NAGYBOLDOGASSZONY RÓMAI KATOLIKUS GIMNÁZIUM, ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS ALAPFOKÚ MŰVÉSZETI ISKOLA

Október 17. – Alacoque Szent Margit szűz

A francia Bourgogne-ban egy völgykatlanban fekszik Verosvres falucska. Az erősen szétszórt község egyik tanyáját Leuthecourtnak hívják. Itt állt az Alacoque-család nemesi kúriája. Alacoque Kolos királyi jegyzőt és feleségét Lamyn Filibertát Isten hét gyermekkel, négy fiúval és három leánnyal áldotta meg. Ötödik gyermekük, Margit 1647. július 22-én született. Élénk, pajzán és élvezeteket szerető lánykának indult. Azonban már két-hároméves korában is jobb belátásra tudták bírni, valahányszor arra hivatkoztak, hogy cselekedetével megbántja az Istent. Öt éves sem volt, amikor keresztanyja, a szomszéd Corcheval úrnője, magához vette. Itt tanulta elemi ismereteit, és itt tette le szüzességi fogadalmát egy Úrfölmutatás alkalmával akkor, amikor mindössze csak azt tudta erről a fogadalomról, hogy az teljes önátadást jelent az édes Üdvözítő számára. 1655-ben meghalt keresztanyja s újra a családi otthonba vitték. Még ugyanabban az évben elhunyt édesapja, alig 41 éves korában. Anyja öt élő gyermekével igen nehéz anyagi helyzetbe került. Négy fiát részben a rokonoknál, részben intézetben helyezte el, Margitot pedig a közeli Charolles városkába adta a klarisszákhoz. A kislány az apácák szigorú életének láttára úgy érezte, hogy Isten őt is a szerzetesi életre hívja. Itt járult kilencéves korában első szentáldozásához is. Lelkének ez a nagy eseménye eddigi apró gyerekességeiből kigyógyította.

Sajnos, csak két évig maradhatott a kolostorban. Súlyos betegsége miatt haza kellett vinni. A betegség alatt még közelebb jutott Istenhez. Akkor kezdődtek látomásai is. Például maga az Úr tanította őt a belső imádságra és olthatatlan vágyat oltott belé a szentáldozás és a szenvedés iránt. Betegségében a Szent Szűz szolgálatára ajánlotta föl magát, az ő közbenjárására kérte gyógyulását. Nemsokára teljesen talpra állt. 16-17 éves koráig igen sokat kellett szenvednie. Anyjának nem sikerült rendbe hoznia anyagi ügyeit, a vagyonra egyik rokonuk tette rá a kezét. Az anya és leánya valóságos rabszolgasorban éltek saját házukban. Engedély nélkül semmit sem tehettek. Kulccsal zártak előlük mindent: ruhát, ételt, szerszámot. Margitnak nem egyszer nagy megalázással idegenektől kellett kérnie kis tejet vagy gyümölcsöt. Ha nehezen sikerült engedélyt kapnia, hogy templomba mehessen, azzal gyanúsították, hogy találkákra megy. Legnagyobb fájdalma azonban az volt, hogy látnia kellett édesanyját szenvedni és nélkülözni. Elsősorban az eucharisztikus Úr Jézusnál keresett vigasztalást és azon volt, hogy a templomban egész közel férkőzzék az oltárhoz. Gyakran húzódott meg kertjük mögött egy gránittömb aljában, onnan fohászkodott a közeli templom felé. A legnagyobb vigasztalást a szenvedő alakban megjelenő Üdvözítő hozta neki. Amikor a férfikorba lépő bátyjai átvették a birtok vezetését, anyjával együtt újra elfoglalhatta az őt megillető helyet. A családi házban akkor élénk társadalmi élet indult meg. A fiúk házasságkötésre gondoltak. Margit is eladó lány számba ment. A tizenhét éves hajadont kezdték körül rajongani a fiatalemberek, és csakhamar jelentkeztek a kérők is. A megalázottságból hirtelen fölemelkedett leánynak megszédült kissé a feje, még ha egyáltalán nem gondolt is férjhez menésre. Kezdett tetszeni neki a világ, és ő is tetszeni akart a világnak. Csinosította magát, kereste a szórakozást, megrövidítette imádságait, halogatta gyónásait. Amikor azonban a lelkébe nézett, érezte az isteni szeretet tüzes nyilait és bánta viselkedését. De újra és újra visszatért a világi hiúságokhoz. Nem voltak ezek súlyos dolgok, de mégis hűtlenségek annak a lelkiismerete számára, aki idejében meghallotta az isteni szeretet hívását. Amikor egy este farsangi mulatságra elment álarcban, az Úr dorgáló szavára kínzó eszközeivel a legkegyetlenebbül összemarcangolta testét és a hiúsággal szemben ezzel nyert ügye volt. Utána még nehezebb küzdelem indult meg benne. Anyja kezdte unszolni, hogy menjen férjhez. Egymásután három legidősebb fia meghalt. Három-négy évi vergődés után Margitban újra föléledt a szerzetesség vágya, és nemsokára egyik szentáldozása után ellenmondást nem tűrő módon bejelentette hozzátartozóinak végső szándékát. Hiába próbálták lebeszélni, hiába küldték rokonokhoz, 1671 aug. 25-én Paray-le-Monial-ban fölvette Szalézi Szent Ferenc és Chantal Szent Franciska leányainak ruháját. Akkor 23 éves volt.

Ismerte a klarisszákat, ismerte az orsolyitákat, választása mégis a Sarlós Boldogasszonynak előtte ismeretlen szerzetére esett. Teljesen el akarta hagyni a világot, azért olyan rendet keresett, ahol senkit sem ismer és senki sem ismeri. Nevét Mária-Margitra változtatta. Újonc éve nagy boldogságban és feltűnő kegyelmekben telt el. Azonban az elöljárók és társak sehogy sem értették rendkívüli útjait. Órák hosszat térdelt a szentségház előtt, arca közben lángolt, szemei pedig könnyárban úsztak. Úgy járt, mintha nem a földön élne. Mindent elfelejtett, a házi teendők végzésében nagyon ügyetlen volt. A noviciátusi év végén nem is engedték fogadalmat tenni. Azt csak 1672. november 6-án tehette le. A fogadalom után saját vérével írta le, hogy teljesen az Üdvözítőnek szenteli életét. Az írást így fejezte be: „Istenben mindent, magamban semmit! Istennek mindent, magamnak semmit! Istenért mindent, magamért semmit!” Ennek a fogadalomnak értelmében folyt további élete. Ez az élet gazdag volt rendkívüli jelenségekben. Három kinyilatkoztatása pedig az egész Egyházra nézve nagy jelentőségűvé lett. Az első 1673-ban Szent János evangélistának ünnepén történt. Szentséglátogatása alkalmával Jánosként az Úr keblén pihenhetett. Aztán látta az isteni Szívet. „Minden oldalról ragyogott, tündöklőbb volt, mint a nap, és átlátszó, mint a kristály. A kereszten kapott seb tisztán látszott rajta. Töviskoszorú övezte, s fölötte kereszt állott.” Hallotta az Úr szavait: „Isteni Szívem olyan szenvedélyesen szereti az embereket, hogy nem bírja tovább visszafojtani hő szerelmének lángjait. Általad szétárasztja azokat az emberekre, hogy gazdagítsa őket drága kegyelmeivel. Ezekre szükségük van, hogy megmeneküljenek a kárhozat örvényéből. Mint a méltatlanság és tudatlanság megtestesülését téged választottalak nagy szándékom megvalósítására, hogy annál inkább nyilvánvaló legyen az én hatalmam”. Aztán elvette Margit szívét, saját imádandó szívébe tette, és mint valami égő lángot helyezte vissza. Ettől kezdve a gyenge szűz az isteni Szív fájdalmát érezte szívében. Ez a sajgó fájdalom különösen első péntekenként jelentkezett. Akkor mindig azt hitte, hogy hamuvá ég. A második nagy látomás 1674-ben volt. Margit a kitett Oltáriszentség előtt elmélkedett. Az Üdvözítő nagy dicsőségben jelent meg neki: teste lángokat lövellt, s öt szent sebe öt tündöklő napként ragyogott. Elpanaszolta az emberek hálátlanságát. Ez az emberi háládatlanság még a kínszenvedésnél is jobban fáj neki. Legalább Margit szerezze meg neki azt az örömet, hogy kárpótolja az általános hálátlanságért. Két dolgot kért tőle: minden első pénteken járuljon a szentáldozáshoz és minden csütörtök és péntek közötti éjjel, 11 és 12 óra között egy órát arcra borulva engesztelje az isteni Szívet azért az általános mellőzésért, amelyhez képest az apostolok álmossága az Olajfák kertjében semmi sem volt. Ez a jelenés annyira megrendítette, hogy súlyos betegségbe esett. Már halálát várták. Amikor főnöknője parancsára egészségéért kezdett imádkozni, mindenkinek nagy ámulatára hirtelen meggyógyult. Főnöknője most már nem nézte különcnek, hanem haladék nélkül összeköttetésbe hozta a Szent Szív tisztelet későbbi nagy apostolával, De la Colombiére Boldog Kolossal. A tapasztalt jezsuita atya megnyugtatta Margitot és arra biztatta, hogy mindenben a jelenések szerint járjon el. Az utolsó jelenés 1675. június 16-án, az Úrnap utáni vasárnap történt. A szentségimádását végző Margitnak az oltáron megjelent az Úr, föltárta szívét és ezeket mondta: „Íme a Szív, amely annyira szerette az embereket, hogy nem kímélt semmit. Kimerítette s fölemésztette magát, hogy szeretetét kimutassa. S viszonzásul legtöbbjüktől csak hálátlanságot kapok ama tiszteletlenségekben, szentségtörésekben, hidegségben és megvetésben, amellyel ebben a szentségben bántanak. A legjobban pedig az fáj, hogy ezt olyanok teszik, akik szolgálatomra szentelték magukat. Azt kívánom tőled, hogy az Úrnap nyolcadára következő első péntek külön ünnepül Szívem tiszteletére legyen szentelve. Áldozzanak akkor és nyilvános megkövetéssel nyújtsanak neki kárpótlást az okozott bántalmakért. Ígérem neked, hogy Szívem kitárul s bőven osztja majd szerelme árját mindazokra, akik neki ezt a tiszteletet megadják vagy megadatják”. A következő pénteken Margit lelki atyja tanácsára fölajánlotta magát a Szent Szívnek. Ugyanazt tette Kolos atya is. Ez volt a Szent Szív ünnepének első megülése.

Kínos tíz esztendő következett ezután. Egészsége tönkre ment. Ha nem is voltak látható stigmái, érezte a töviskoszorú, az Isteni Szív és a szent kereszt minden kínját. Egyszer, amikor a kútból vizet merített, a vödör kicsúszott kezéből, a kútostor vasnyele fejbe vágta: néhány fog elvesztése árán megmenekült a haláltól. Ezekhez járult, hogy a környezet is gyanús szemmel nézte. Kinyilatkoztatásai csak 1684 után kezdtek először a kolostorban, aztán másutt is hitelre találni. Azután újonc mesternő lett és megérte még a Szent Szív tiszteletének nagyarányú elterjedését. 1690. október 17-én 43 éves korában költözött isteni jegyeséhez. Halála után arcán soha nem látott szépség ömlött el. Az ágya előtt a nővérek közt térdeplő orvos nagy meghatottságában csak ennyit tudott mondani: „Szeretetből élt, nem csoda, ha szeretettől halt meg”.1864 óta a boldogok, 1920 óta pedig a szentek közt foglal helyet.

† Urunk, Jézus Krisztus! ki szíved kifürkészhetetlen kincseit boldog Margit szűznek csodálatosan föltártad, adjad nekünk az ő érdemei és követése által, hogy téged mindenekben és mindenek fölött szeretvén, ugyanazon szívben állandó lakást bírni méltók lehessünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Október 18. – Szent Lukács evangelista

Az ókori keresztény hagyomány szerint a római birodalom Szíria nevű kisázsiai tartományának fővárosában, Antióchiában született. Lukács pogány görög családból származott. Neve a Lukánus névnek rövidített alakja. Hivatása orvos volt és széleskörű irodalmi műveltséggel rendelkezett. Egész életén át nőtlen maradt. Szülővárosa a Szent István első vértanú megölésével kezdődő üldözés idején kapta az első keresztény hithirdetőket. De ezek “nem hirdették az igét senki másnak, csak a zsidóknak”. Később Ciprusból és Cirénéből érkeztek mások, ezek már “a görögökhöz is szólottak, hirdetvén az Úr Jézust” (Apostolok Cselekedetei 11, 19-20). Lukács sohasem látta az Urat, a ciprusi és cirénei igehirdetőktől ismerte meg a Keresztre feszítettet. A kereszt ugyan a pogányok szemében oktalanság volt (1 Kor. 1, 23), mégis meghódította a tanult pogány orvost. Megkeresztelkedett 40 körül, tehát még Barnabásnak (június 11.) és Pálnak (június 30.) antióchiai működése előtt történhetett.

Az új keresztényre nem kis hivatás várt az Isten országában. Isten a pogány tévelygésből a pogányok megtérésére hívta, a testek gyógyítóját a lelki egészségre vágyó betegek orvosának tette meg, a művelt görögnek pedig azt a feladatot szánta, hogy megírja a harmadik evangéliumot és följegyezze az Apostolok Cselekedeteiben a kereszténység kialakulását, közben pedig tanítványként és munkatársként kísérje a nemzetek apostolát. Lukács ennek a küldetésnek hűségesen megfelelt. Nagy kár azonban, hogy életéről nem áll rendelkezésünkre elegendő részletes adat. Amennyire gondosan feltünteti írásaiban a másokra vonatkozó adatoknak, annyira hallgat önmagáról.  Alázatos szerénységéről ad ezzel tanúbizonyságot. Közötte és Pál között a tanítvány és mester bensőséges viszonya minden valószínűség szerint már Antióchiában kezdődött a nemzetek apostolának nagy missziós útjai előtt. Az is valószínű, hogy korán kapcsolódott bele az igehirdető munkába. Erre az első adatunk Szent Pál második útjával kapcsolatos. Az Apostolok Cselekedeteiben (16, 10 kk.) Lukács önkénytelenül is elárulja, hogy Troaszban Pálhoz csatlakozott és elkísérte őt a macedóniai Filippi városáig. Amikor Pál innen Tesszaloniki felé vette útját, nem ment vele. Úgy látszik, az apostolnak az volt az óhaja, hogy szeretett tanítványa maradjon ott azon a nagy jelentőségű helyen. Hisz Filippi volt az első keresztény hitközség, amelyet Pál Európában alapított és mindig annyira kedvelt. Ez 52 körül történt. Amit Pál elültetett, azt Lukács néhány éven át odaadó gonddal öntözte. Pált a harmadik út alkalmával (57 nyarán) megint Filippiben találjuk. Filippitől Jeruzsálemig Lukács újra Pál társaságában volt (Apostolok Cselekedetei 20, 5-21, 18). Sőt elkísérte őt Cezareától Rómáig (Apostolok Cselekedetei 27, 2) és ott maradt vele a két évig tartó első fogságnak majdnem a végéig. Az apostol erről a tartózkodásról két ízben is megemlékezik, nevezetesen a kolosszaiaknak (4, 14) nagy melegséggel írja, hogy köszönti őket “Lukács, a szeretet orvosa”. Az apostol első fogságának idejére esik Lukács írói működése is. Először az evangéliumot írta meg. Írását a római pogány keresztényeknek készítette és egy előkelő ismerősének, Teofilnek ajánlotta. A szeretet és irgalom evangéliumának szokás nevezni. A legszorgosabban utána járt minden szükséges adatnak. Innen magyarázható nagy pontossága a részletekben és az, hogy sok olyat tudunk meg tőle, amiről a többi evangélista hallgat. Csak nála találjuk pl. az angyali köszöntést és Szűz Máriának Erzsébetnél tett látogatását a Magnificattal. Csak ő értesít az Úr születésének olyan körülményeiről, amilyenek a római népszámlálás, a pásztorok imádása, a templomban való bemutatás és megtalálás. Amikor a naimi ifjú föltámasztásáról, az Úrnak Máriánál és Mártánál tett látogatásáról, vagy a tíz poklos meggyógyításáról hallunk, akkor nagy hálával Lukácsra kell gondolnunk. Csak az ő tollából ismerjük az irgalmas szamaritánusról, a tékozló fiúról, a hamis sáfárról, a dúsgazdagról és Lázárról, a farizeusról és vámosról szóló örök értékű példabeszédeket. “S mily drága nekünk Szent Lukács 22 fejezete: gyöngyöket hint elénk, Krisztus könnyeit, fohászait, panaszait említi. Vércseppek gyöngyöznek az Úr arcán, leszivárognak ruháján, rengnek az áprilisi fűszálakon” (Prohászka). Csak nála olvasható ez a sor: “és lön az ő verejtéke, mint a földre hulló vérnek cseppjei” (22, 44). A jobb lator megtérését is csak tőle ismerjük. Ezekkel a részletekkel Lukács nemcsak, mint a legdrágább kincseket mentette meg az emberiség számára, hanem egyúttal saját lelkületét is jellemezte.

Az evangélium megírása után az első fogság vége felé készült második nagy műve: az Apostolok Cselekedetei. Benne a Szentlélek ihletésére a történetíró és szemtanú lelkiismeretességével megírta a kezdődő Egyház történetét a mennybemeneteltől Szent Pál első fogságának végéig. Munkáját Teofilnek ajánlotta, aki akkor már keresztény volt, és a római pogány-keresztényeknek írta. Elsősorban ki akarta mutatni, mennyire a Szentlélek műve az evangélium terjedése. De segíteni akart vele Szent Pálon is. Be akarta bizonyítani, hogy a kereszténység és Szent Pál nem ellenségei a Római Birodalomnak. Hogy Szent Pál az első fogságból kiszabadult, abban része volt Lukácsnak, a hűséges tanítványnak is. Az első fogság legvégén már nem volt Pál mellett. Valószínűleg valami jelentősebb megbízásban utazott el Rómából. A spanyol úton sem kísérte az apostolt. Ellenben a második fogsága idején újra mestere mellett volt. “Egyedül Lukács van velem”- írja az apostol Timoteusnak (11, 4, 11). Milyen nagy vigasztalás volt ez a hűség a szorongattatásban lévő Pálra nézve! A vesztőhelyre is elkísérte.

Pál vértanúsága után Dél-Görögországba (Achája) ment és mint püspök ott működött élete végéig. Vértanúként halt meg, valószínűleg Patarában. Ez a város kisázsiai kikötő Ródus szigetével átellenben. Amikor Pállal együtt a harmadik apostoli út végén Filippitől Jeruzsálem felé tartott, megfordult ott is. Halála idején 74 éves vagy még idősebb aggastyán volt. 357-ben földi maradványai Konstantinápolyba kerültek. Lukács nemcsak az orvosoknak, hanem a festőknek is védőszentje. Egy 6. századbeli hagyomány szerint festő is volt és megfestette a Szent Szüzet. Rómában és másutt (pl. a csensztochovai pálosoknál) máig mutatják az állítólag tőle eredő Mária-képeket. Ennek a legendás hagyománynak az az alapja, hogy az evangélisták közül ő rajzolta meg a legmelegebben és legszínesebben a Szent Szűz alakját. De nem ecsettel és festékkel, hanem tollal és szívvel.

† A te Szented, Lukács evangelista, kérünk Uram! legyen érettünk közbenjáró, ki a te neved tiszteletére a kereszt sanyarúságát szüntelenül testén viselte. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Október 19. – Alkantarai Szent Péter hitvalló

A 16. század szentjei közül magaslik döbbenetesen kemény aszkéta alakja. Igazán azok közül való, akik”(küzdelmeket állítanak be a világba, megakasztják és föltorlasztják az energiákat. Megbolygatják a testiség kényelmes egyensúlyát, fölzavarják a lelkiismeretek temetői csendjét” (Prohászka). Nehezen érti meg az ilyeneket a gyalogjáró, kispolgári vallásosság. Addig még csak érti valamennyire, hogy illedelmes, ártatlan szívű, engedelmes jó kisfiú, aki szépen tud imádkozni, jól tanul otthon az alcantarai kisiskolán és a salamancai egyetemen, nincsenek nagy igényei, hogy szívesebben ül a könyv mellett, mintsem a mulatság után járna. Még talán azt is megérti, hogy tizenhat éves korában beáll franciskánus barátnak. Bár arra már rosszalólag csóválja a fejét, hogy mikor útnak indult, el sem búcsúzott apjától, anyjától.

A továbbiakkal már igazán nem tud mit kezdeni. Mert följegyezték Alcantarai Szent Péterről, hogy mikor beállított a manjaratesi franciskánusokhoz és befogadták, attól kezdve három évig még az arcába sem nézett senkinek, csak hangjukról ismerte meg a testvéreket. Az asztalnál csukott szemmel, tapogatva kereste a villát, kanalat, mint egy vak. A templomnak, a cellájának tetejére egy álló esztendőn keresztül pillantást sem vetett. A kolostor ajtajánál volt egy fa: hosszú ideig észre sem vette, pedig naponta eljárt mellette. A refektóriumba sem tudott volna magától eltalálni, mert csak ment a többiek után, de nem nézte merre, hová.   Mindent el akart zárni magától, ami szétszór és a mélységektől elvon,  radikális elszántsággal terelte vissza a természetbe kiöntött lelket önmagába. Ebben a sivatag magányban talált rá önmagára és az élet értelmére. Lecsukta a szemét, hogy kigyulladjon előtte egy magasabb világosság; a fülét, hogy meg tudja hallani a mennyei Jegyes hangját. “Aki Istent a szívében hordja, annak ne legyen szeme e világ számára”- ez volt a mondása, és ehhez tartotta magát. Ezért kötött Szent Péter szövetséget a testével, hogy nem hagyja békében sohasem. Ezért állt be az érzékek sötét éjszakájába. És bár arcról nem ismerte az embereket, még társait sem, mégis megtették húszéves korában gvárdiánnak (Szerzetesrendi házfőnök, férfi szerzetesrendi kolostorvezető a ferences, kapucinus és minorita rendeknél.) a kis bandajosi kolostorban. Még pappá sem volt szentelve. Mégis megállta a helyét: a lelkeket ismerte.

Mikor pedig 1524-ben fölszentelték, nem volt nála különb prédikátor az egész országban. Nagyon jól tudta, milyen hangra figyel föl a világban élő, egyszer az Istent kereső, máskor az Isten elől menekülő ember. Igazi eleme még sem a szereplés és nyilvánosság, hanem a magányosság. Oda kívánkozott vissza. Elküldték hát elöljárói a lapa-i kolostorba, terméketlen, kihalt vidékre. Négy és fél láb hosszú volt a cellája. Lefeküdni, elnyújtózkodni nem lehetett benne. Itt aludt másfél órát naponta. Többet nem. Úgy aludt, hogy ült egy kövön és a fejét a falba erősített deszkadarabon nyugtatta. Az étele száraz, fekete kenyér. Néha napján evett egy kis levest. Hideg vízzel annyira felhígította, hogy semmi íze sem volt. De megesett, hogy egy hétig is böjtölt betevő falat nélkül. 1538-42-ben provinciális (tartományfőnök, kolostori elöljáró) volt a Szent Gábor arkangyalról nevezett rendtartományban. Visszaállította benne a régi szigorú obszervanciát (intézményének lelkiségét maradéktalanul megvalósítani törekvő szerzetes, a szerzet reguláját és szabályzatát teljes szigorával megtartani akaró közösség). 1542 után Portugáliában reformálta meg rendjét. 1555-ben Rómában járt. Egy szabályzatot mutatott be akkor a Szentatyának, ami még az eredeti franciskánus regulánál is szigorúbb volt. Jóváhagyták. Visszament hazájába és megalapította az új szabályok szerint a pedrosai kolostort (fratres strictissimae observantiae). A cellák akkorák voltak benne, hogy ha két testvér fölállt egymással szemben és hátukat a falnak támasztották, elérték egymást a kezükkel. Az ajtókon csak meghajolva és oldalogva lehetett becsúszni. De hát “szűk a kapu és keskeny az út, ami az életre visz”! A saját cellája sem volt különb. Legfeljebb abban, hogy még kisebb volt és a többiben meglevő, három szál deszkából összetákolt ágy is hiányzott belőle. De feszület volt benne. Meg egy ócska breviárium (a zsolozsma számára előírt összes szöveget tartalmazó liturgikus könyv). A keresztet nagyon szerette és mindenütt maga körül szerette látni. Azért, ha egy vidéken hosszasabban időzött, ácsolt magának egy jó nagyot. Azután kiszemelt egy hegycsúcsot, vállára vette a keresztet és oda vitte föl. A sziklák megvérezték a lábát – mindig mezítláb járt és hajadonfővel, a legnagyobb télben is, és semmi más ruhája nem volt, mint csuhája és egy durva köpeny – elesett, összetörte magát: de nem törődött vele, csak vitte. A csúcson fölállította. A rengeteg szenvedésben és önmegtagadásban mintha elveszett volna a teste.

A levitációs csodák (levegőbe emelkedések) egész sora történt vele. Egy útján a megáradt Guadiana folyóhoz ért. Komp nem volt. Keresztet vetett hát magára és hátraszólt társának: “Fiam, bízzál az Istenben, gyűrd föl egy kissé a ruhádat és jer utánam!” Nekivágtak a víznek. Át is mentek, csak bokáig süppedtek bele. Máskor meg Alcantarából Pedrosoba menet, ismét egy megáradt, egyébként is nagy folyó állt útjába. Könyv volt a Szent kezében és annyira elmerült az olvasásban, hogy nem vette észre a vadul hullámzó folyót. Hiába kiabáltak neki a másik partról, azt sem hallotta. Rálépett a vízre és a hullámok lábai alatt folytak el. Átment, és csak mikor leborultak előtte az emberek, akkor nézett körül: társát még a másik parton látta. A Tayonál pedig – éjszaka – elkápráztatta őt a révész lámpása, mely a túlsó parton világított. Most is száraz lábbal kelt át és a háznál fölzörgette a révészt, hogy vigye át, mert Algarabellesbe szeretne menni. Csodálkozott a révész és eleinte bolondnak tartotta, hiszen Algarabelles a folyó innenső partján van!

A kedvesség a szívében égő isteni szeretettől áradt ki egész lényére. Olyan erős volt benne ez a belső szeretetláng, hogy sokszor nem bírt miatta megmaradni szűk cellájában. Kiment éjféltájt a szabadba egy kissé kifújni magát. Ha ilyenkor havas volt a föld, megolvadt a Szent körül a hó a kiáradó melegtől. Egyszer meg a kertbe futott tél idején, a befagyott tóhoz. Oly sokáig időzött benne, hogy más régen a halál fia lett volna. Neki nem esett baja, a jég megolvadt körülötte és a fagyos tó vize forrni kezdett érintésétől. Nem csoda, ha ennek a tüzes szeretetnek nem tudott ellenállni semmi fagyos, merev szív. Ha közeledett ilyenekhez, mintha a tavaszi nap sütött volna a hóra: ellágyultak előtte a legmegátalkodottabbak is. Ettől a szeretet-tűztől néha szinte megmámorosodott. A vidámság és öröm úgy tört elő belőle ilyenkor, mint a hőforrások vize a nagy mélységekből. Szavai is égtek akkor, mint a tűz. Elragadtatva kiáltotta: “Gyújts fel Uram, járj át, eméssz el a szeretet tüzében! Ég, föld, angyalok, szentek: segítsetek nekem dicsérni az Istent!… Elepedek a szeretettől… Mikor hívsz már? … Szerelmesem, szerelmesem, szerelmesem!” 

Amikor végre hívta az Úr halálos betegségében, csaknem minden éjszakáját elragadtatásban töltötte. A testvérek hallották, amint Istennel, a Boldogságos Szűzzel vagy az angyalokkal beszélget. Utolsó áldozásakor is extázisba esett. Kis idő múlva magához tért és örömtől sugárzó arccal, nyugodtan feküdt. Föladták neki az utolsókenetet. Erre megint elragadtatott. De azért minden imádságra felelt. Azután lehúzta a csuháját és egy rosszabbat kért. De rosszabb nem volt az egész házban. Visszaadták hát neki a régit. Elfogadta hálás szívvel utolsó alamizsnaként. Figyelmeztette még a testvéreket, hogy szabják életüket a Megváltó mintájára, az imádságban legyenek állhatatosak és regulát tartsanak. Mikor látta, mennyire sajnálják, vigasztalta és sorra megölelte őket. És várta a halált nagy lelki békességgel. A társak elkezdték imádkozni a Miserere-t. Közben a Szent úgy feküdt, mintha meghalt volna. De ismét magához tért, barátságosan körülnézett és felkiáltott: “Fiaim, nem látjátok ott a Szentháromságot, a Szűzanyát és Szent János evangélistát?” És fölemelkedett fektéből, mintha teljes erejében lenne és rákezdett a 141. zsoltárra: “Szólok az Úrhoz szózatommal, Könyörgök hozzá sóhajommal”. Majd folytatta a 121-kel: “Örvendeztem, mikor mondták nekem: Az Úristennek megyünk hajlékába”! És ezzel be is fejezte: 1562-ben október 18-án Arenasban. Térdenállva, testvérei karjában, égre emelt szemmel. Úgy tündöklött a két szeme a halálban is, mint két ragyogó csillag.

† Úr Isten! ki Szent Péter hitvallót a csodálatos önsanyargatás és legmagasabb szemlélet ajándékával kitüntetni méltóztattál, adjad nekünk, kérünk, hogy az ő érdemei segítségével testünket sanyargatva az égieket könnyebben elnyerhessük.  A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Október 20. – Szent Vendel hitvalló

Vendel, akit Wendalin, Wandalin és Windilin néven is neveznek, ír-skót nemzetségből származott. Élete a Szent Patrik utáni időre esik, amikor a pogányság még éreztette hatását, és még nem indult el a Szent Bonifáchoz és köréhez kapcsolódó misszió a kontinens felé.

A legendák szerint, melyek 1417 után keletkeztek, de történeti hitelességük nem vonható kétségbe, Vendel királyfi egy törzs vezérének a fia volt. Korán jelét adta a jámborságnak és a keresztény műveltség, sőt a papság iránti vonzódásának, amit apja nem jó szemmel nézett. A juhok legeltetése közben, a mezők csendjében megérlelődött szívében a remeteség, az Istenben elmerült szemlélődés utáni vágy. El is határozta, hogy amint lehet, remete lesz, de előbb elzarándokol a Szentföldre és Rómába. Talált magához hasonló hat ifjút, akikkel útnak is indult.

Rómába meg is érkezett a kis zarándokcsoport, a szentföldi útról azonban le kellett mondaniuk. Háborús hírek jöttek: perzsák és arabok támadásai érték a Szentföldet, és végül nem sokkal később, 614-ben el is pusztítottak minden zarándokhelyet. Vendel társaival együtt elindult hazafelé. A remeteség iránti vágy azonban oly erőssé nőtt a szívében, hogy Trier közelében, a várostól fél nap járóföldnyire megtelepedtek az erdőben. Kunyhót építettek maguknak és szigorú böjtölés és imádság közben megkezdték a pusztai remeték életét. Olykor azonban koldulniok kellett. Egy ilyen alkalommal Vendelt megszidta egy gazda: ahelyett, hogy tétlenkedve koldul, inkább dolgozna és ő segítene másokon. Ez Vendelt arra késztette, hogy elszegődjön a gazdához, aki előbb a disznóit, majd a marháit, végül a juhait bízta az őrzésére.

Vendel mindig a legjobb legelőt kereste a juhoknak, és fáradságot nem kímélve járta nyájával a dombokat, szíve pedig szüntelenül remete cellája után vágyott. Ez a vágya oly kedves volt Isten előtt, hogy angyalok jöttek, és nyájával együtt fölemelték és elvitték a cellájához. Csakhogy a cella közelében nem volt víz a juhoknak. Vendel ekkor felfohászkodott, majd a földbe szúrta pásztorbotját, és mindjárt bő forrás fakadt a földből. Gazdája éppen arra lovagolt és kemény szavakkal kérte számon Vendeltől, miért vitte oly messzire a jószágot. Vendel megígérte, hogy a kellő időben nyájával együtt otthon lesz. Amikor a gazda – vágtában hajtva lovát – hazaért, megdöbbenve látta, hogy Vendel már várja, a juhok pedig mind az akolban vannak.

E csodák láttára gazdája elbocsátotta: belátta, hogy nem munkakerülő naplopás a remeteélet. Vendel visszatért, de nem sokáig maradt egyedül. A körülötte letelepedett remeték annyira tisztelték, hogy elöljárójukká választották. Az egyik legenda szerint még Vendel életében közösséget alkottak, kolostort építettek és a bencés regula szerint élő közösség apátjává választották Vendelt, aki így halt meg 617-ben.

Azon a helyen temették el, ahol a remetekunyhója állt. Tisztelete a sírja körül azonnal megkezdődött, – hamarosan kápolnát emeltek, mely a csodák következtében zarándokhellyé vált. Vendel csodái főleg a járványos betegségek áldozatain mutatkoztak, illetve azok tapasztalták jóságos közbenjárását, akik állataik bajaiban hívták segítségül. Így telt el hét évszázad. A nagy térítések szentjei mellett szélesebb körben nem terjedt el az egyszerű pásztor-remete-apát tisztelete. Trier azonban rendkívüli módon tapasztalta égi segítségét: 1320-ban pestis ütötte fel a fejét a városban, de Szent Vendel segítségül hívása után hirtelen megszűnt a járvány. Hálából Balduin herceg templomot építtetett, melyet 1360 pünkösdjén szenteltek fel, és átvitték Vendel ereklyéit a kápolnából az új templomba. 1506-ban márvány szarkofágot készítettek, és mindaddig, amíg a tholeyi kolostor állt, ünnepi körmenettel emlékeztek az ereklyék átviteléről. Később, amikor hitetlenül hallgatták a Vendel-legendákat, ismételten felnyitották a sírt, hogy újabb és újabb nemzedékek bizonyosodhassanak meg az ereklyék hitelességéről.

A Római Kalendáriumba ugyan nem került be Vendel ünnepe, de Európa- szerte több, mint 1500 templomot ajánlottak az ő oltalmába, és ezek közül kb. 160 zarándokhely. A német nyelvterületen Hollandiától Tirolig hagyományos tiszteletét a német telepesek magukkal hozták Kelet- Európába, így hazánkba is.

Magyarországi kultuszának elterjedése Padányi Biró Márton veszprémi püspöknek is köszönhető, aki a Sümeg melletti Deákiban kápolnát építtetett tiszteletére, ahol az 1755. évi marhavész idején körmenetet vezetett. Vendel szobrai főleg a Dunántúlon, Buda vidékén, Heves megyében és a Jászságban gyakoriak. Gyakran szerepel üvegképeken is. Marhavész után számos községben helyeztek el Vendel-szobrot, rendszerint a falu végén vagy a határ azon részén, ahol az állatokat a legelőre hajtottak. Szent Vendel napján sok helyütt körmenetben vonultak szobrához, kérvén, hogy védje meg a falut a dögvésztől.

Szent Vendelt a jószágtartó gazdák, a pásztorok, elsősorban a juhászok tisztelik védőszentjükként.

 

Október 21. – Szent Orsolya szűz, vértanú

Egy 10. századi passió meséli el egy breton uralkodó lányának, a rendkívüli szépségű Orsolyának a történetét, akit titokban felszenteltek Isten szolgálatára, de a kezét megkérte a pogány Ereus herceg. Az elutasítás a hercegnő részéről háború kirobbanása kockázatával járt volna, meg azért is, mert álmában ezt tanácsolta neki egy angyal, kérte, hogy halasszák el a döntést három évre, annak érdekében, hogy jobban megértsék az Úr szándékát, abban a reményben, hogy a vőlegény felveszi a keresztséget, és meggondolja magát. A megállapított idő lejártakor még mindig sürgette egy isteni hírnök, Orsolya tengerre szállt tizenegyezer társnőjével. Áthajózott Angliába, majd vissza a kontinensre tizenegy hajóból álló flottájával, aztán egy nagy vihar elől felhajózott a Rajnán Kölnig, majd a svájci Bázelba, ahonnan gyalog folytatta zarándoklatát Rómába.

Rómában Orsolyát és társnőit a történelem által ismeretlen Cyriacus pápa fogadta. Majd ugyanazon az útvonalon visszatértek Kölnbe, amelyet időközben már meghódított Attila hun király: a tizenegyezer szüzet egy nap alatt lemészárolták a dühödt barbárok, míg a híres hun király, beleszeretett a szépségbe, és megkímélte a várost, és közben ő is feleségül kérte, hogy megmentse az életét. Az elutasítás következménye azonban nyílzápor lett, amely megölte Orsolyát.

Ennek a legendának az a történelmi tény az alapja, hogy relikviákat találtak egy kölni templomban egy ősi felirat kíséretében, amelyben egy bizonyos Clematius azt állította, hogy vallási épületet óhajtott emelni azon a helyen, ahol a szüzek mártíromságot szenvedtek keresztény hitükért, valószínűleg Diocletianus római császár alatt. A felirat tartalmazza néhány ilyen ősi mártírnő nevét (Alexandriai Szent Aurélia, Cordola, Cunera, Pinnosa, Kunigunda és a britanniai Odialia) köztük Ursuláét (Orsolya) is.

Orsolya és a tizenegyezer szűz évszázadok óta kedvelt, ismétlődő, rendkívül elterjedt történet a középkorban, számos irodalmi kompozíciót és műalkotást ihletett, amelyek között, a leghíresebb Hans Memling Brugge-ben írt ciklusa, és Vittore Carpaccio, Gallerie dell’Accademiában (Velence) őrzött festményei.

Orsolya lett a pedagógusok, az egyetemek, a kelmekereskedők és a beteg gyermekek patrónája.

Az 1200 és 1500 között alapított néhány szerzetesrendet az Orsolya hajócskái névvel illették, amelyek között talán az első a Misericordia di Pisa volt. A hívek vállalták, hogy részt vesznek közös imában, abban a reményben, hogy Orsolya ezért egyengeti a Paradicsomba vezető útjukat. Az 1535-ben Merici Szent Angéla által alapított bresciai Szent Orsolya-rendet lányok oktatásának szentelte, azóta tekinthető a tanárok védőszentjének.

† Mindenható Örök Isten! ki a világ erőtleneit választod, hogy minden erőseket megszégyeníts, adjad, kérünk, Szent Orsolya és társai emlékünnepének örvendeznünk, hogy hatalmadat az ő szenvedésükben magasztalhassuk, és a nekünk engedett segedelmet megnyerhessük. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Október 22. – Szent Kordula szűz, vértanú

Szent Orsolya társai közé tartozott Köln mellett. Amikor látta a nagy öldöklést, elrejtőzött, de tettét megbánva, szívében megerősödve másnap a nyilvánosság elé lépett és meggyilkolták.

Hajóval a kezében szokták ábrázolni. Tisztelete egy reklúza (szerzetes, aki szűk cellába befalazva él. A külvilággal csak egy szűk nyíláson keresztül érintkezik: azon keresztül kap táplálékot, azon keresztül ad tanácsot a hozzá fordulóknak) látomása nyomán a 10. századtól kezdve bontakozott, főleg a Rajna-vidéken.  Magyarországi tiszteletéről tanúskodik Németlipcse szárnyas oltárának (1450) táblaképe, amely Orsolya társaságában ábrázolja. Kordula nevének, emlékezetének a későbbi magyar jámborságban teljesen nyoma veszett, csak egyetlen népi regula fűződik hozzá: a Zalaszentbalázson először Orsolya v. Kordula napján fűtenek be pozdorjával a cserépkályhába.

 

Október 23. – Szent Ignác pátriárka

Szent Ignác pátriárka hitvalló I. Rhangabé Mihály bizánci császár fia. Mikor Örmény Leó elűzte apját trónjáról, ő egy Konstantinápoly melletti kolostorba került. Csakhamar apát lett, majd konstantinápolyi pátriárka. Nagy jótékonyság, tudományos törekvés és kiváló életszentség jellemzik. Mikor a császár mindenható minisztere, Bardas Mihály, aki vérfertőzésben élt, megjelent vízkeresztkor a templomban, megtagadta tőle a szentáldozást. Bardas erre elűzette és Photiust ültette helyébe. Ignác a pápához föllebbezett, és végre a következő császár visszahívta pátriárkái székébe. Ebben a minőségében vett részt a 869-i IV. konstantinápolyi egyetemes zsinaton, mely ünnepélyesen megerősítette őt méltóságában.

november 2022

MO
TU
WE
TH
FR
Szo
SU
31
1
2
3
4
5
6
Események október

31

Események november

1

No Events
Események november

2

No Events
Események november

3

No Events
Események november

4

No Events
Események november

5

No Events
Események november

6

No Events
7
8
9
10
11
12
13
Események november

7

Események november

9

Események november

10

No Events
Események november

11

No Events
Események november

12

No Events
Események november

13

14
15
16
17
18
19
20
Események november

14

No Events
Események november

18

Események november

19

No Events
Események november

20

No Events
21
22
23
24
25
26
27
Események november

21

Események november

22

Események november

23

Események november

24

Események november

25

Események november

26

No Events
Események november

27

No Events
28
29
30
1
2
3
4
Események november

28

Események november

29

No Events
Események november

30

No Events
Események december

1