Advent

Adventus- latin eredetű szó, jelentése eljövetel, megérkezés.
Az egyházi év első része, a karácsonyt előkészítő időszak. A mai római liturgiában a december 25. előtti 4 vasárnap és a közéjük eső 18-24 hétköznap. A 4. században a gallikán liturgia területén alakult ki. Akkor még vízkeresztkor kereszteltek, a keresztelésre szóló 3 hetes előkészületi idő volt. Az 5. században december 25. előtérbe került, és az advent átkerült karácsony elé és megnyúlt: 6 hetes lett (Szent Márton napjától december 24-ig tartott). Róma az 5. században, valószínűleg Szent Simplicius pápa idejében fogadta be 4 vasárnapos változatában. Alapgondolata a megtestesülésben közénk érkező Krisztus várása volt. Az írországi ktori liturgiában az advent az ítéletre érkező Krisztus várásával gazdagodott, és ezt hozták magukkal az ír misszionáriusok. A kk-ban a 4 vasárnap további jelentéssel bővült, az Úr 4 eljövetelét állítja szemünk elé: először a megtestesülésben, másodszor a kegyelemben, harmadszor a halálunkban, negyedszer az ítéletkor jön el, és készülni kell az eljövetelére. Az advent kiemelkedő napjai a 3., Gaudete vasárnap és a december 17-24. közötti hét. Az Úr eljövetelére bűnbánó lélekkel készülünk, régebben ezért az advent böjti idő volt. Keleten november 15-től, a gallikán liturgia területén november 11-től (Márton napi lúd) böjtöltek. A latin egyház egyéb területein csak hús- és tejterméktilalom volt. Az Osztrák- Magyar Monarchia területére XIV. Kelemen 1774-ben csak a szerdai, pénteki és szombati szigorú böjtöt írta elő, ami 1918-ig volt érvényben. 1956-ig 24-e, karácsony vigíliája volt szigorú böjti nap.

Adventi népszokások

 Az adventi időszak kezdetét sokáig harangszóval jelezték. A korábban heti 3, majd 2 napos (szerdai és pénteki) adventi böjt és a szombati hústól való tartózkodás hagyományőrzőbb vidékeken még a 20. sz. közepén is szokásban volt az idősebbek körében. A legutóbbi évtizedekig kerülték az adventi időszak alatt a zajos mulatságokat, táncot, lakodalmat sem tartottak. Ilyenkor számos kocsmában csak utasokat szolgáltak ki. Az advent hagyományos vallásos alaphangulatát Közép-Európa szerte a hajnali mise, a roráte jelenti. Sok helyütt szokás volt, hogy a gyermekek énekszóval, csengetéssel költögették a híveket, hogy a szentmisére odaérjenek. A rorátéhoz nagyszámú hiedelem és mágikus eljárás is fűződik. Az adventi időszak jellegzetes hagyományai közé tartoznak az adventölés (kántálás) és a szálláskeresés. Ugyancsak erre az időszakra esik több jeles nap, amelyeknek népi hagyományköre kisebb-nagyobb mértékben vallásos elemeket is tartalmaz (András, Borbála, Miklós, Luca). Ekkor van a téli napforduló ideje is, amely a téli időszak vallásos mágikus népi szokáshagyományának nagy részén érezteti hatását. A legújabb kor adventi szimbóluma az adventi koszorú. 1840-ben J. H. Wichern evangélikus lelkész imatermében felfüggesztett egy szekérkereket, és rajta minden nap egy gyertyával többet gyújtott meg, és a falakat fenyőgallyal díszítette. Később a kereket koszorúvá alakították a köréje font fenyőgallyakkal. 1930-40 körül katolikus körökben is terjedni kezdett. Egy másik ilyen szimbólum (Iz 11,1 alapján) a gyertyával díszített gyökér életfa jelentéssel.

Az adventi koszorú készítése a XIX. században jött divatba, de a hagyomány gyökerei a pogány korba nyúlnak vissza, amikor örökzöld ágakkal, fagyönggyel, magyallal ünnepelték a téli napéjegyenlőség idejét. (A fagyöngy egyébként a kelták szent növénye volt. A téli napéjegyenlőség a kelta hitvilág szerint a fény újjászületésének ünnepe. A kerék jelentésű Yule- a fény visszatérésének ünnepe- szó az élet örök körforgására, az örök újjászületésre utal. Ilyentájt a kelták az ajtókra örökzöld ágakat aggattak, fagyönggyel, magyalággal díszítették azt. Ma hagyományosan fenyőgallyakból készül a koszorú négy gyertyával, melyek advent 4 hetét jelképezik. Uralkodó színei a zöld (örökzöld), a piros és az arany, melyek a karácsonyi ünnepkör domináns színei. Minden héten egy-egy újabb gyertyát kell meggyújtani a koszorún. Az ajtóra erősített, gyertya nélküli koszorú a szíves vendégvárást reprezentálja.

Egyházi év (Liturgikus év)

Az egyházi év az üdvösségtörténeti események ünneplését jelenti advent 1. vasárnapjától kezdődően Krisztus király ünnepéig. Az egyházi naptár a szentek emlékezetének ünneplésére vonatkozik és januártól decemberig tart. Az egyházi év és a naptár kiegészítik egymást, az ünneplés kettős módon történik tehát, az üdvösségtörténeti események ünneplésével és a szentek emlékünneplésében. A kettő együtt az egyházi év teljes liturgikus ünneplése. A II. vatikáni zsinat szerint az egyház feladatának tekinti, hogy az üdvösség művét szent megemlékezéssel megünnepelje. Ez úgy történik, hogy az egyház a hívők számára a megváltás misztériumait minden időben bizonyos módon jelenlévő valósággá teszi, és mindazokat, akik bekapcsolódnak, az üdvösség kegyelmével betölti. Az egyházi év középpontja a mysterium paschale, Urunk húsvéti eseménye. Krisztus önátadása és haláláig tartó engedelmessége továbbélő valóság a megdicsőült Istenemberben. Isten üdvözítő terve az, hogy ebben minden embert részesítsen. Valahányszor a liturgia ünneplésében az ember hittel és szeretettel megnyílik Isten üdvözítő felkínálása számára, ott a mysterium paschale hatékony és gyümölcsöző. A liturgikus év ünneplésének középpontja mindig a szentmise közös ünneplése, amelyben a megváltás szimbólumokban történik meg, de a valósága szerint jelen van Krisztus és működik. A szentek ünneplésénél is az egy és oszthatatlan Krisztus- misztériumot ünnepeljük, de a szentek élettörténeteiben Krisztus gazdagságának csak egy-egy részlete, egy-egy vonása jelenik meg. 

Az egyházi év középpontja a Húsvét, Krisztus megváltó tettének ünneplése, ez jelenik meg a teljes liturgikus év folyamán.

Ünnepeljük

• a vasárnapokban: feltámadást hitben, eljövetelt reményben, összejövetelt a szeretetben
• húsvét ünnepén: Krisztus kínszenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának ünnepét
• az egész év folyamán: Karácsonykor a Fiú megtestesülését és az üdvösség húsvéti művében való beteljesülését; Mennybemenetelkor az Üdvözítő húsvéti halálának és feltámadásnak mennyei megdicsőülését; Pünkösdkor a Szentlélek eljövetele mellett a Megváltó kegyelmeinek kiáradását a Szentlélek által; valamint Szűz Máriát és a Szenteket is úgy ünnepeljük, mint Krisztus húsvéti győzelmének tanúit és kegyelmének gyümölcseit

A húsvét tehát nemcsak a feltámadás, hanem az egész megváltás művének csúcsa és minden vasárnap ennek a visszatérő ünneplése.

A liturgikus év során megkülönböztetünk két nagy egységet, a megtestesülés karácsonyi ünnepkörét és a megváltás húsvéti ünnepkörét. A karácsonyt az adventi és karácsonyi időszak, a húsvétot a nagyböjti és húsvéti időszak foglalja magába és öleli körül. A két ünnepkörön kívüli 33-34 vasárnap az évközi idő.

Az egyházi év tagolódása: (lásd ábra)

1. A húsvéti szent háromnap: nagycsütörtök estétől húsvét vasárnapig
2. A húsvéti idő: húsvét vasárnaptól pünkösd vasárnapig
3. A nagyböjti idő: hamvazószerdától nagycsütörtök délig
4. A karácsonyi idő: karácsony vigíliájától vízkereszt utáni vasárnapig
5. Az adventi idő: karácsony előtti 4. vasárnaptól december 24. délig
6. Az évközi idő: 33-34 vasárnap a karácsonyi és húsvéti idő után

Felhasznált irodalom:

Várnagy Antal: Liturgika. Lámpás kiadó, 1993

Magyar Katolikus Lexikon

arcanum.com

Országos Széchenyi Könyvtár