Fésűs Éva: Neszepisze szánkózni megy

Neszepisze, a csíkos malacka segített az ősszel Kucu nagyanyónak feltúrni a kertjét, és ezért kapott tőle egy szép kis szánkót. Attól kezdve egyre csak a hófelhőket leste. Amikor aztán havazni kezdett, boldogan dugta ki az orrát az ablakon, és azt sem bánta, hogy a nedves pihék megcsiklandozták. Nagyokat nevetett és nagyokat tüsszögött. Szemközt egy cinege ült a kopasz ágon.

— Mit nevetsz? Mit nevetsz? — kérdezte.

— Örvendek! Örvendek! — röfögte malacka.

— Minek? Minek?

— A hónak, a jónak, a puha takarónak, mert azon úgy fog szaladni a szánkóm, hogy még a téli szél sem ér utol!

— Hideg lesz! Hideg lesz!

— Felhúzom a hacukát, fűzfakéreg kiscsizmát, úgy megyek szánkózni az Ürgedombra!

— Kit viszel magaddal?

— Orromat, fülemet, mind a négy csülkömet! — kacagott malacka, azután kiszaladt a fáskamrába megnézni, hogy megvan-e a szánkó, mert jobban féltette, mint a vacsoráját. A hó pedig hullott, hullott, egészen másnap reggelig. Akkor kisütött a nap, kristálytisztán ragyogott a téli ég, de olyan hideg lett, hogy még a patak is befagyott. Megcsúsztak rajta a sete-suta őzek, kemény patájú szarvasok. Malacka éppen fejébe nyomta a meleg mohasapkát, hogy végre nagy büszkén végigvonuljon az erdőn szép kis szánkójával, amikor ijedt lármára lett figyelmes. Először Őzem Böske panaszos hangja ütötte meg a fülét, azután meg Harkály doktor bácsié.

— Szerencsére csak bokarándulás — mondta a doktor. — De három napig nem szabad ráállnod, különben bicegő maradsz!

— Három napig meg is halok éhen ebben a hideg télben — siránkozott Őzem Böske. — Nem tudok elmenni az etetőhöz. Ha legalább valami szánkófélém volna…

— Neszepisze malackának van szánkója! — kiáltott fel ezüstös hangon a cinege.

— Kérjétek kölcsön tőle!

— Nagyszerű! Kérjük! — lelkendeztek az őzek, nyulak, szarvasok, akik a pórul járt Őzem Böske körül összesereglettek.

— Ráültetünk és elhúzunk az etetőig!

Már indult is az egész társaság malacka háza felé. Malacka ott állt útra készen a fáskamrában, és most földbe gyökerezett a lába. Ezt a vadonatúj, gyönyörű szánkót akarják? … Hallotta, amint megrángatják az ajtaján a csengőt, egyszer, kétszer, háromszor, egyre türelmetlenebbül.

— Nincs itthon — mondta végül lekonyult füllel egy nyúl.

— Nézzétek meg a fáskamrában! — javasolta a cinege.

Malacka villámgyorsan magára reteszelte a kamraajtót, és úgy meglapult, hogy a kunkori farkincája se rezzent.

— Neszepisze, gyere ki! — hallatszott odakintről. — Őzem Böske bajban van, nagyon nagy szüksége volna egy szánkóra. Vigyázni fogunk rá, és délre visszahozzuk!

Malacka még a lélegzetét is visszafojtotta odabent. Csak állt, moccanatlan, görcsösen szorongatva kis csülkében a szánkómadzagot, mert amíg ezek az ostobák el nem mennek az udvaráról, addig most már ő sem mozdulhat. Fázik a lába, és még csak topognia sem lehet. Az orrát is ki kéne fújnia … de mi ez?

— Itt sincs, ott sincs, sehol sincs! — csettegett odakint a cinke.

— Úgy látszik, korán reggel kiment az Ürgedombra!

— Akkor nincs más hátra, magunknak kell egy szánkót összeeszkábálnunk —mondta a nyúl. — Szerencsére akad itt néhány lécdarab. Szedjetek hozzá gyorsan gallyakat, hozzatok háncsot!

Malacka meglepődve látta egy résen át, hogy ott, az ő udvarának a kellős közepén látnak munkához. Sürögtek-forogtak, igyekeztek, mégis jó sok időbe telt, mire úgy-ahogy elkészült valami szánkóféle. Ráültették Őzem Böskét, aztán a szarvasok húzták, a nyulak tolták, a madarak meg az utat mutatták, és végre eltűntek nagy zsivajjal egy behavazott galagonyabokor mögött a kanyarban.

— Na, végre! — sóhajtott malacka, akinek addigra már a foga is vacogott a hidegtől, és elgémberedett a lába. De sebaj, majd a szánkózástól kimelegszik. A büszke séta persze elmaradt. Kerülő úton ment, osonva, ahol a havat még senki sem taposta. Alaposan elfáradt, mire felért az Ürgedombra.

— Itt vagyok, ragyogok, végre szánkózni fogok! — húzta ki magát, és körülnézett, de csak egy karón gubbasztó varjat látott.

— Gyere, téli szél, versenyezzünk! — rikkantotta, de a téli szél aludt valahol.

— Így is jó! — rántotta meg a vállát malacka, és hetykén ráült a szánkóra.

Vidáman visított is egyet, amint lefelé siklott, de válasz nem jött sehonnan. Mindent elnyelt a hideg, puha csend. Mint az előbb, a fáskamrában, odabent… A szánkó zökkenve megállt. Malacka majdnem elharapta a nyelvét. Szuszogva kaptatott fel újra a dombtetőre. De milyen unalmas volt így, egyedül! …

— Ugye, szép szánkóm van, varjú néne? — próbálkozott ismét odafent.

— Kár! — mondta a rekedt varjú, és elrepült.

— Így is jó! — morgott magában morcosan malacka, és azértis leszánkázott újra meg újra. De visítani már egyáltalán nem volt kedve, s ráadásul korogni kezdett a gyomra. Elhatározta, hogy benéz Kucu nagyanyóhoz, hátha akad nála néhány jó falat. Kucu nagyanyó csodálkozva csóválta a fejét:

— Jaj, aranyom, mindent belepett a hó. Csak az erdei etetőkben találsz eleséget.

— Még az hiányzik! — gondolta malacka —, hogy összetalálkozzam azzal a díszes társasággal! Fogta magát és inkább hazabaktatott. Keresgélni kezdett a lerágott kukoricacsutkák között, hogy hátha akad egy-két szem valamelyiken. De bizony nem akadt, és az éhes, irigy malacka egyszer csak keserves sírásra fakadt. Éppen a legnagyobbik könnyét törölte le, amikor csöngettek.

— Ki az?

— Nyisd ki, malacka, mi vagyunk itt, a pajtásaid!

— Mit akartok?

— Majd meglátod!

Malacka kinyitotta az ajtót, s hát, ott álltak mind az őzek, nyulak, szarvasok, ott ült Őzem Böske is a hevenyészett szánkón, és egy csodálatos, nagy, édes répát nyújtott malacka felé.

— Elvittünk az udvarodról néhány szál lécet és gallyat, amikor nem voltál itthon. Ezt hoztuk helyette!

Malacka csak állt, bámult, és akkorákat kellett nyelnie, hogy szólni sem bírt.

— Na, vedd már el! — lökte meg a nyúl. — Ha megkaphattuk volna a szánkódat, többet is hoztunk volna.

— Én ennek is nagyon, de nagyon örvendek . . . — dadogta malacka.

Őzem Böske kedvesen rácsodálkozott:

— Nini, Neszepisze, hiszen te sírtál! . . . Miért sírtál?

Malackánál újra eltörött a mécses.

— Nem volt jó egyedül szánkózni — szipogta.

— Csitt-csitt! — röppent oda a cinege. — Holnap majd velünk tartasz, és akkor visszatér a jókedved. Igaz-e?

— Hát persze! — bólintott a malacka, és hatalmasat harapott a répából.

A mai napon Rangits Gábor látogatott el hozzánk.