Szeptember 12. – Mária neve
Mária nevét különböző napokon a 11. századtól kezdve ünnepelték. Kezdetben Mária névadásának napjaként ülték a születése Kisboldogasszony után különféle dátumokkal. Mivel az Ószövetségben a leányok névadása nem kötődött külön szertartáshoz (mint a fiúké a körülmetéléshez), ezért nem tudható, hogy Mária a születése után mely napon kapta a nevét. A hagyomány szerint ez a nap a születés utáni 4., 7., 10., 14. nap lehetett.
Az ünnepet az egész Egyház számára XI. Ince pápa rendelte el a török felett Bécsnél 1683. szeptember 12-én aratott győzelem emlékére, hasonlóan a nándorfehérvári győzelem után, 1456-ban elrendelt Urunk színeváltozása hálaünnephez, illetve Rózsafüzér Királynője emléknapjához, melyet a Lepanto-nál, szintén a törökök felett aratott győzelem (1571. október 7.) után vezetett be Szent V. Pius pápa.
Szűz Mária szent nevének napja először a Kisboldogasszony nyolcadába eső vasárnap lett. X. Pius pápa aztán áthelyezte az ünnepet a győzelem napjára. A Bécsnél aratott győzelmet 1686-ban követte hazánk felszabadítása is, melyet szintén Mária közbenjárásának tulajdonítottak.
Nyugaton az első Mindenkor Segítő Szűz Mária-képet idősebb Lucas Cranachnak tulajdonítják (1537); az innsbrucki Szent Jakab-templom főoltárán látható. Számtalan másolata ismert, például a passaui kegykép.
Közép-Európában a kultuszt főként a passaui Mariahilf (Mindenkor Segítő Szűz Mária) tisztelete ihlette, akinek kegyképét 1618-ban egy Pius nevű passaui festővel készíttette Markward von Schwendy kanonok. A helyi kapucinus templomban már 1622-ben nyilvánosan tisztelték. Bécs ostroma idején I. Lipót császár és udvara Passauba menekült, és a kapucinus kolostor e kegyképe előtt könyörgött a szabadulásért. Az 1683. szeptember 12-i kahlenbergi győzelmet (Bécs felszabadítását) a passaui Mindenkor Segítő Szűz Máriának tulajdonították.
A győzelem után a kegykép tisztelete hozzájárult az ünnep gyors terjedéséhez. A 18. században hazánkba települő németek, de a magyar kamarai telepítések is szívesen választották az új templomok, kápolnák titulusául Mária nevét, s általában a Mariahilf-kegykép másolatát helyezték oltárukra.
† Engedd, kérünk, mindenható Úr Isten! hogy híveid, kik a szentséges Szűz Mária nevében és pártfogásában örvendenek, az ő kegyes közbenjárása által minden gonosztól megszabaduljanak a földön és az örökkévaló örömekre juthassanak az egekben. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.
Szeptember 13. – Szent Notburga szűz
Rattenbergben, Tirolban született a 13. sz.-ban. Cselédlány, szűz. Életének adatait a sírjára készült fatábla-föliratból tudjuk, mely 1862 után elveszett. Eszerint főúri szakácsnő, később egy parasztember cselédlánya, majd ismét szakácsnő volt. Mint cselédlány, urától azt kérte, hogy vasárnapokon ne kelljen a mezőn dolgoznia, a munkát szombaton a vesperás órájában mindig befejezte. Mint szakácsnő sok szegényt táplált ura asztaláról.
A 17. században H. Guarioni orvos összegyűjtötte a Notburga-hagyományt, amely megadta születési helyét és tudta, hogy Rottenburg várában volt szakácsnő, Ebenben cselédlány, majd Rottenburgban halt meg 1313. szeptember 13-án, és Ebenben a Szent Rupert templomban temették el. E templomot 1431-ben bővítette I. Miksa császár, 1516-ban fölékesítette. 1718-ban oltárra emelték Notburga ereklyéit. Tiszteletét 1863-ban hagyta jóvá IX. Pius pápa.
Különösen Tirolban, Bajorországban, Ausztriában és Szlovéniában tisztelték, mint az Isten és a felebarát iránti szeretet, valamint az önfeláldozó kötelességtudás szentjét. Ott már a 18. században, azaz szentté avatása előtt ábrázolták, általában vasárnapi népviseletben, rövid kabátban, néha széles kalappal (I. Günther szobra, Rott am Inn, 1762).
Attributumai: sarló a kezében (csodájára utal: mikor a gazdája a megegyezésük ellenére egy ünnep első vesperása után is folytatni akarta az aratást, Notburga fölakasztotta a levegőbe a sarlót), kéve, tejeskanna, gereblye, kulcscsomó az övén, kenyér a kezében v. a kötényében.
Notburgát Magyarországon csak a somogyi Bőszénfa választotta egyházának (1782, új templom 1902) védőszentjéül. A titulust az egykori kegyúr Festetics családnak a bécsi udvarral való kapcsolatai magyarázzák.
A szolgálólányok és a mezőgazdaságban dolgozók védőszentje.
Szeptember 14. – Szent Kereszt felmagasztalása
A Szent Keresztet Szent Ilona találta meg a 4. században. A legendás történet szerint Nagy Konstantin császár édesanyja kiásatta a kereszteket a Kálvária földjéből. Mindhárom kereszt és az INRI-tábla is előkerült, amelyet Pilátus az Úr keresztjére tűzetett. Nem lehetett azonban megállapítani, hogy a három kereszt közül melyik volt Krisztusé, ezért Makárius jeruzsálemi püspök mindhármat hozzáérintette egy halálos beteg asszonyhoz, aki az egyiktől meggyógyult. Így azonosították, melyik Krisztus keresztfája.
- szeptember 13-án ünnepélyesen felszentelték Jeruzsálemben a Szent Sír-bazilikát. Másnap mutatták fel először a népnek a megtalált keresztereklyét – felmagasztalták a világ előtt gyalázatot, de a keresztények számára a megváltást jelentő keresztet. Az ünnepet előbb Konstantinápolyban, majd a 7. századtól már a nyugati egyházban is megünnepelték.
614-ben a perzsák elrabolták az ereklyét. 628-ban Hérakleiosz császár szerezte vissza, és ünnepélyesen, mezítláb, viseltes ruhában vitte vissza Konstantinápolyba az Aranykapun át.
A keresztfa eredetének egyik legendaváltozata szerint a tudás fájáról hozott és a haldokló Ádám nyelve alá tett három almamagból háromágú fa nőtt: egyik ága cédrus, a másik ciprus, a harmadik olajág volt. Ebből ácsolták a keresztfát, a halál fájából az élet fáját.
„Az emberi ész képtelen kimeríteni a szeretet kereszten megjelenő misztériumát; a kereszt ellenben meg tudja adni az észnek a végső választ, amit keres” – írta Szent II. János Pál pápa Fides et ratio kezdetű enciklikájában.
† Istenünk, te azt akartad, hogy egyszülött Fiad a kereszten váltsa meg az emberiséget. Add, hogy mi, akik megismertük szeretetének titkát itt a földön, elnyerjük az üdvösséget a mennyben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.
† Úr Isten! ki minket mai napon a Szent Kereszt fölmagasztalásának évi ünnepével örvendeztetsz, adjad, kérünk, hogy amint annak titkát a földön megismertük, úgy váltságának ajándékira az egekben méltók legyünk. Ugyanazon mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.
Szeptember 15. – Hétfájdalmú szűz
Szűz Mária hét fájdalmának ünnepe. A liturgia a feketevasárnap utáni pénteken üli.
Szeptember 15-e a Fájdalmas Szűzanya (Hétfájdalmú Szűz) emléknapja Egyházunkban. A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepéhez kapcsolódik, liturgikus ünneplését először a szervita rendnek engedélyezték, majd VII. Piusz pápa terjesztette ki az egész Egyházra.
Lukács evangéliumában olvassuk: Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is tőr járja át –, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.” (Lukács 2,34–35)
Az Egyház mindig szeretettel és tisztelettel szemlélte a Szűzanya szenvedését – köztük a legnagyobbat: a keresztfa alatt érzett fájdalmát.
1223.augusztus 15-én hét gazdag firenzei férfi elvonult a Monte Senarióra. Elhatározásuk az volt, hogy ápolják a Fájdalmas Szűzanya tiszteletét. XI. Benedek pápa 1304-ben jóváhagyta a szabályzatukat, és ezzel elismerte Mária Szolgáinak Rendjét, vagyis a szervitákat, akik a Szent Kereszt felmagasztalása utáni napon, szeptember 15-én megemlékeztek a Boldogságos Szűz szenvedéséről. Az ünnepet VII. Piusz pápa terjesztette ki az egész Egyházra, hálából Napóleon fogságából való szabadulásáért, és szeptember harmadik vasárnapjára helyezte.
A régi kalendárium szerint a virágvasárnap előtti pénteken is volt egy ünnepe a Fájdalmas Szűznek, melyet XIII. Benedek pápa terjesztett ki az Egyházra 1721-ben. Szent X. Piusz pápa 1913-ban visszahelyezte az ünnepet szeptember 15-ére, és megszüntette a kettős ünneplést. A kultusz népszerűsítéséből a ferencesek is kivették a részüket, két kiemelkedő irodalmi mű is hozzájuk kapcsolódik: Szent Bonaventura zsolozsmája és a Jacopone da Todi ferencesnek tulajdonított Stabat Mater kezdetű himnusz. Mindkettő belekerült a római liturgiába, és kiapadhatatlan forrásai és mintái lettek a szakrális népköltészetnek, a Mária-siralmaknak is. Első magyar nyelvű versünk, az Ómagyar Mária-siralom is ennek az áhítatnak az emléke.
A művészek ábrázolásain gyakori a szenvedő anya ábrázolása, a kereszt alatt állva, vagy pedig úgy, hogy ölében tartja halott Fiát (pietà). A magyar nyelvterületen is több templom ünnepli kiemelten védőszentjeként a kereszt alatt álló Máriát. A régi magyar szóhasználatban élt még a Fájdalmas Boldogasszony és a Hétfájdalmú Szűz megnevezés is. A Hétfájdalmú Szűzanya Szlovákia védőszentje, ünnepe munkaszüneti nap Szlovákiában. A kultusz központja Sasvár (Šaštín), Szlovákia legjelentősebb Mária-kegyhelye.
† Istenünk, te úgy akartad, hogy a Szűzanya osztozzék Fia szenvedésében, és ott álljon dicsőséges keresztje alatt. Add meg Egyházadnak, amely vele együtt részt vesz Krisztus kínszenvedésében, hogy része legyen Krisztus feltámadásában is. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.
† Úr Isten! kinek szenvedésekor, Simeon jövendölése szerint, a dicsőséges Szűzanyának, Máriának szentséges lelkét a fájdalom tőre általjárta, engedd kegyelmesen, hogy akik az ő fájdalmait tisztelettel ünnepeljük, a te kínszenvedésed boldog eredményében részesüljünk.
Szeptember 16. – Szent Kornél és Ciprián vértanú
A 3. század elején a keresztények aránylag nyugodt körülmények között élhettek mindaddig, amíg váratlanul ki nem tört a Decius-féle üldözés. Fábián pápa vértanúsága után csak egy év elteltével került sor az új pápa megválasztására, 251-ben.
Kornél pápa nehéz örökséget vett át. Ráadásul Novatianus személyében ellenpápa lépett föl vele szemben. Róma város hívő népe is megoszlott, az ellentétet az a kérdés okozta, hogy az üldözés során hittagadóvá lett keresztények visszafogadhatók-e. Kornél úgy gondolkodott, hogy a bűnbánók előtt meg kell nyitni az egyház kapuját. A pápa zsinatot hívott össze a kérdés tisztázására, és amikor Novatianus makacsul ragaszkodott merev álláspontjához, kiközösítették.
Kornél gyakran váltott levelet Karthágó püspökével, Cipriánnal, aki igen tisztelte a pápát. A ránk maradt levelekből látható, mennyire aggódtak mindketten az egyház egységéért. A pápának azonban nem állt sok idő rendelkezésére: a Gallus császár alatt ismét föllángoló üldözésben elfogták, és Centumcellae-be (ma: Civitá Vecchiába) száműzték, ahol 253. szeptember 14-én vagy 15-én meghalt. A többi vértanú pápa mellé temették a Callixtus-katakombába.
A legenda szerint, amikor Kornél pápa már számkivetése helyén volt, az egyik vezető ember kérte, jöjjön el hozzá, és imádkozzék évek óta bénán fekvő feleségéért. A pápa követte az embert, imádkozott a beteg felett, és az meggyógyult. E csoda hatására a házaspár megtért, megkeresztelkedett és velük együtt húsz katona is keresztény lett. Mikor a császár ezt megtudta, parancsot adott, hogy valamennyien mutassanak be áldozatot Mars templomában. Az újonnan megkereszteltek azonban ezt megtagadták, ezért Kornéllal együtt ólmos ostorokkal halálra verték őket.
Ciprián püspök az ősegyház azon kevés szentje közé tartozik, akikről részletes életrajzi adatok maradtak ránk. Isten nehéz időben választotta ki az észak-afrikai egyház vezetőjének.
Előkelő karthagó-i családból származott, kiváló neveltetést kapott. Tanulmányai végeztével, mint ügyvéd és a retorika tanára kezdett dolgozni szülővárosában. Caecilius nevű pap barátja hatására lett hívő, valószínűleg 246 húsvétján keresztelkedett meg.
Megtérését Ciprián kezdettől fogva igen komolyan vette. Még katekumen (a keresztény beavatás szentségeire készülő felnőtt) volt, amikor letette a tisztasági fogadalmat. Vagyona jelentős részét eladta és szétosztotta a szegények között. Ezen kívül lemondott a pogány szerzők olvasásáról, és kizárólag a Szentírás tanulmányozásának szentelte idejét. Az egykor híres rétor buzgósága nem maradt véka alá rejtett világosság: a hívők fölfigyeltek rá, és Donatus püspök hamarosan pappá szentelte. 248-ban, Donatus halála után pedig – minden tiltakozása ellenére – megválasztották a város püspökének. Mivel Karthagó akkor Észak-Afrika egyházi központja volt, Ciprián nemcsak a város püspöke, hanem a közel százötven tagot számláló afrikai püspökkollégium feje is lett.
Épp miután átvette a püspökséget, kezdetét vette a Decius-féle üldözés. 250-ben a császár rendeletet bocsátott ki, mely szerint a provinciák helytartóinak kényszeríteniük kellett a keresztényeket, hogy áldozatot mutassanak be a császári állam pogány isteneinek. Aki a megszabott határidőig ezt nem tette meg, azt bebörtönözték, és kegyetlenül megkínozták.
Ciprián úgy érezte, nem szabad magára hagynia nyáját hirtelen vértanúságával, ezért elhagyta a várost, és egy éven át rejtőzött a környéken, s onnan irányította híveit. Az üldözés következtében a hívők sorai valóban megritkultak: egy részük életét adta a hitéért, mások hűséges hitvallóként állták a kínzásokat, de sokan voltak olyanok is, akik megrettentek a rájuk váró szenvedésektől, és bemutatták a kötelező áldozatot.
A hitüket megtagadók visszafogadása később komoly kérdés elé állította az egyházat. Ciprián e visszatérőknek komoly vezeklést rótt ki engesztelésül és hitük erősítésére. Azonban ellenpüspökök léptek fel: Fortunatus és Maximus. Ciprián eleinte türelemmel és szeretettel próbálta ellenfeleit meggyőzni, de erőszakosságukkal szemben nem jutott semmire. Ekkor zsinatot hívott össze, és kiközösítette őket. Ugyanezen a zsinaton úgy határoztak, hogy a hittagadók, amennyiben újabb üldözés törne ki vagy életveszélybe kerülnek, akkor is megáldozhatnak, azaz visszatérhetnek az egyház közösségébe, ha addig nem telt volna le a kiszabott vezeklési idő. Ezzel Ciprián a sokat vitatott kérdést az irgalmasság útjára terelte.
Amikor Gallus császár 252-ben újabb üldöző rendeletet adott ki, Ciprián egy afrikai zsinat nevében kinyilvánította, hogy a hittagadók vezeklési ideje befejeződött. Ismét fölvehetők az eucharisztikus közösségbe, hogy „a következő harcra jól fölkészülhessenek, erőt meríthessenek Krisztus testéből és véréből. Mert hogyan kívánhatnánk, hogy igyanak az Úr szenvedésének kelyhéből, ha megtagadnánk tőlük azt a jogot, hogy részük lehessen az Úr kelyhéből az Egyházban?” (57. levél).
Ciprián mindezekről a nehézségekről értesítette Kornél pápát, aki nagy egyetértést tanúsított a kérdéses ügyekben.
De unitate Ecclesiae (Az Egyház egységéről) című értekezése mutatja, hogy Cipriánt mennyire áthatotta az egyház egységének hite és féltése. Egyéb írásaiban is a jó pásztor beszél, akinek legnagyobb gondja a nyáj egysége és belső békéje.
Ám azok az évek, amelyekben ezen a belső egységen munkálkodhatott, gyorsan elmúltak. 257-ben Valerianus császár újabb üldözési hullámot indított el. Ciprián az elsők között volt, akiket 257. augusztus 30-án Aspasius Paternus prokonzul elé állítottak, aki a püspököt száműzetésre ítélte, és egy távoli kisvárost, Curubist jelölte ki számára tartózkodási helynek.
Száműzetése helyén Ciprián töretlen erővel folytatta munkáját, mígnem egy álomból tudomására jutott, hogy Krisztus vértanújává kell lennie. Így írt erről: „Már lefeküdtem, de egészen még nem aludtam el, amikor megjelent előttem egy rendkívül magas ifjú. Úgy jött felém, mintha a bírói széken ülő helytartó elé akarna vezetni. Mikor odaértünk a bíró elé, az íróvesszővel fölírta egy táblára az ítéletemet, anélkül, hogy bármit kérdezett volna tőlem. Az ifjú, aki közben a bíró háta mögé került, beletekintett az írásba, és jellel tudtomra adta, mi áll benne: a kezét kinyújtotta, és olyan mozdulatot tett, mint amikor karddal sújtanak le valakire. Én csak néhány napot kértem, hogy dolgaimat elrendezhessem. Ekkor a bíró ismét írt valamit a táblára, és az ifjú jelezte nekem, hogy kérésem teljesült.”
258 nyarán Valerianus ismételten kiadta a keresztényüldöző rendeletet, sőt, súlyosbított rajta. Hamarosan letartóztatták Cipriánt. 258. szeptember 14-én elítélték. A jelen levő keresztények, akik végig hallgatták a pert, fölkiáltottak: „Vele együtt akarunk meghalni!” Tömeg kísérte Cipriánt a vesztőhelyre, ahol lefejezték pontosan egy évvel az álom után.
Cipriánt Kornél pápával együtt már a 4. század közepén ünnepelték Rómában. Emléknapjukat IX. Gergely pápa helyezte át szeptember 16-ára a Szent Kereszt fölmagasztalása és Kisboldogasszony oktávája miatt.
† Kérünk Úr Isten! hogy Szent Kornél és Ciprián főpapok és vértanúk emléke legyen védelmünkre, és az ő esedezésük ajánljon minket. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.
Szeptember 17. – Szent Ferenc stigmái
Assisi Szent Ferenc stigmatizálásának ünnepe. Assisi Szent Ferenc (október 4.) kevéssel halála előtt abban a páratlan kitüntetésben részesült, hogy megkapta az Úr szent sebhelyeit. A nagy esemény 1114. szeptember 14-én, Szentkereszt felmagasztalása ünnepén ment végbe az arezzo-i tartományban fekvő közel 1300 m magas Alverna-hegy ormán. E napon a szent kunyhója előtt már kora reggel a kínszenvedés titkának szemléletébe merült. Egészen beleolvadt az Úr iránt érzett szeretet és szánalom érzésébe, mikor egyszerre egy szeráfot látott leszállni az égből hat tüzes és ragyogó szárnnyal. A szeráf gyors repüléssel olyan közel jött hozzá, hogy jól láthatta és megkülönböztethette rajta a keresztre feszített Istenember képét. Ferenc először megrettent a jelenés láttára, azután örömmel és csodálkozással vegyes fájdalom fogta el szívét, örült neki, hogy Krisztus ilyen nyájas és jóságos alakban mutatja magát, de másrészt a részvét kimondhatatlan fájdalmát érezte azon, hogy így megfeszítetten látja őt. Azért is csodálkozott a látomáson, mert tudta, hogy a szenvedés gyarlósága nem fér össze a szeráfi lélek halhatatlanságával. Az Üdvözítő azonban megmagyarázta neki, hogy azért jelent meg neki ebben a formában, hogy megértse belőle, hogy nem testi mártírság, hanem lelki lángolás által kell a keresztre feszített Krisztus hasonmásává alakulnia. Mikor a csodálatos látomás megszűnt, a szent kezén, lábán és oldalán jól kivehetőleg feltűntek Krisztus szentséges sebhelyei, melyeket ettől kezdve egészen haláláig viselt. A kezén és lábán kiemelkedő feketés húskinövések jelentek meg, melyek a tenyéren és lábfejen a szög gömbölyű fejére, a kézfőn és talpon pedig erősen visszahajlított hegyére emlékeztettek. Ugyanígy a szent jobb oldalán egy be nem forrott lándzsaseb tűnt fel, melyből gyakran vér szivárgott és az alsó ruhával együtt sokszor a csuhát is átnedvesítette. Ez az első stigmatizálás, melyről a szentek története tud, hiteles történeti valóság, melyet ma nem hívő tudósok sem tagadnak.
† Urunk, Jézus Krisztus! ki, hogy a világ hidegségében szívünket szereteted tüzével fölgyulasszad, Szent Ferenc testén kínszenvedésed sebhelyeit megújítsd: engedd kegyelmesen, hogy az ő érdemei és esedezése által keresztünket lankadatlanul viseljük, és a bűnbánatnak méltó gyümölcseit teremjük. Ki az Atya és Szentlélek Istennel egyetemben élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Ámen.
Szeptember 18. – Kupertinói Szent József hitvalló
Kupertinói Szent József élete gyönyörű kivirágzása annak az egyszerű és tanulatlan erénynek, melyet Assisi Szent Ferenc minden másnál többre tartott tanítványaiban. Járni alig tudott és mégis csodaszépen beszélt Istenről; az erények elméletéhez nem értett és élete mégis, gazdagon át volt szőve a kegyelem csodálatosnál csodálatosabb megnyilatkozásaival.
1603. június 17-én született Copertino-ban, a nápolyi királyság egyik eldugott kicsiny falujában. Szülei földhöz ragadt szegény emberek voltak, így nem gondolhattak taníttatására. Amit szellemiekben elmulasztottak, azt bőven pótolták lelkiekben: már gügyögő gyermekkorában elhintették lelkében a jámborság és istenfélelem csiráit. A szelíd és magába vonuló fiú már kora fiatalságától különös vonzódást érzett a szerzetesi élethez. Nagy is volt az öröme, mikor a helybeli kapucinus-kolostor lakói tizenhétéves korában maguk közé fogadták laikus testvérnek. De öröme nem sokáig tartott, gyenge teste és ügyetlensége miatt hat hét múlva elbocsátották. Józsefnek fájt a kényszerű távozás; saját szavai szerint „mintha a kapucinus öltönnyel együtt a bőrét is lehúzták volna”. De alázatosan meghajolt a Gondviselés rendelése előtt és zokszó nélkül visszatért szüleihez. Ekkor minorita nagybátyja kivitte, hogy a grotellai minoriták befogadták harmadrendű testvérnek. Így mégis csak sikerült bejutnia Szent Ferenc követői közé. Igaz, egyelőre a legalacsonyabb és legmegvetettebb szolgálatokat végeztették vele, de ez egyáltalán nem bántotta. Hiszen ő minden munkát úgy végzett, mintha magának Istennek végezné. Ami ideje a munkán felül maradt, azt az imádságnak és elmélkedésnek szentelte. Már ekkor különös áhítattal viseltetett a Boldogságos Szűz iránt. Bizalmaskodva kedves édesanyjának szólította, képét nap-nap után liliomokkal, rózsákkal és más időszerinti virágokkal ékesítette, naivságában cseresznyével és más gyümölcsökkel kedveskedett neki és tiszteletére együgyű, de mélyérzésű dalokat költött. Ez a gyermekded közvetlenség és naiv merészség érett szentet takart. „Az én Anyám önfejű -mondotta- hozok neki virágot, nem törődik velük; kedveskedem neki cseresznyével, nem kell neki. Kérdezem, hát mit akar. S azt feleli: A szíved kell nekem. Szíved hódolata az én eledelem.)”
A fiatal fráter mély és bensőséges jámborsága, még inkább készséges és mindig vidám engedelmessége idővel gondolkodóba ejtette elöljáróit. Józsefnek már akkor az volt az elve: „Az élet kellemetlenségei csak gyermekharc durrogó pisztolyokkal, az engedelmesség pedig kocsi, mely édesdeden a paradicsomba visz.” Úgy találták, aki így érez és él, az magasabbra van hivatva. 1625. június 19-én másodszor is beöltöztették a rendbe, most már nem laikus, hanem klerikus (szent szolgálatot teljesítő személy) testvérnek és egyben meghagyták neki, hogy lásson hozzá a teológiai tanulmányok elvégzéséhez. A szentet kimondhatatlan boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy a püspöki felkenésben nemsokára elnyeri a legfönségesebb hatalmat. Lelkesedéssel fogott tehát neki a tanulásnak. De hiába. Csakhamar látnia kellett, hogy a tudomány nem neki való. Bármennyire törte magát, jó eredményt nem tudott elérni. Elöljárói azonban rendkívüli jámborságára való tekintettel szemet hánytak a készültségében mutatkozó kisebb hiányok fölött és már 1628-ban megengedték neki az egyházirend fölvételét.
A felszenteléssel új korszak kezdődött József életében: a misztikus elragadtatások és látomások kora. Egyik extázis a másikat követte nála. Mert teste és lelke a folytonos önsanyargatás és a szüntelen benső imádság következtében olyan készséges eszközévé finomult az isteni szeretetnek, hogy a legkisebb jel vagy egyetlen szó, mely bármi tekintetben Istenre vonatkozott, pl. harangszó, orgonabúgás, a Boldogságos Szűz vagy a szentek neve, a kínszenvedés vagy a mennyország gondolata elegendő volt hozzá, hogy pillanatok alatt elragadtatásba merüljön. Ilyenkor mintha a fizikai világ törvényei rá nézve elvesztették volna érvényüket, rendszerint a magasba emelkedett és hosszabb-rövidebb ideig ott lebegett. Máskor meg, mikor a szívét betöltő nagy szeretet heve lobbot vetett, valósággal röpült, mint a madár. Egyszer pl. a karácsony szent titka fölött érzett határtalan örömében felugrott, táncra perdült, azután pedig a templom közepéről a főoltárhoz repült és ott több, mint egy negyedórán át átölelve tartotta a tabernákulumot anélkül, hogy az oltáron égő tömérdek gyertya közül csak egyet is levert volna. Az elragadtatások különösen mise közben ismétlődtek nála igen gyakran. Ezért miséje három óráig, sőt néha még tovább is eltartott. Mivel ez nagymértékben zavarta a kolostor rendjét, elöljárói kevéssel felszentelése után minden közös kötelesség végzése alól felmentették és úgy intézkedtek, hogy az étkezést is szobájában végezze. Később itt állítottak számára oltárt is. A szent rendkívüli adományainak e nagy óvatosság ellenére is hamar híre futott. Az emberek tömegesen tódultak hozzá, hogy szem- és fültanúi lehessenek megfoghatatlan misztikus elragadtatásainak. Később az inkvizíció is figyelmes lett a dologra és hogy minden visszaélésnek elejét vegye, szigorú vizsgálat alá vonta a Szent életét. A vizsgálata 1638-ban Nápolyban indult meg, majd Rómában folytatódott. József olyan egyszerű és természetes feleleteket adott a hozzá intézett kérdésekre, hogy bírái semmi kivetnivalót nem tudtak találni életében. A Szent Officium mégis úgy intézkedett, hogy egyelőre az assisi kapucinus-kolostorban szigorú őrizet alatt tartsák. De ez semmit sem változtatott a dolgokon. Az extázisok szinte nap-nap után ismétlődtek, és a népcsődület is tovább folytatódott. 1651-ben pl. a protestáns János Frigyes braunschweig-lüneburgi herceg is ellátogatott Assisi-be és az ott tapasztaltak hatása alatt visszatért a katolikus Egyházba. X. Ince pápa a további csoportosulások elkerülésére 1653. július 22-én, titokban, szinte lopva a félreeső pietrarossa-i, onnét pedig a fossombrone-i kapucinus-kolostorba vitette a Szentet. Utóda, VII. Sándor azonban, miután meggyőződött róla, hogy botránytól nem kell tartani, 1657-ben visszaadatta őt rendtársainak, a minoritáknak, akik osmo-i kolostorukban jelöltek ki számára tartózkodási helyet.
Az Osmó-ban töltött hét esztendő a legteljesebb testi és lelki béke jegyében múlt el. Az az átmeneti lelki elsötétedés, mely előtte két éven át gyötrő vigasztalansággal és szárazsággal sújtotta, végleg tovatűnt, és helyén ismét fölragyogott a rendkívüli kegyelmek napja. Egy-egy elragadtatás most már 6-7 óráig is eltartott és alig, hogy az egyik véget ért, kezdődött a másik. Utolsó idejét csaknem állandó extázisban töltötte a Szent. Ennek megfelelően mindjobban elszakadt a világtól. Osmó-ban rendtársain, a püspökön és ennek helyettesén kívül jóformán senkivel sem érintkezett. Egyetlen világi öröme már csak a madarakkal és virágokkal való barátkozása volt. Ebben is hű követője volt Assisi nagy szentjének. Órák hosszat el tudott bíbelődni fecske, stiglic, kenderice és egyéb barátaival. Ha imádsága vagy elmélkedése végeztével csicsergő barátai körül röpdösték, ő jókedvűen így szokott rájuk kiáltani: („Énekeljetek csak madárkáim, énekeljetek vidáman; ne féljetek, nem vagytok terhemre.” És ilyenkor a kis dalosok fölemelték hangjukat és még hangosabban dicsérték Teremtőjüket. József ezekben az években test szerint is majd annyi időt töltött misztikái lebegésben (levitáció) szeráfi imádságban a föld fölött, mint a földön. Vágyát ez nem elégítette ki. „Jézusom – sóhajtott föl – Jézusom, vonj föl magadhoz. Nem bírom már itt lent. Vonj föl oda, ahol te vagy!” Ez a tüzes szent vágya végre teljesült. Hatvanéves korában egy orozva rátört forró láz felőrölte amúgy is fogyatékos életerejét. Nagy áhítattal magához vette a szentségeket, aztán e szavakra fakadt: („Keresztre feszített Jézusom, vedd magadhoz szívemet és gyújtsd fel benne szereteted tüzét” Szelíd mosollyal szenderült át az örök életbe 1663. szeptember 18-án. Mivel sírjánál mindjárt temetése után számos nyilvánvaló csoda történt, rendtársai azonnal megindították szentté avatási perét. Ez azonban az Egyház szokott óvatossága és körültekintése miatt a vártnál sokkal tovább elhúzódott úgy, hogy az ünnepélyes boldoggá avatás csak 1753-ban, a szentté nyilvánítás pedig 1767-ben következett be.
Azóta ez a szigorú ítéletű egyház így imádkozik:
† „Ó Istenem, Te elhatároztad, hogy mindent fölvonzol a földről fölmagasztalt egyszülött Fiadhoz: add kegyelmesen, hogy szeráfi hitvallódnak, Józsefnek érdemei és példája szerint minden földi vágynak föléje emelkedjünk és kegyelemben eljussunk ahhoz, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben Isten örökön örökké. Ámen.”
† Úr Isten! ki rendelted, hogy mindenek a földről felmagasztalt egyszülött Fiadhoz vonzódjanak, adjad kegyelmesen, hogy Szent József, szerafi hitvalló érdemei és példája által minden földies vágyak fölé emelkedve, Őhozzá eljutni méltók legyünk. Ki Teveled és a Szentlélekkel él és uralkodik mindörökkön örökké. Ámen.
