli”. Jusztina kénytelen volt engedni. Sőt mikor fiát, Graciánt, 24 éves korában Lyonban orvul megölték, és a légiók már a bitorló Maximust kiáltották ki császárnak, Jusztina Ambrust kérlelte, lépjen közbe második fia, Valentinján érdeké­ben: csak ő mentheti meg ingadozó trónját. És Ambrus feledve a szenvedett jogtalanságokat, vállalta a veszedelmes és fáradságos utat Trierbe, a császárgyilkos Maximushoz és körültekintő éleslátó politikájával meghiúsította annak terveit. Még két ízben vitte őt az uralkodói ház iránti hűsége az Alpokon túl. A második alkalommal az ifjú II. Valentinián hivatta sürgősen atyai barátját és támogatóját: legyen segítsége a fenyegető cselszövések ellen és adja föl neki a keresztséget, melyet csak az ő kezéből akart fölvenni. Azonban Ambrus későn érkezett. Valentinián a hitszegő frank

Árbogást nagyravágyásának esett áldozatul huszonegy éves korában. Ambrus már csak holttestét hozhatta haza. Megrázó beszédben búcsúztatta tragikus végű fiatal császárját és megvigasztalta gyászoló testvéreit: ha nem is vette föl a keresztség szentségét, vágyban megkeresztelkedett és megszerezte a mennyei üdvösséget.

Jusztina nem bizonyult érdemesnek Ambrus hűségére. A fortélyos asszony makacsságával harmadszor is követelt templomot az ariánusok számára (386). Ambrus nem tágított: „Nábot nem adta ki atyái örökét, és én kiadjam Krisztus örökét?” Az anyjától befolyásolt császár most azt kívánta, hogy Ambrus nyílt vitába álljon az arianusokkal, ő majd aztán dönt köztük. Ambrus fölháborodással tiltakozott: „Hol hallottad, ó kegyelmes császár, hogy hit dolgában laikusok ültek törvényt püspök fölött?” Erre a császár azt követelte, hagyja el a várost. Ambrus csak annyit felelt: „Nem szoká­som megfutamodni és elhagyni nyájamat”. Megint a templomba szorult a püspök, körülvéve hű nyájától. Kívül diadalmaskodni látszik a császár, benn a püspök döntő csapást mér rá: „A császár nincs az Egyház fölött, hanem az Egyházban”. Kinn bősz katonák fegyvere csörög, benn a püspök szól: „Az én fegyverem az én könnyem. Papnak ez a pajzsa és fegyvere. Ellenállásra nincs módom és hatalmam”. És „a jámbor község- írja Szent Ágoston- kitartott ebben a szent fogságban virrasztva egész éjjel és készen meghalni a püspökével. Akkor Ambrus bevezette a himnusz- és zsoltáréneklést keleti szokás szerint (a váltakozó módon való éneklést), hogy a nép ne sorvadjon el a bánatban. Ez a szokás onnan elterjedt egész nyugaton, és Ambrus még azzal is elő­mozdította, hogy maga is készített áhítatot keltő szép himnuszokat. Az ének diadalmas melódiája kizúgott a templomból, és a katonák kezdték együtt zengeni a néppel. A csá­szárné kénytelen volt engedni. Az arianizmusnak ez az utolsó rohama is megtörött Ambrus állhatatosságán. Ebben a szorongatásban nagy vigasztalása volt, hogy csodálatos módon sikerült megtalálni a város védőszentjeinek, Gerváziusnak és Protáziusnak (június 19.) vértől harmatos tetemeit. Beláthatatlan sokaság követte a menetet, mely ünnepélyesen a székesegyházba vitte a drága kincseket.

Még nagyobb vigasza volt Ambrusnak és még fényesebb ünnepe az Egyháznak egy évre rá: 387 nagyszombatján Szent Ambrus kezéből fölvette a keresztséget annak a kornak legnagyobb elméje, minden időnek egyik legnagyobb embere: Szent Ágoston (augusztus 28.). Mikor Nagy Teodózius még egyszer és utoljára egyesí­tette hatalmas kezében az egész római birodalmat, Ambrusnak már olyan tekintélye volt, hogy az akkori világ leghatalmasabb embere kegynek vette az ő barátságát. Ambrus szemében azonban annál a megtisztelő barátságnál is több volt a püspöki kötelessége. Kallinikonban, az Eufrátes partján a keresztények a zsidók kihívó magatartásától ingerelve lerombolták a zsinagógát. A császár arra kötelezte őket püspökükkel együtt, hogy újból építsék föl. Ambrus tiltakozott: a császár azt a püspököt az elé a választás elé állítja, hogy hitének vagy megtagadója, vagy vértanúja legyen (a katolikus meggyőződés ugyanis tiltja, hogy hamis, tehát minden nem katolikus istentisztelet előmozdításában közreműködjünk). Amikor a császár nem tágított, egy szentbeszédben fordult hozzá apostoli bátorsággal, és nem volt hajlandó jelenlétében folytatni a szentmiséjét, amíg császári szavát nem adta, hogy visszavonja rendeletét. Még súlyosabb próbára volt téve Ambrus barátsága és Teodózius keresztény lelkülete két évre rá. 390-ben Szalonikiben egy zendülés alkalmával néhány császári tisztviselőt megöltek. Az amúgy is hirtelen haragú császárt egy udvaronca még fel is tüzelte, és így beleegyezett a szörnyű bosszúba. Színjáték címén a cirkuszba csődítették az embereket, és aztán körülvették katonákkal és néhány óra alatt 7000-t kegyetlenül kivégeztek, korra, nemre, előéletre való minden tekintet nélkül. Rémület és borzalom futott végig az emberiségen. Ambrusnak vérzett a szíve. Elhagyta Milánót, nehogy így kelljen találkoznia a császárral, és írásban leplezetlenül elébe tárta bűnének nagyságát és a nyilvános vezeklés szükségességét. Mikor pedig a császár teljes díszben meg akart jelenni az istentiszteleten a székesegyházban, a püspök útját állta: Nem szabad neki imádságra emelni azokat a kezeket, melyek még vértől csöpögnek, nem szabad Krisztus vérének vételére nyitni azt az ajkat, mely haragjában annyi ártatlan vért ontott. Teodózius védekezett: Dávid is súlyos bűnt követett el. A püspök kész volt a felelettel: „Ha utánoztad a bűnöst, utánozd a bűnbánót is!” Erre megtört a császár. Letett minden fejedelmi díszt, és nyilván, az egész hívő község színe előtt megvallotta és megsiratta bűnét. S azóta nem múlt el nap, hogy ne bánta volna. Ambrus tanácsára pedig törvényt hozott: a halálos ítéleteket ezen túl nem szabad mindjárt végrehajtani, hanem harminc nap múlva megerősítés végett újra a császár elé kell terjeszteni. Így viselkedett korának két legnagyobb embere, egy igazi uralkodó és egy igazi püspök. Zavartalan barátságban éltek ezután.

Mikor Teodózius 395-ben meghalt, Ambrus hatalmas gyászbeszédben emelt neki méltó emléket. Két év múlva követte az örökkévalóságba: 397-ben, április 4-én, nagyszombaton adta vissza Teremtőjének nagy lelkét. Olyan volt a halála, amilyen az élete: „Kereszt alakban kiterjesztett karokkal, imádkozva várta az utolsó pillanatot, és az Úr testének vétele után adta ki lelkét, hogy már most szent közösségben örvendjen az angyalokkal, kiknek életét élte a földön.” Az egész Egyház gyászolta. A milánóiak mind, pogányok és zsidók is, tódultak a székesegyházba, ahol föl volt ravatalozva. A keresztségre összegyűlt sok hitjelöltnek megjelent oly határozottan, hogy ujjal mutatták – gyönyörű csillag ragyogott a feje fölött. Ott ragyog a feje fölött szentségének, szellemi nagyságának csillaga nem halványodó fénnyel, és írásai mindmáig legékesebb sugarai.­

† Úr Isten! Ki Szent Ambrust népednek az örök üdvösségre kalauzul rendelted, adjad kérünk, hogy akit az örök élet mesteréül bírtunk a földön, közbenjáróul bírhassuk az egekben. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

December 8. – Szeplőtelen fogantatás

Mária fogantatásától kezdve mentes volt az áteredő bűntől. E hittételt ünnepeljük december 8-án. A szeplőtelen fogantatás egy katolikus hittétel, amely szerint Szűz Mária már édesanyja, Szent Anna méhében szeplőtelenül, vagyis eredendő (másképpen áteredő) bűn nélkül fogant.

A szeplőtelen fogantatás tehát nem azonos azzal a hittétellel, hogy Mária Jézust szűzen foganta és szülte (Mária örök szüzessége). A szeplőtelen fogantatásnak semmi köze Jézus megtestesüléséhez, azaz ahhoz a pillanathoz, amikor a mennyei Atya akaratából és a Szentlélek közreműködésének köszönhetően Jézus megfogant Mária méhében. Mária szeplőtelen fogantatása egy időben jóval korábbi esemény, amely Szűz Mária születése előtt kilenc hónappal történt, tehát nem Jézus születése előtt. Könnyen kiszámíthatjuk, hogy a mai ünneptől, azaz december 8-tól számítva éppen kilenc hónap múlva, szeptember 8-án lesz Mária születésének ünnepe, amit Kisboldogasszony napjának nevezünk a magyar hagyomány szerint.

A szeplőtelen fogantatás azt jelenti, hogy Mária életének első pillanatától, azaz fogantatásától kezdve mentes volt a bűntől. Értelemszerűen nem az ő érdemének kell ezt tekintenünk, hanem a mindenható Isten kegyelmének, aki fogantatásától kezdve megóvta őt az áteredő bűn következményétől. Illő volt ugyanis, hogy Isten Fiának anyja egészen tiszta legyen, mert Isten szentségéhez nem illik a bűn.

Mária tehát bűn nélküli asszonyként várta gyermeke, Jézus születését. Mi is készüljünk az Úrral való találkozásra azzal, hogy a szentgyónásban Isten kegyelmének és irgalmának köszönhetően megszabadulunk bűneinktől.

A keleti egyházban Anna foganása az ünnep neve, amelyet az első írásos emlékek szerint a 8. században még december 9-én ültek. A nyugati egyházban a 9. században tűnt fel az ünnep Nápolyban és Szicíliában, de a 10. század elején már Angliában is megtartották (valószínűleg a görög származású Szent Tódor canterburyi érsek szorgalmazására). Magyarországon III. Béla király honosította meg a 12. század második felében.

A 13–14. század során – főleg ferences hatásra – egész Európában elterjedt a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe. Rómában XXII. János (1316–34) idején kezdték ünnepelni. IV. Sixtus 1476-ban fölvette a római kalendáriumba, XII. Ince 1693-ban nyolcnapossá bővítette az ünnepet, amely XI. Kelemen rendelete szerint vált parancsolt ünneppé a 18. században. A Szeplőtelen Fogantatásról szóló dogmát Boldog IX. Piusz hirdette ki 1854. december 8-án, majd 1857. szeptember 8-án megáldotta és felszentelte a Szeplőtelen Fogantatás szobrát a római Piazza di Spagnán.

Szent XXIII. János pápa 1958-ban felkereste a Piazza di Spagnát, és egy kosár fehér rózsát helyezett el a Szeplőtelen Fogantatás-szobor tövében. A hagyományt Szent VI. Pál, Szent II. János Pál és XVI. Benedek is folytatták, és Ferenc pápa is követi.

Hazánkban 1947. november 8-án törölték a Szeplőtelen Fogantatás ünnepét a munkaszüneti napok közül.

† Istenünk, te méltó hajlékot készítettél Fiadnak a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásában, amikor őt Fiad halálának érdeméért eleve megóvtad minden bűntől. Szűz Mária közbenjárására engedd, hogy mi is tiszta lélekkel jussunk el hozzád. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

† Úr Isten! Ki a Boldogságos Szűz szeplőtelen fogantatása által, Szent Fiadnak méltó lakhelyet készítettél, kérünk Téged, hogy aki ugyanazon Szent Fiad előre látott halálánál fogva minden bűntől megőrzötted, az ő esedezése által minket is tisztán engedj eljutni tehozzád. Ugyanazon Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

December 9. – Fourier Szent Péter hitvalló

Pierre Fourier 1565. november 30-án született a lotharingiai Mirecourt-ban egy kereskedő fiaként. Mivel nagyon tehetséges volt, apja már tizenhárom éves korában elküldte Pont-ŕ-Moussonba, a jezsuiták kollégiumába.

Húsz évesen belépett Chaumousey ágostonos kanonokjai közé. A kanonokok élete egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy bárki is épülhessen rajta. A rendi fegyelem siralmas volt, és a novíciusokkal csaknem úgy bántak, mintha fegyencek lettek volna. Derűs, szeretetre méltó kedélyével Péter friss életet vitt a dohos légkörbe. Huszonnégy évesen pappá szentelték, és ismét Pont-ŕ-Moussonba küldték, ahol teológiát és valószínűleg jogot is tanult. Miután tanulmányait a doktorrá avatással befejezte, visszatért Chaumouseybe, és megkísérelte, hogy a szellemet és a szokásokat megjavítsa. Ez magától értetődően az idősebb rendtagok nemtetszését váltotta ki olyannyira, hogy elhatározták: menesztik a kellemetlen békebontót.

Három plébániát ajánlottak neki választásra. Péter Mattaincourt-t, valamennyi közül a legnehezebbet választotta. A Vogézeknek ez az erkölcsi tekintetben meglehetősen züllött, kis faluja részben kálvinista volt. Harminc éven át tevékenykedett itt Péter példás módon, mint plébános, és áldásos munkája csakhamar meghozta gyümölcsét. Még ma is eleven a vidéken, ”a mattaincourt-i jó atya” emléke. Már bemutatkozásakor megmagyarázta, hogy teljesen a faluért akar élni. ,,Aki nem plébános, nem is sejti, hogy mennyire szereti a plébános plébániájának gyermekeit” – mondta később. Testvérületeket alapított, vallásoktatást tartott, és a távollevők után elment még a kocsmába is. Különösen sikeres volt az általa alapított biztosító pénztár. Mindenki, aki nehéz pénzügyi helyzetbe került, kölcsönt vehetett fel ebből a pénztárból, és csak akkor kellett visszafizetnie, ha jobbra fordult a helyzete. Ezáltal sok emberen tudott segíteni.

Voltak olyan nehézségei, amelyek jellemzők a vegyes vallású népességből álló helységekre: lemorzsolódás, a vallásosság gyengülése a vegyes házasságok révén. Sok visszás állapotot tulajdonított Fourier Péter joggal a tudatlanságnak, ám csak a tehetősek járhattak iskolába.

Hosszú imádkozás és megfontolás után úgy gondolta végül, hogy eljutott a megoldáshoz: a gyermekek oktatásának ingyenesnek kell lennie. Először összegyűjtötte a fiúkat. Az idő azonban nem volt még érett hozzá; amit akart, az csak ötven évvel később sikerült De la Salle Szent Jánosnak és iskolatestvéreinek.

A sikertelenség nem szegte kedvét, a lányok ingyenes iskolai oktatásával kísérletezett. Hívei között talált négy fiatal lányt, akik elfogadták a vezetését, közéjük tartozott mindenekelőtt a nagyon tetterős Boldog Alix Le Clerc, a későbbi Jézusról nevezett Mária Terézia nővér (1576 -1622). Először egy kolostorba küldte őket Pousseybe, hogy ismerkedjenek meg a szerzetesélettel, ezután ő maga képezte ki mindannyiukat tanítónőnek. Naponta tartott számukra pedagógiai tanórát, még akkor is, miután Mattaincourt-ban megnyílt a tervezett leányiskola. Oktatási módszerei bámulatosan korszerűek voltak. A lánytanulóknak nemcsak az olyan elemi ismereteket kellett elsajátítaniuk, mint az olvasás, írás és számolás, hanem gyakorlati képzést is kellett kapniuk; képeseknek kellett lenniük arra, hogy számlákat vagy nyugtákat állítsanak ki, továbbá szóban és írásban folyékonyan és ügyesen kellett kifejezniük magukat. Az utóbbit sokkal inkább a szívén viselte, mert ő maga is kiemelkedő stílusban írt. A más vallásúak iránti magatartásában is messze megelőzte korát. Sohasem használta az akkor olyannyira elterjedt ,,eretnek” szót. Nővéreinek lelkére kötötte, hogy a protestáns gyermekekkel ,,barátságosan és szeretetreméltóan” bánjanak. ,,Ne engedjék meg a többi gyermeknek, hogy ugrassák őket! Ne beszéljenek rosszallóan a vallásukról, hanem ha valamennyi tanulóhoz beszélnek, mutassák meg, hogy mennyire jók és okosak hitünk előírásai!”

Fourier Péter azt akarta, hogy apácái, ”elsősorban tanítónők” legyenek, ne pedig elsősorban apácák. Ezzel azonban az egyházjogászok merev ellenállásába ütközött, akik a szerzetesnők szigorú klauzúrájának évezredes előírásaihoz ragaszkodtak.

Hosszú és nehéz küzdelem után sikerült végül Fourier-nek, hogy kijárja alapításának, a ,”Miasszonyunkról nevezett ágostonos kanonisszák”-nak az elismerését; de több dologban meg kellett hajolnia az uralkodó elképzelések előtt (például klauzúra (a kereszténységben a kolostoroknak a külvilág elől elzárt része és az erről szóló egyházi rendelkezés) a nővérek számára).

Csak Páli Szent Vincének sikerült megvalósítania azt a gondolatot, amely egyre jobban utat tört az Egyházban: hogy legyenek olyan Istennek szentelt nők, akik klauzúra és szerzetesruha nélkül a világban végzik apostolkodásukat.

Fourier-t püspöke 1625-ben népmissziók tartásával bízta meg. Tárgyilagos, szeretetre méltó és egyáltalán nem fanatikus stílusával mély benyomást gyakorolt. Tükröt tartott a katolikusok elé, akik rossz példájukkal részesek a hitszakadás vétkében.

Toul püspöke végül azzal a nehéz feladattal bízta meg, hogy reformálja meg Franciaország ágostonos kanonokjait. Ez mindenféle ellenállással szemben is sikerült neki, és közben még mindig Mattaincourt plébánosa maradt. Csak 1632-ben, amikor a kanonokok általános elöljárójává választották, mondott le kedvelt plébániájáról.

Munkaereje kimeríthetetlen volt. Már felsorolt teendői mellett számos népmisszión prédikált, és kiterjedt levelezést folytatott, bár legtöbb levelét éjszaka kellett megírnia.

Élete utolsó éveiben akarata ellenére belevonták politikai ügyekbe. Lotharingia, amely független hercegség volt, Franciaországhoz került. Fourier magára vonta a hatalmas Richelieu bíboros neheztelését, és száműzetésbe kellett mennie. Négy éven át élt Felső-Burgundia szabad grófságában egy női kolostor papjaként. Itt halt meg 1640-ben.

Egy évvel később holttestét Mattaincourt-ba szállították; sírja még ma is sok zarándokút célja. 1730-ban boldoggá, 1897-ben szentté avatták.

 

 

December 10. – Szent Melkiádes pápa, vértanú

Melkiádes pápát az egyház vértanúként tiszteli, mert a Dioklecián császár alatti keresztény üldözés alkalmával sokat szenvedett, de ő természetes halállal halt meg.

Afrikából származott. Apostoli erényei 312-ben Szent Péter székébe emelték. Részese volt a szenvedéseknek, amelyet a pogány üldözések idején a keresztények nyögtek. De ő volt a szerencsés egyházfő is, aki megérhette, hogy a hatalmas római birodalom császára is Krisztus gyönyörűséges igája alá hajtotta fejét. Láthatta, ahogy a római hadsereg Krisztus keresztjének szent jelvénye alatt harcol, a börtönök megnyílnak és az abban szenvedő keresztények szabadon távozhatnak, szabadon gyakorolhatják a keresztények istentiszteletüket és még császári pártfogásban is részesülnek. A pogányok megtérése ellen senki sem vetett végre gátat.

Látta azonban azt is, hogy a kevélység ördöge által megszállott emberek miként terjesztenek tévtanokat és idézik elő az egyházszakadást. Melkiádes mindent megtett, hogy az eretnekséget megfékezze. A tévtanokat kárhoztatta, de az eltévelyedettekkel szemben szelíd maradt, kegyes bánásmódot tanúsított. A manikeus és donatista eretnekséget teljesen nem szüntette meg, de erejüket megtörte, dúlásaikat mérsékelte.

Az Anyaszentegyházat 2 év 6 hónap és 8 napon át kormányozta, amikor 314. január 10-én meghalt. Testét a Szent Kalliszt temetőben helyezték nyugalomra.

Ha mi is, mint Melkiádes, híven és buzgón teljesítjük Urunk parancsait, szintén bebocsáttatunk Urunk örömébe.

† Tekints erőtlenségünkre, mindenható Úr Isten! és mivel saját cselekedeteink súlya ránk nehezül, Szent Melkiádes vértanúnak és pápának dicsőséges közbenjárása védelmezzen minket. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

December 11. – Szent Damazus pápa

Damazus a 4. század egyik legnagyobb pápája. Olyan időben lépett Szent Péter örökébe, mikor az Egyház már régóta kiállta az üldözés vérpróbáját, sőt Nagy Konstantin és utána több más jámbor császár oltalma és pártfogása alatt kezdte feledni a hős elődöket és az ősi nagyságot. A régi világ megvetés, önmegtagadás, másvilágiság szelleme hanyatló­ban volt, az elvilágiasodás, elpuhulás, versengések és civódások léptek a régi bensőség, testvériség és szeretet helyébe. Az Úr Krisztus titokzatos testét pedig tépte, szaggatta az arianizmus eretneksége, mely tagadta az Úr Krisztus istenségét, a szent kereszténység természetfölötti tanítását és programját. Megalkudott e világ kívánságaival és ízlésével, és ezért meg is nyerte e világ nagyjainak támogatását. Damazus abban az időben volt pápa (366—384), mikor a niceai zsinat (325) régen elítélte már az ariánus tévedést, de hatalmaskodó császárok, haszonleső nagyok és laza egyházfők még mindenütt görcsösen tartották a hatalmat és nem akarták engedni az egyszer elfoglalt pozíciókat. A hithű katolikusoknak, főként a gerinces püspököknek volt mit kiállniuk. Libérius pápát is Thrákiába hurcolták számkivetésbe. Damazus, az ő hűséges diakónusa siratta, elkísérte az országhatárig, és Rómába térve, hűségesen képviselte az ő szellemét. Meg is választották utódjának 366-ban. Azonban az a világias szellem, mely a dicső vértanú-kor után Rómában is fölütötte fejét, egy Urzicínus nevű papot állított szembe vele. A viszálykodásoknak se vége, se hossza nem volt, még összetűzésre is került a sor: Szent Ágnes temploma mellett testvér-vér folyt. Damazus vigasztalhatatlan volt, és még bevádolták a csá­szárnál, mintha a vérontásnak ő lett volna az oka. Üggyel-bajjal menekült meg a haláltól. Szerencsés megmenekülését Nólai Szent Félix (január 14.) közbenjárásának tulajdoní­totta. El is zarándokolt a sírjához. Amint megszabadult törvénytelen ellenfelétől, egész erejével az ariánusok ellen fordult, és élete végéig, körülbelül nyolcvan éves koráig, fáradhatatlanul tartotta egyik zsinatot a másik után, írta határozottsággal és apostoli tekintéllyel teli leveleit a világ minden tájára, támogatta Szent Atanázt és Szent Ambrust, állandó érintkezésben volt Nagy Szent Vazullal és megérte a veszedelmes eretnekségnek összeomlását Keleten és Itáliában. Közben nem feledkezett el arról, hogy a hanyatló evangéliumi szellemet nem elég rendelkezésekkel és tilalmakkal élesztgetni, hanem újra meg kell nyitni életerejének ősi forrásait. Damazus két ilyen forrást látott: a Szentírást és a dicső vértanú múltat. Igyekezett mindkettőt megnyitni. Messze tekintő szeme elhatott a Chalkisz sivatagba és megakadt ott egy kemény önsanyargatásban összeaszott remetén: Jeromoson (szeptember 30). Ment egyik levél a másik után, míg Jeromos engedett: Követte a kereszténység fejének hívását, „mint magának Szent Péternek szavát”. Rómába, az elpuhult világvárosba elvitte a puszták kemény aszkéta szellemét és ennek lelkes híveket szerzett a legmagasabb körökben is. De magával hozta nagy tudományát, fényes elméjét és ragyogó tollát is. Damazus megtette titkárának, és nyilván azt gondolta, amit annyian mások: ő lesz majd az agg Damazus utódja. Isten mást akart, azt, amire éppen Damazus hívta fel Jeromost: van nyelvtudása, tanultsága, jó tolla, ajándé­kozza meg hát a kereszténységet olyan bibliával, melyet könnyen és szívesen olvas a latin világ. Jeromos még ott, Damazus oldalán hozzáfogott a nagy munkához, mely azután életének fő műve lett. Ha ma az ünnepi szentmisén halljuk az evangélium-éneklést, voltaképen az idestova 1600 év előtt élt öreg Damazus pápa gondosságát kell dicsérnünk. Már fiatal korában külön kegyelet vonzotta a vértanúkhoz. Dicső emlékük összeszövődött úgyszólván gyermek­ álmaival. Apja fölolvasó volt, akinek tisztéhez tartozott a vértanúk emléknapján a hívők gyülekezetében felolvasni haláluk történetét.  Ámulatba táguló áhítattal hallgatta és szívta magába a serdülő fiú a keresztény hősiesség emlékeit. Mikor Szent Péter székébe került, nem késlekedett mások számára is hozzáférhetőkké tenni a keresztény megújulásnak a forrásait. Amióta ugyanis Nagy Konstantin szabadságot adott az Egyháznak, az ún. milánói rendelettel 313-ban, egyre-másra emelkedtek a fényes templomok a vértanúk tiszteletére, ereklyéik a katakombák sötétségéből oltárok és szentélyek verőfényébe kerültek. A zarándokok megint szabadon járhattak a helyeken, hol minden lépés hősökről és hős időkről beszélt. A pápa maga készí­tett egyszerű, de szívből jött és szívhez szóló verses föliratokat, s ezeket hű segítője, Filokalus ügyes kézzel, gyö­nyörű betűkkel márványba véste. A márványlapok odakerültek a katakombák falára, a sírok szájára.

Így él Szent Damazus a mi kegyeletes, hálás emlékezé­sünkben is, mint a vértanúk trubadúrja, és mint a katakombák újraépítője. Tudjuk a katakombák sorsát. Damazus hozzáférhetőkké tette, de a zarándok-kegyelet nem sokáig kereshette föl. 410-ben a gótok romba döntötték Róma környékét is, a következő bizonytalan időkben tisztes ember nem igen merészkedett azokra a helyekre, hol zsiványok, szegény legények vertek tanyát. A bejáratok beomoltak, lassan még az emlékük is kiveszett. A középkori zarándokok programján nem szerepeltek a katakombák. 1578-ban szőlőmunkások kutat ástak, és közben üregre bukkantak. Az elképedt Róma és az ámuló világ előtt akkor újra föltárult a föld alatti Róma és kezdett tanúságot tenni az ősi hitről épp akkor, amikor az újítók ennek a hitnek ősiségét kétségbe vonták. Ismét kövek kezdtek beszélni, mikor emberek hallgattak. Előkerültek azok a kövek is, melyekre Filokalus mesteri keze rávéste Damazus pápa vértanú-dicsőítő emlékverseit. A Szentek életének olvasója külön hálával emlékezik meg első tiarás életírójukról és tiszteletük buzgó úttörőjéről.

† Hallgasd meg Úr Isten! kérésünket, és Szent Damáz hitvallódnak és pápának közbenjárására bűnbánatot és békét kegyesen engedj nekünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

február 2025

MO
TU
WE
TH
FR
Szo
SU
27
28
29
30
31
1
2
Események február

1

No Events
Események február

2

No Events
3
4
5
6
7
8
9
Események február

3

No Events
Események február

4

No Events
Események február

5

No Events
Események február

6

No Events
Események február

7

No Events
Események február

8

No Events
Események február

9

No Events
10
11
12
13
14
15
16
Események február

10

No Events
Események február

11

Események február

12

No Events
Események február

13

No Events
Események február

14

No Events
Események február

15

No Events
Események február

16

No Events
17
18
19
20
21
22
23
Események február

17

No Events
Események február

18

No Events
Események február

19

No Events
Események február

20

No Events
Események február

21

No Events
Események február

22

No Events
Események február

23

No Events
24
25
26
27
28
1
2
Események február

24

No Events
Események február

25

No Events
Események február

26

No Events
Események február

27

No Events
Események február

28

No Events

Az iskola számlaszáma megváltozott!

10700172-71449199-51100005

CIB BANK