December 12.- Szent Ottilia szűz

Szent Ottilia apátnő, Elszász patrónája, a szemfájósok és vakok védőszentje.

Legendás életrajza szerint elzászi hercegi családban (Etichó elzászi herceg és Berezvinda hercegné gyermeke) jött a világra – vakon. Apja eltaszította magától, sőt, ki is adta a parancsot, hogy öljék meg. Egy idegen asszony nevelte, majd anyja elvitette Balme apácakolostorába Burgundiába, ahol titokban nevelkedett. 11 éves korában Szent Erhard püspök csodás meghívásra megkeresztelte, majd szent olajjal szemét megkente és azt mondta: „Ennek a kenetnek erejében világosság támadjon lelked és tested szemében.” Keresztelésétől fogva látni kezdett. Apja, aki időközben megbánta tettét, értesült leánya hol- és hogylétéről, elzarándokolt hozzá, hogy bocsánatot nyerjen tőle. Mivel Ottilia szépséges leányzóvá serdült, apja kivette a kolostorból, és férjhez akarta adni. Talált is kérőt, de a szűz magát már Krisztus menyasszonyának tekintette, és megszökött otthonról. Apja és vőlegénye a nyomába eredtek. Az üldözött egy sajkában átkelt a Rajnán, de a túlpart hegyei között egy sziklafal az útját állta, ahol üldözői már-már beérték. Ekkor a leány imájára a sziklafal meghasadt, majd miután belépett a nyíláson, a két férfi szeme láttára összezárult és a résből forrásvíz fakadt. A bősz apa e csoda láttán ismét magába szállt, és fogadást tett, hogy ha leányát visszakapja, a helyszínen kápolnát emeltet, várkastélyát pedig kolostorrá alakíttatja és Ottiliának adja. Megtérése láttán megismétlődött a csoda, a hegy visszaadta a lányt. Az apa betartotta szavát, Hohenburg várából kolostort építtetett Odilienberg néven. Lánya, Ottília lett az első fejedelemasszonya a kolostornak. 130 szűz csatlakozott hozzá, került vezetése alá. A hegy tövében kórházat is építtetett és azóta ideje az imádság és a betegápolás között oszlott meg. Beteggondozását Isten jeles csodákkal támogatta.

Tisztelete hazánkba is eljutott, bár nem vált általánossá. A bihari Kőrösszeg hajdani várkápolnájának ő volt a védőszentje (1424). Egyetlen ismeretes élő patrociniuma (pártfogó) Parád (1758), amely a birtokos Károlyi-család egyik nőtagjának keresztnevével függhet össze.

December 13. – Szent Luca szűz, vértanú

Luca napja gyakran úgy szerepel a köztudatban, mint babonák, varázslások, boszorkányságok napja. Pedig hát Szent Lucának semmi köze az efféle sötét mesterkedésekhez. Már a neve is (Lucia) világoskodót, fényeskedőt jelent.

Ilyennek ismeri őt el a jó keresztény lélek, mert ilyen is volt valójában. Olajjal teli, égő mécses a kezében: az Urat, a Jegyest várja. Szirakúza nagy szentje, az Anyaszentegyháznak a misekánonban emlegetett vértanúja. Csupa nemesség, előkelőség, finomság.

Ősi patrícius család vére folyik az ereiben. De ennél a vérnél is jobban formálta őt a lelkében élő szent keresztény hit. Apja meghalt hamar. Anyja, Eutychia, súlyos beteg, vérfolyásban sínylődik. Édesanyjával elzarándokoltak Katániába Szent Ágota (február 5.) sírjához. Luca kedves olvasmánya a vértanúk története, azok közül is Szent Ágotáé. Bár az ő lelke is vértanúi lélek, mégis az életért, egészségért mentek könyörögni. Az édesanyja egészségéért. Amikor a szent sírjánál voltak és imádkoztak, látomása volt Lucának. Megjelent előtte Szent Ágota és megszólította: „Luca húgom, miért kérsz te éntőlem olyasmit, amit magad is meg tudsz nyerni anyádnak? Hiszen a te hited is segíthet rajta. Látod, máris meggyógyult. Azért, mert szüzességed által kedves hajlékot készítettél magadban az Úrnak. És amint Krisztus általam tette dicsőségessé Katánia városát, úgy ékesíti majd veled Szirakúzát”.

Igaz volt a látomás. Mikor magához tért Luca, anyját már egészségben találta. Pedig azelőtt mennyi orvossal próbálkoztak! Most, az Isten szentjénél nem jártak hiába. És nemcsak a teste gyógyult meg a beteg asszonynak, hanem még a hite is. Nem volt hitetlen, de a lánya nélkül mégsem tudott olyan élő hittel imádkozni, hogy megszabaduljon betegségétől. Mikor saját magán tapasztalta Luca nagy hitének erejét, megnyílt a szeme. Tudott már mindent egészen élő hittel nézni. Életcélokat és életeszményt. Azt is, amit a lánya választott. Most értette meg Luca kérését: Ne kívánja, hogy férjhez menjen, hanem inkább adja ki, amit hozományra szánt, hiszen jó lesz az a szegényeknek. Sőt még többet is tudott adni Eutychia asszony. Szétosztotta mindenét, hogy ne legyen hiány az áldozatban. Pedig azelőtt más tervei voltak. Kiszemelt egy fiatalembert a lánya vőlegényéül. Oda is ígérte neki a kezét. Meg tudta változtatni ezt a régi szándékát. És nem tudta, hogy a katániai látomás második felének teljesedését készíti elő. Mert amint a vőlegényjelölt észrevette, hogy megváltozott a helyzet, nagyon megharagudott. Már a magáénak érezte a hatalmas vagyont, a szép leányt, és most vége lett a reményeinek. Elment a helytartóhoz és bevádolta Lucát, hogy keresztény. Paszcházius helytartó felvette a panaszt és megidézte Lucát. A tárgyaláson pedig fölszólította, hogy áldozzon az isteneknek. „Én az ég és föld mindenható Teremtőjén kívül nem ismerek más Istent – válaszolta a leány – és neki az a legkedvesebb áldozat, ha valaki az özvegyeket és a sanyargatottakat oltalmába veszi. Én ezt megtettem, mindenemet nekik adtam. Másom már nincs, most hát magamat adom áldozatul az Úrnak.” „Kár volt a pazarlás – jegyzi meg a helytartó – Annyi mihaszna közt elprédálni azt a szép vagyont!” De Luca nem hagyja magát: „Jó helyen van a pénzem, a bálványimádók a mihasznák.” Paszcházius végül is ráparancsol, hogy hallgasson. „Isten igéjének nem szabad elnémulnia – mondta a Szent – én az Úr szolgálója vagyok és ő megmondta, hogy Lelke beszél majd híveiből a bíróságok előtt.” A helytartó kiadta a parancsot, hogy a vádlottat egy bűnös házba vezessék. De hiába rendelkezik az igaz Isten hatalmas akarata ellen: a szolgák nem bírják elmozdítani Lucát a tárgyalási teremből. Pedig csak egy gyönge lány. Tüzes szurokkal, gyantával, olajjal próbálják elpusztítani. De nem tudnak kárt tenni benne. Erre már olyan hangok hallatszanak a nézők köréből, hogy nagy a keresztények Istene. Igazuk van. Nagy és erős Isten. Megmutatta eléggé hatalmas segítő kezét. De azután mégis csak elfogadja az áldozatot. Jó szívvel, tiszta szívvel hozza a szent szűz, és mást már nem tud adni, csak az életét, önmagát… Mikor a helytartó előveteti a kardot, az már fogja Lucát. Átszúrták a nyakát. Nem halt meg mindjárt. Elhozhatták neki a hívek utolsó útravalóul az Eucharisztiát.

303-ban adta vissza lelkét az Úrnak. Kialudt a földön fiatal élete, de azóta új szép csillag ragyog a hit egén. A századok viharában sokan bizalommal tekintenek föl rá, és hívják segítségül, nemcsak a tengeren vergődő velencei hajósok a ragyogó szép csillagot, Santa Luciát.

† Hallgass meg minket üdvözítő Istenünk! hogy valamint örvendünk Szent Luca szűz és vértanúd ünnepének, úgy istenes élete által oktattassunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

December 14. – Szent Spiridion püspök

Életének első fele még az üldözött, vértanúi Egyház korába esik. Maga is szenvedett a keresztény hitért Maximínus császár üldözése alatt. Később, Nagy Konstantin idejében már a szabadságra jutott Egyházat látta és vezette. Mert akkor már Ciprus szigetén, Tremithunt városában érsek volt. Életének jó részét, mint egyszerű hívő élte. Éppen egyszerű, de mélységesen erős hite tette alkalmassá arra, hogy az igényteleneknek, lelki szegényeknek, a sokaknak pásztora legyen.

Szegény pásztoremberként kezdte. Azonban már akkor értett hozzá, hogy az embereket is visszaterelje a tisztességes útra – tyúkpörökben és kecskeügyekben elakadó szegény, egyszerű embereket. Tolvajok jártak nála egyik éjszaka. El akartak hajtani az istállóból egy pár kecskét. De nem bírtak tovább menni a zsákmánnyal. Valami csodálatos hatalom mintha a földbe gyökereztette volna a lábukat. Reggelre egészen odavoltak a rémülettől. Míg végre jött Spiridion megnézni a jószágot. Ott álltak előtte a rablók nagy remegve. Nem esett nekik vasvillával, még cifra káromkodással sem, hanem imádkozott egy kicsit magában, hogy bocsásson meg nekik az Úristen és engedje tovább állni szegényeket. Végül szánalmában nekik adott egy kecskét: „Ne legyen hiába a sok fáradság, meg az egész rémületben töltött éjszaka”- mondta nekik.

Nagyon sok hasonló esetet beszélnek még róla. Kecskéket adott el. A vevő azután hozzácsapott a kialkudottakhoz még egyet. Ezért nem fizetett semmit. A Szent megbízott az emberekben, most sem számolt utána. A vevő mégis meg volt akadva azzal az egy kecskével. A többi szépen ment, ez meg minduntalan visszaszökött, ha pedig megfogta, keservesen mekegett. Még a vállára is hiába vette föl, összebökdöste a szarvával, és meg is harapta. Mikor a Szent látta a nagy erőlködést, megkérdezte szelíden: „Talán nem fizettél érte?” Szégyenszemre be kellett vallania a vevőnek a hamisságot és kifizetnie a kecske árát.

Közben meg is házasodott Szent Spiridion. Gyermekei is voltak. Nevelte őket Isten félelmében. Egy idő múlva azután annyira elterjedt szent életének meg csodatételeinek híre, hogy megválasztották Tremithunt érsekévé. Akkor már meghalt a felesége, akivel régóta testvérként éltek egymás mellett. Érsek létére megtartotta előbbi egyszerűségét és jószívűségét. Mikor hivatala megengedte, szívesen dolgozott a szántóföldeken és mindig rendelkezésére állt a szegény embereknek ügyes-bajos dolgaikban. Nem nagyon számolta a pénzt. Ha jött valaki kölcsönkérni, csak azt mondta neki: ott van, vegyen belőle. Mikor pedig hozták vissza az adósságot: tegye csak oda a többihez. Persze akadt, aki visszaélt a bizalommal. Az egyik adós is jóval kevesebbet tett vissza, mint ami járt volna. Nemsokára ismét megszorult és jött segítségért. Az érsek most is küldte: vegyél, tudod hol van. De bizony nem volt a szokott helyen egy garas sem. „Csodálatos! – álmélkodik az érsek – Te vagy az egyetlen, aki semmit sem talál. Gondolkozz csak egy kicsit, fiam! Talán nem fizetted vissza becsülettel a múltkorit?” Nem kellett sokáig törnie a fejét a kölcsönkérőnek. Eszébe jutott: hogy hát valóban, mintha maradt volna valami hátralék.

Volt Spiridionnak egy lánya, Iréné. Ez vezette a háztartást. Amikor meghalt, nagy ijedten állított be egy asszony a Szenthez. Korábban átadott Irénének megőrzésre valami drágaságot és most félt, hogy nem kapja vissza. Nem is találták az egész házban. Sok hiábavaló keresgélés után végre kiment az érsek a lánya sírjához és megkérdezte: „Lányom, hová tetted azt a rád bízott drágaságot?” És a halott lány válaszolt, szépen megmondta, hol keressék. Meg is lett a mondott helyen a dolog. Visszament erre Spiridion a sírhoz és beszólt:  ”Most már aludj békében lányom a föltámadásig”.

Nemcsak kis emberek kis ügyeit, kapzsiságait, aggódásait tudta elintézni, hanem a bölcsek nehéz problémáit is. Pogányokét és keresztényekét, akik még nem találtak rá az igazságra, vagy a sok csűrés-csavarásban eltévedtek tőle. Azért tudta, mert egész egyszerűen a színtiszta evangéliumi, a hamisság nélküli katolikus hitet vallotta. Mikor a niceai zsinaton már nagyon benne voltak a szóvitákban, az ariánusok ügyes dialektikájukkal mindenre találtak kifogást és ellenérvet, akkor szólásra jelentkezett Spiridion. A katolikus érzésűek megrökönyödtek a vállalkozásra. Tudták róla, hogy ortodox érzésű, de azt is, hogy nem járt tudós iskolákba. Előre féltek a kudarctól. Spiridion miközben lelki füleivel figyelte a szíve mélyén hallott énekeket, jámbor lelke elvált a testtől. A lélek távozása után oly illatok áradtak szerte, hogy az összes jelenlevők kimondhatatlan édességgel teltek el, erősen meg voltak győződve, hogy az elköltözött lelke a hallott ének szárnyán az égbe szállt. Amíg csak el nem temették, mindnyájan érezték azokat az áradó illatokat. Ilyen módon búcsúzott az élettől, aki egész életében nagylelkűen viselte a szenvedéseket! Az Úr szavai szerint a jó föld türelem által jó gyümölcsöt terem, vagyis a szenvedés ekéjével fölszántott lélek az örök jutalom aratásában részesül.

December 15. – Szent Valér püspök

Szent Valér (Valerianus) Afrikában, Abbenza városának volt püspöke. Genzerik, a vandálok ariánus királya követelte, hogy vigye el neki az egyház kincseit, az aranyedényeket. Valér azonban ezt erélyesen megtagadta. Ekkor a király a nyolcvan éves aggastyánt kiűzette házából és szigorúan meghagyta, hogy senki be ne merje őt fogadni a házába. Így a nyílt országúton, a szabad ég alatt kellett leélnie élete utolsó napjait, míg állhatatossága mennyei jutalmát nem vette. 460-ban halt meg.

December 16. – Szent Etelka (Adelheid) özvegy

A bájos és derék Adelhaid (Etelka) a Garda-tó partján álló Garda várában raboskodott. Hazájából, az Alpokon túli Burgundból várt segítséget. Mert a húszéves özvegy fogoly volt a várban. A kegyetlen Ivreai Berengár foglya. Fogsága nem volt könnyű. Különösen a várúr feleségétől, Villától volt sok megalázásban és szenvedésben része. Életírója, Szent Odiló (január 1.) szerint fogságában különféle kínokkal ijesztgették, szép haját levágták, gyakran ököllel ütötték, lábbal taposták, végre pedig egyetlen szolgájával együtt sötét börtönbe vetették. Ez a gyalá­zatos bánásmód világszerte nagy részvétet keltett. A fogoly fiatalsága ellenére is már sok mindent átélt.

931-ben született. Apja, II. Rudolf, Felső-Burgundnak volt a királya, sváb hercegi származású anyját pedig Bertának hívták. Adelhaid hatéves korában vesztette el apját és tizenhat éves volt, amikor 947-ben az alsó-burgundi királyfi és Itália királya, a tizenhét éves Lotár feleségül vette. Férjében megértő házastársra talált. Házasságukból Emma nevű lányuk született.  Boldogságuk azonban alig tartott három évig: Lotár 950-ben hirtelen meghalt Torinóban. Arról suttogtak, hogy felső-Itália tényleges ura, Berengár őrgróf mérgeztette meg, hogy ő lehessen a király. Lotár halála után fölvette a királyi címet és Adelhaidot össze akarta házasítani Adalbert nevű fiával. Ezzel a tervvel Burgundot akarta távoltartani az olasz földtől. Az özvegy azonban utálattal és önérzettel utasította vissza férje valószínű gyilkosának ajánlatát. De Berengár tovább erőszakoskodott, fogságba ejtette Adelhaidot és azt gondolta, hogy Garda vára majd megtöri. A várva várt segítség hosszú idő után végre megérkezett. Nem ugyan Konrád testvére burgundi hadainak, hanem a börtönbe csempészett két férfiruhának alakjában. Hiába őrködött a várőrség, Adelhaid 951. augusztus 20-án komornájával együtt egy vízcsatornán át megszökött a várból. Az életveszé­lyes szabadítást tulajdonképpen a királyné hűséges udvari káplánja, Márton pap bonyolította le egy halásznak segítségével. A két nő egy ideig a Garda-tó nádasaiban és a vetésekben bujdosott, míg végre sikerült az üldözők elől Reggióba menekülniük. A város püspöke az elhunyt Lotár hű párthíve volt és gondoskodott, hogy királyi urának özvegye Azzo lovagnak nem messze fekvő Kanossza nevű várában biztosabb menedéket találjon. De akármilyen erős is volt a vár, sokáig nem bírt volna dacolni Berengár erejével és haragjával. Segítség után kellett nézni. S biztosabb védelmet aligha lehetett volna találni másutt, mint az augsburgi ütközet (955. augusztus 10.) révén törté­netünkben is jól ismert tehetséges és tetterős I. Ottó (936—73) német királynál. Szent Matild (március 14.) fia a királyi hatalom megszilárdításával, északi szláv hódításaival, az Elba-menti és dániai térítéseivel, valamint nagyszámú püspökség-alapításaival már akkor megérdemelte az utókortól nyert „Nagy” nevet. Nem volt tőle idegen, hogy jogara alatt egyesítse Itáliát és kezébe kapja a 924 óta szünetelő nyugat-római császári hatalmat. Adelhaid tehát hozzáfordult védelemért. A lovagias király teljesítette a kérést és 951 szeptemberében már mint „lombard király” intézkedett Páviában. Ottó 39 éves volt akkor és öt év óta özvegy. Megkérte a szépséges királyné kezét, és az 951 októberében férjhez ment hozzá. A házasság politikai meggondolások alapján jött létre, de csakhamar a legmelegebb bensőség lett csillaga. Boldoggá tett egy ritka képességekkel megáldott férfiút és egy hozzá méltó nagy nőt. Emellett Adelhaidnak nagy befolyást biztosított ura fölött. A királyné férje szeretetét szeretettel viszonozta, nemcsak hű feleség és áldozatos anya, hanem munkatárs is akart lenni és befolyását az Egyház, a birodalom és családja érdekében kamatoztatta. Adelhaidnak házassága után legelső tette az volt, hogy lerótta háláját égi és földi megmentőjével szemben: Kanosszá-ban templomot építtetett, Azzo lovagot pedig grófi rangra emeltette. 953-ban őt és urát Itáliából Németországba szólí­totta az aggasztó német helyzet. Részben a páviai házasság lázadásba kergette Ottónak első házasságából született Ludolf nevű fiát. A lázadás rohamosan országossá vált. Adelhaid úgy jelent meg a német földön, mint a béke angyala. Hogy a fölkelésnek 954-ben vége lett, az nemcsak Ottó erélyének, hanem fiatal felesége bölcs szelídségének is köszönhető. A férjet lekötötték az országos gondok, a feleség pedig a családnak élt. Adelhaid élete minden dicsőség, gazdagság és hatalom mellett is olyan volt, mint más anyáké: örömmel ringatta a bölcsőket és fájdalmas könnyeket sírt a kis koporsók fölött. A 952-ben született Henrik fiát egészen korán, a következő évben született Brúnót pedig négyéves korában temette el. 954-ben látott napvilágot Ottó trónörökös és valamivel később jött a világra Matild lánya. E két gyermekén és az első házasságából származó Emmán kívül még két gyermeket nevelt föl: a Berengár-dinasztia bukása (965) után magá­hoz vette ősi ellenségének két leányát, és feledve Garda várát anyjukként kezelte őket. Emma lánya később Lotár francia királyhoz ment feleségül, Matild pedig annak a quedlinburgi monostornak lett apátnője, amelyben Szent Matild fejezte be életét. A gyermeknevelés gondjain kívül egész lelkével támogatta Ottót a különféle alapításoknál, de különösen a clugny kolostorok terjesztésénél. Jótékonykodásáról egy szemtanú ezt írja: „Magam láttam, amint titkon parasztruhába öltözve két kézzel osztogatta az alamizsnát, míg csak bele nem fáradt.” De a 951-es házasságnak világtörténeti jelentősége is van. A történelem tanúsága szerint akkor, amikor Ottó oltárhoz vezette Adelhaidot, frigyre lépett az erőteljes Germánia a szép Itáliával. Ez a frigy pedig megszüntette a pápaság leggyászosabb korszakát, és lehetővé tette a középkor legragyogóbb századait. Ennek és így Adelhaidnak is köszönhető, hogy Ottónak második itáliai útja alkalmával (961—964)

föltámadhatott a nyugat-római császárság, és hogy 962. február 2-án őt és Adelhaidot Rómában a pápa megkoronázhatta; hogy Ottó 963-ban az alig 19 éves XII. János letevésével megszabadította az Egyházat egyik legszomorúbb emlékű pápájától és az akkori egyetemes keresztény érdekek nagy hasznára a pápaválasztásra befolyást biztosított a mindenkori császárnak. A 973. május 7-én elhunyt császárt kívánságának megfelelően Adelhaid az ura által alapított magdeburgi székesegyházban temettette el. Magdeburg egyébként is a császárnénak kedvelt tartózkodási helye volt az érsekség alapítása (968) óta. Első püspökét, a nagy misszionárius Adalbertot igen tisztelte és lelki vezetése alatt állt. Férje földi maradványai újabb szálakkal kötötték a városhoz. II. Ottó (973—83) alatt egy ideig Adelhaid vezette a birodalom kormányzását. A fiatal császár felesége, Teofánó görög császárleány azonban csakhamar az udvarral összefogott ellene. A dolog vége az lett, hogy a császár a feleségének adott igazat és kolostorba akarta küldeni anyját azzal az indoklással, hogy adakozásaiban nem ismer határt. Az anyacsászárné erre 978-ban fájdalommal és keserűséggel elhagyta Németországot és Itálián át testvéréhez, Konrádhoz távozott szülőföldjére. De Germánia népeinek nyomása alatt Ottó megbánta tettét és a clugny Majolus közvetítésével 980. novemberben Páviában megkövette anyját. Az anya mindent elfelejtett, mindent megbocsátott fiának és amikor az 983. december 7-én Rómában vérhas következtében meghalt, a legőszintébb fájdalommal siratta. Fia halála után három évre a legnagyobb nehézségek között özvegyen maradt Emma leánya. Nem tudott rajta segíteni. 991-ben hirtelen meghalt Teofánó, és őneki 60 éves kora ellenére újra a hatalmas birodalom kormánykerekéhez kellett ülnie, hogy tizenegy éves unokáját, III. Ottót (983— 1002) helyettesítse. Szerencsés régenssége akkor négy évig tartott (991—94). Élete hátralévő napjait megaranyozták a nagytehetségű fiatal császár vallásos idealizmusa és nagyratörő nemes álmai. A szent kereszténység új hajnalhasadását látta, amikor a pápai trónra lépett rokona, az első német pápa, a 24 éves derék V. Gergely (996—99). Sorba látogatta azokat a helyeket, amelyek érezték valamikor bőkezűségét. Aztán elbúcsú­zott jó embereitől és az annyira szeretett Elszászban a tőle alapított selzi kolostorba vonult vissza. Mielőtt elköltözött volna az örök béke hazájába, testvérének, Konrádnak 995-ben bekövetkezett halála után, közvetlenül halála előtt értesülnie kellett Matild lányának elhunytáról is. Lelkét 999. december 16-án szólította magához az Úr.

Adelhaid Németország legnagyobb női közé tartozik. A sok küzdelem, nehézség és fájdalom nem borította föl lelkének egyensúlyát, hanem csak gyarapította bölcsességét és szentségét. Ennek pedig az a magyarázata, hogy egész életén át „biztos szilárdsággal tudott hinni és szilárd biztossággal tudott remélni”.­­

† Szent Etelka kérelmére kérjük Urunkat, Istenünket, hogy adja meg nekünk kegyelmesen az állhatatosság szent kegyelmét. Úgy legyen!

December 17. – Szent Lázár hitvalló

A Lázár (héberül Eleázár, “Isten a segítsége”) név a Szentírásban több személy neveként jelenik meg.  

Szent Lázár Jézus barátja, Márta és Mária fivére Betániában. Vendégszerető házába Jézus többször betért, hogy fáradalmait kipihenje. Jézus 6 nappal húsvét előtt vendége volt házának (János 12, 1-11). Ő volt az, akit, mint negyednapos halottat, Urunk halottaiból feltámasztott. Feltámasztása Jézus feltámadásának előképe (János 11, 1-44; 12, 9.17). Krisztus Urunk mennybemenetele után, mint annak híve a zsidóktól való üldöztetés miatt nővéreivel, Máriával és Mártával a tengeren Galliába hajózott. Ott buzgón fáradozott Krisztus tanításainak terjesztésében. Betániai sírja a szentföldi zarándokok előtt máig nagy tiszteletben áll, tiszteletének központja Autun (Franciaország).

Föltámasztását a 3. századtól folyamatosan ábrázolták. Kezdetben csak Krisztus és Lázár, később Lázár nővérei, majd tanítványok is megjelentek a képeken.

December 18. – A várandós anya

Hosszú idő telt el azóta, hogy kegyes Istenünk a Paradicsomból kiűzött első szüleinknek Megváltót ígért, aki őket és utódaikat az ördög hatalmából kiszabadítja. Évszázadokon, évezredeken át szűntelen várakozásban éltek az emberek, és minél erősebben érezték a földi baj és nyomorúság bilincseit, annál inkább vágyódtak a Messiás után. Tőle remélték a bűn okozta nyomor enyhítését, megszüntetését. Ez a remény, mely Isteni ígéreten alapult, óvta őket a csüggedéstől, kétségbeeséstől.

Így múlt el kétezer év azután, hogy Isten Ábrahámnak engedelmessége jutalmul megígérte, hogy az ő családjából származik majd a Megváltó. Az Ábrahámnak tett ígéretet Jákobnak is megújította. Később prófétáit küldte Isten a választott népe közé a Messiás érkezésének hírével.

Egy szerény szűz Názáretben szintén a Messiás utáni vágyakozással élt szívében. Isten őt többre méltatta, ő lett anyja a Megváltónak. A Boldogságos Szűz Mária öröme leírhatatlan lehetett, mikor a Magasságbeli követe tudatta vele, hogy a hőn áhított Megváltót nemcsak láthatja és hallhatja, hanem annak édesanyja lehet, szüzessége sérülése nélkül szülheti meg, és mint fiát ápolhatja, gondozhatja, szoríthatja keblére.

Anyaszentegyházunk, mely Mária életének főbb jeleneteit ünnepekkel tünteti fel a hívek előtt, Krisztus Urunk születésének ünnepe előtt egy héttel emléknapot szentel a boldog, édes várakozásnak, melyben Szűz Mária részesült.

Miként Mária Isten ígérete szerint édes reménységben és biztos várakozásban élt a Megváltó megérkezéséig, mi is bizton remélhetünk és várakozhatunk a Szent és Igaz Isten ígérete alapján. De tudnunk kell, hogy Isten ígéretei nem szorítkoznak a föld határaira és múlandó örömeire, hanem egy boldogabb élet örömét vetítik elő a Mennyben. Így szól az Írás: “Az odafenn valókról elmélkedjetek, nem a földiekről.” (Kor. 3,2)

† Úr Isten! ki akartad, hogy az angyal jelentésére a Boldogságos Szűz Mária méhében az Ige megtestesüljön, adjad a hozzád esedezőknek, hogy akik őt Isten anyjául igazán hisszük, nálad az ő közbenjárása által segíttessünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.