Orgoványi Anikó
Ünnep
A zúzmarás réten innen, az üveghegyen túl, ott, ahol a hegyoldalak puha hótakaró alatt dédelgetik az apró erdőlakókat, szokatlan sürgés-forgás verte fel a délutáni csendet. Cserregve röpködtek a madarak, futkároztak az őzek, a szarvasok, még a róka is előbújt jó meleg odujából.
– Mi történt? Mi ez a nagy felfordulás? – kérdezte borz anyó, álmosan dörzsölgetve a szemét.
– Karácsony lesz hamarosan, s ettől bolydult fel az erdő népe. – válaszolta Fürge, a mókus, kidugva fejét a fa odvából.
– Karácsony, karácsony! Az az emberek ünnepe, mi közünk van nekünk ahhoz? – Morogta mérgesen Muff, a vadmacska kandúr, miközben megélesítette karmait a fa törzsén.
– Nagyon is sok közünk van hozzá! – kiáltották többen is. Nem hallottál még arról, hogy a kis Jézus egy istállónak a jászóljában született, ahol állatok vették körül és melengették őt a leheletükkel, hogy meg ne fázzon?
– Bizony, voltak ott szamarak, lovak, tehenek, birkák és kisbárányok is.
– Meg kecskék is! – vágta közbe Mekk, a hegyi zerge.
– Na, de kik vitték az örömhírt messzi vidékekre? Persze, hogy a madarak! – csipogta büszkén egy kis veréb.
– Úgy bizony! Ezért az emberek ilyenkor ránk is gondolnak, és rendeznek nekünk madárkarácsonyt. Megtöltik eleséggel a madáretetőket és olajos magvakkal gyúrt pogácsákat aggatnak a fákra.
– A mi etetőinket is feltöltik illatos szénával! – vágta rá egy őzbak.
– Persze, mert ti nem gondoskodtok a téli betevőtökről. – szólt le a fáról Fürge, a mókus. – Bezzeg a mi éléskamránk tele van finomságokkal. Nem éheznek a gyerekeink!
– Most nincs helye a perlekedésnek. Ilyenkor mindenki boldog, és együtt ünnepel szeretteivel. – csitította le a kedélyeket bölcsen Uf, a fülesbagoly.
Egyszerre azonban szokatlan nyüszítő sírás hasított a levegőbe. Honnan jöhet a hang? Ki rontja el az ünnepi készülődés hangulatát? – néztek egymásra tanácstalanul az erdőlakók. Ekkor az egyik bozót tövében megpillantottak egy csapzott kölyökkutyát.
– Te ki vagy és hogy kerülsz ide, az erdő közepébe? – kérdezték tőle csodálkozva.
– Vakarcs a nevem, és eltévedtem. – szipogta a kis jövevény.
– Megfagysz itt a hideg téli éjszakában vastag bunda nélkül! Éhes is lehetsz már, te szegény! – sopánkodtak az erdőlakók.
– Haza szeretnék menni! – szipogta a kiskutya.
– Hogyan segíthetnénk rajta? – nézett kérdőn őz anyó a többiekre.
– Kár, a varjú minden nap elrepül a falu felett. Kérdezzük meg, nem látott-e valami szokatlant –javasolta Uf, a bagoly.
– Láttam, biz én! Egy egész fenyőerdő költözött be a faluba karácsonyfának. Este meg színes csillagok ragyognak a házak ereszein. Ilyen gyönyörűt ti még csillaghullás éjszakáján se láttok!- válaszolta a varjú.
– Ne fecsegj itt össze-vissza! Azt mondd meg inkább, nem keresete-e valaki ezt a kiskutyát.
– Azt én nem tudhatom, de kérdezzétek meg a cinkét, ő bejár az emberek kertjébe, ott lakmározik minden nap az etetőn.
– Ahová én járok, ott csak Morcos lakik, a kandúr, de kérdezzétek meg verebeket, azok mindenhova bejáratosak. – válaszolta a cinke.
– Láttunk ma egy kisfiút és egy kislányt, amint szaladtak utcáról, utcára, s hangosan kiáltozták: „Vakarcs! Vakarcs!”, majd miután nem találták az elkóboroltat, szomorúan, lógó orral hazabotorkáltak.
– Meg tudjátok mutatni, melyik házban laknak? – kérdezte a varjú.
– Ott, mindjárt a falu szélén. – mutattak egy takaros, kertes házra a verebek.
Kár, a varjú arra felé vette az irányt, s leszállt a ház kerítésére. Az ablakból két pirospozsgás arcocska tekingetett a nyitott kertkapu felé várakozóan.
– Ezek a gyerekek biztosan Vakarcsot várják haza, s nem lesz boldog ünnepük a kiskutyájuk nélkül. Itt sürgős segítségre van szükség! – gondolta Kár, s már fordult is az erdő felé. Besötétedett, mire odaért.
– Megtaláltam! Megtaláltam! – károgta már messziről az erdőlakóknak.
– Mit találtál meg? Károgj már érthetően! – figyelmeztették a többiek.
– A családot, ahol Vakarcs lakik! A gyerekek szomorkodnak miatta, s nagyon várják haza!
– Akkor gyerünk! Segítsünk Vakarcsnak hazatalálni! – kiáltották szinte egyszerre.
Uf, a bagoly repült előre, mert ő jól látott a sötétben és mutatta az utat a többieknek. Rozi, a borz utat vágott a hóban. Az őzek hosszú lábaikkal kitapogatták az ösvényt. Fürge, a mókus, az ágak közül irányította őket. Minden állat segített valahogyan a hazatalálásban.
Végre feltűntek a falu fényei, s a ház nyitott kapuja hívogatóan csalogatta az elkóboroltat. Vakarcs ahogy megpillantotta az ismerős házat, boldogan rohant előre hangos csaholás közben! A hangra kinyílott az ajtó, s a gyerekek boldog kacagással emelték magasba kisbarátjukat.
– Merre jártál te csavargó? Már nagyon aggódtunk érted! – rajongták körül felváltva.
Vakarcs az ajtóból még vakkantott egyet erdei barátai felé, s azok megértették, hogy ez annyit jelent: „Köszönöm!”
– Most már kezdődhet az ünnep. A legszebb ajándék, ha mindenki a szerettei körében lehet. – mondta borz anyó, s ebben mindannyian egyetértettek.
A mai mese olvasást köszönjük Zsámbok Istvánnak.
