NAGYBOLDOGASSZONY RÓMAI KATOLIKUS GIMNÁZIUM, ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS ALAPFOKÚ MŰVÉSZETI ISKOLA

November 14. – Szent Jozafát püspök, vértanú

A rutének (kisoroszok, ukránok) nagy kiterjedésű hazájukkal 1319-ben litván, 1386-ban pedig lengyel fennhatóság alá kerültek. Görögkeletiek voltak. A Rómával való egyesülés (unió) érdekében a firenzei zsinaton (1438) történt a legkomolyabb kísérlet, de annak nem volt komolyabb eredménye. Új korszakot jelentett azonban ezen a téren az 1595. esztendő. A kievi metropolita vezetésével a rutén püspökök zöme visszatért akkor az Egyház kebelébe. Ennek az úgynevezett „brest-litovski unió”-nak tulajdonképpeni megteremtője Pociej metropolita, kiépítője Rutszki Velamin, lelke pedig Jozafát volt.

Jozafát 1580-ban született a volhiniai Vjodomirban. Rutén szülei elszegényedett és igen jámbor nemes emberek voltak. Családi nevén Kuncevics Jánosnak hívták. A mélyebb vallásosságot az anyatejjel szívta magába. „Amikor gyermekkorában édesanyjától hallotta az Úr Krisztus kínszenvedésének történetét, a képben ábrázolt Üdvözítőnek oldalsebe oly erősen belelövellt a szívébe, hogy azt megsebezte” (Breviárium). Anyagi nehézségek miatt magasabb iskolába nem járt, a bresti uniót követő időben Vilnába került, hogy kereskedőnek tanuljon. Kedvessége és ügyessége miatt jómódú gazdája annyira megszerette, hogy általános örökösének akarta megtenni. Jánost azonban a gyermekkorban kapott seb magasabbra ösztökélte. Élt-halt az unióért, minden szabad idejét a Szentháromság Egyházban, a városnak egyetlen egyesült templomában töltötte. Emellett fájt a lelke, hogy nincs magasabb műveltsége. Két derék jezsuita fölkarolta a fiatal és törekvő kereskedősegédet: magánórákat adtak neki latin nyelvből és bevezették a mélyebb lelki élet titkaiba. Ernyedetlen szorgalmával, határozott tehetségével és különleges lelkiségével néhány év alatt olyan szép eredményeket ért el, hogy 1604-ben, 24 éves korában a Szentháromság templommal kapcsolatos monostorban Pociej kievi metropolita kezéből fölvehette a baziliták (bizánci rítusú, Szent Vazul szabályait követő katolikus szerzetesek) szerzetesi ruháját. A hatalmas kolostor nagy részét akkor világiak bérelték, és alig lézengett benne néhány szerzetes. Azok is csak névleges szerzetesek voltak, szívük pedig egyáltalán nem húzott Rómához. Jozafát (ez lett János szerzetesi neve) lelki és szellemi tekintetben már akkor fölülmúlta mindegyiket. Szent tűzzel kezdte meg az új életet. Az eddiginél még többet imádkozott, még inkább sanyargatta testét. Teljes odaadással feküdt neki a szláv egyházi könyvek tanulmányozásának és a görög szentatyáknak. Egész fiatalon már apologetikai (valamely vallás, eszme vagy tan védelme vagy ajánlása) műveket írt az unió megszilárdítása és terjesztése érdekében. Megértéssel viselkedett rendje jelenével szemben, de új alapokra akarta fektetni a jövőt. Komoly fiatalság toborzásával szolgálta szerzete megújulásának és azon keresztül az uniónak szent ügyét. Jöttek is sokan az ő nyomában a bazilitákhoz. Ő vonzotta a rendbe többek között azt a nálánál idősebb honfitársát, aki VIII. Orbán pápa szerint „az unió atlasza” és „a rutének Atanáza” volt: a világlátott, valamikor Kálvinért lelkesedő, de nyolcévi római tanulása alatt ízig-vérig katolikussá vált Rutszki Velamint. A két szerzetes barátságának és a legnagyobb kísértésekben kipróbált hűségének volt köszönhető, hogy a kolostor évről-évre népesedett, és hogy főnöke nem tudta azt átjátszani a szakadárok kezére. Amikor Jozafátot 1609-ben áldozópappá szentelték, akkor már Pociej intézkedéséből Rutszki volt a vilnai archimandrita (kolostori elöljáró a bizánci szertartás területén). A főnök a monostorban és azon kívül érvényesítette nagy szervező képességét, fiatalabb rendi testvére pedig életszentségével és lelkipásztori buzgóságával erősítette az egyesültek táborát a római- hűségben és zavarta a tévelygő szakadárok köreit. Igen sok skizmatikust (hitehagyott, szakadár) térített meg. Volt bátorsága még a legfanatikusabb szakadár szerzetesek közé elmenni és liturgikus könyveikből az unió szükségességét bizonyítani. A görögkeletiektől kapott „lélekrabló” csúfnév a legnagyobb dicséretét mondja ki. 1613-ban a vilnai baziliták új kolostort építettek, az új byteni kolostor élére Jozafát került. De a következő évben vissza kellett térnie Vilnába, mert az elhunyt Pociej helyébe érsekké emelkedett Rutszki utódjának. 1617-ben Rutszki V. Pál pápával őt neveztette ki az kiöregedett polocki érsek segédpüspökének utódlási joggal. Ezzel szélesebb munkakört és nagyobb befolyást is kapott. Csak jezsuita gyóntatójának erélyes föllépésére tudott ebbe a magas kitüntetésbe beletörődni. Érsekének néhány hónap múlva bekövetkezett halála után ő lett a fehér-oroszok lakta nagy egyházmegye főpásztora. Az unió akkor még nem ment át a fehér-oroszok vérébe. Az egyszerű falusi nép új főpásztorának egyénisége miatt könnyebben alkalmazkodott, de a városi lakosság tartózkodó maradt. Különösen Mogilevben voltak igen erősek a szakadáshoz húzó elemek. A város még III. Zsigmond királynak halálbüntetéssel fenyegető 1619-1 intézkedésére sem volt hajlandó átadni az egyesülteknek a templomokat. A falai közt megjelenő bátor érsek azonban leszerelte a makacs ellenállást. Ezután úgy látszott, hogy az egyesülés ügye a legjobb úton halad. A Jozafát szerkesztette katekizmust tanulták mindenfelé, a szakadást szító és a másodszor nősült papok helyét újak foglalták el, zsinatok nyomán új élet zsendült, a nagyarányú szegény- támogatás és új templomok egész sora hirdették az új érsek evangéliumi lelkületét és páratlan áldozatkészségét. A szépen kelő búza közé azonban nemsokára gonosz emberek elhintették a konkolyt. 1620-ban a negyedszázad előtti bresti unióval fejbe kólintott skizma föltápászkodott. A jeruzsálemi patriárka a kievi metropólia területére minden egyesült püspökkel szemben skizmatikust állított. Így kapott Jozafát is ellenérseket Szmotricki Milétus személyében. Ez a fanatikus ember hatalmába kerítette a vilnai bazilita kolostort és agitátoraival onnan irányította az unió-ellenes küzdelmet.

Kezdődtek a nehézségek, vádak. Jozafát a varsói országgyűlés alatt latin templomban misézett, részt vett az Úrnapi-napi körmeneten, a jezsuiták barátja. Az ilyen „vádakkal” nem volt nehéz hangulatot kelteni. Hiába jelentette ki a király, hogy Polockban csak az egyesült érsek a törvényes, Jozafátnak 1621-i körútja alkalmával városokban, de különösen Vitebszkben már ilyen kiáltásokat kellett hallania: „Nem kell az unió! Le Jozafáttal! Halál az árulóra!” Apostoli lelkületét ezek nem csüggesztették, szívós munkával csakhamar újra a helyzet ura lett. Csak Vitebszk maradt hajthatatlan és a törvény tilalmának ellenére egyszerre két skizmatikus templomot is emelt. Jozafát minden lebeszélés ellenére ebben az ügyben 1623. október vége felé elment magába a tűzfészekbe. A vitebszki helyzet igen súlyos volt. Mutatja ezt az érseknek Szent Dömötör vértanú napján (október 26.) mondott beszédje: „Közeledik az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek. Ti is meg akartok ölni. Leselkedtek rám az utcákon, a hidakon, az utakon. Most köztetek vagyok, mint főpásztortok. Tudjátok meg, számomra az lesz a legnagyobb boldogság, ha meghalhatok értetek. Adná meg csak az Úr azt a kegyelmet, hogy életemet adhassam a szent unióért, Szent Péter főségéért és az ő utódjáért, a római pápáért! Szívesen halok meg az igazságért csapásaitok alatt”. Két héten át éjjel-nappal fáradozott, hogy a tévelygő várost jobb belátásra bírja. De munkája nemcsak hogy meddő maradt, hanem jelenléte olaj volt a tűzre. Hű emberei hiába kérlelték állandóan, de különösen november 11-én, hogy azonnal távozzék. November 12-re virradó éjjel szünet nélkül imádkozott és közben-közben ostorozta testét. A régi krónikás szerint „azon az éjjel Vitebszktől három mérföldnyire is látni lehetett a püspöki palota fölött lebegő sűrű felhőt véres sávokkal, s némelyek még véres keresztet is láttak benne”.

Az előjelek nem csaltak. Amikor reggel a templomba lépő érseket egy Illés nevű szakadár pap gyalázni kezdte, Doroteus archidiákonus érsekének tudta nélkül elfogatta és bezáratta a provokálót. Erre pillanatok alatt félreverték a város tornyaiban a harangokat, és a megszervezett és felfegyverzett tömeg a székesegyház köré gyűlt. A templomból kivonuló és a zendülés közvetlen okáról mit sem tudó érsek fölkent személyére akkor még senki sem merte ráemelni a kezét. De alig tért szobájába, Illés szabadon bocsátása ellenére a föllázított tömeg behatolt a palotájába, megsebezték az archidiákonust és súlyosan bántalmazták a cselédséget. Jozafát erre az előcsarnokba ment és csillapítani próbálta a garázdálkodókat. („Fiacskáim, mondotta, miért bántjátok embereimet? Ha van valamitek ellenem, itt vagyok a kezetekben.” Abban a pillanatban egy dorongütés és fejszecsapás a földre terítette, és két pisztolylövés kioltotta életét 43 éves korában. A megvadult fanatikusok a holttestét a Dvina folyóba dobták, ahonnan híveinek csak hatodnapra sikerült azt kifogniuk, majd utána a polocki székesegyházban eltemetniük. 1643-ban avatták boldoggá, 1867-ben pedig szentté. Földi maradványait az utolsó oroszországi egyesült püspökség megszűnése (1875) után úgy kellett rejtegetni a szakadárok elől, a világháború végén pedig a bécsi bazilitákhoz sikerült azokat átmenteni. A rutén uniónak többek között azért is van maradandó hatása, mert Jozafát vére pecsételte meg. Legádázabb ellenfele, Simotricki Milétus a vértanúság hatása alatt, a katolikus egységhez tért, és nehéz kísértések közepette kitartott mellette.

† Urunk, Istenünk, add, hogy elevenen munkálkodjék Egyházadban a Szentlélek, akivel eltelve Szent Jozafát püspök életét adta övéiért. Közbenjárására erősíts meg minket is Szentlelkeddel, hogy készséggel adjuk akár életünket is testvéreinkért. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

 

 

November 15. – Nagy Szent Albert püspök, egyházdoktor

Nagynak nevezték már kortársai hatalmas tudománya, óriási tekintélye és hatása miatt. A késői középkorban a tudomány emberei egyetemes tudósnak, doctor universalisnak hívták, rendtársai és a kölniek, életének közvetlen tanúi szentként tisztelték, a nép emberei bűvészkedő ezermesternek emlegették. Az Egyház pedig nemcsak oltárra emelte, hanem egyházdoktorként tiszteli. XI. Pius pápa abban a bullában, melyben szentté avatja és egyházdoktornak jelenti ki (1931. december 16.), azt mondja róla, hogy a szemlélődő és tevékeny, a kontemplatív (szemlélődő, elmélyülő, elmélkedő) és aktív élet módját csodálatos fokban egyesítette. Így joggal ünnepelték nagynak kortársai és az utódok, mert “aki cselekszi és tanítja (Isten törvényeit), annak nagy lesz a neve mennyek országában” (Máté 5, 19).

Isten földi országában azonban semmi sem születik nagynak, hanem azzá nő – a kegyelem és az emberi igyekezet vállvetett együttműködésében. Nagy Albertben a kegyelem azzal kezdte a munkáját, hogy nemes ősök testi-lelki nemes kiválóságának tette örökösévé. 1200 táján (esetleg 1193-ban) született a Duna melletti Lauingenben, Augsburg környékén, a Bolstatt lovagok ősi családjából. Őseitől kitűnő testi erőt örökölt. Szelleme lépést tartott daliás külsejével. Nem érte be azzal a csekély tudással, melyet az a kor a készülő lovagoktól kívánt, hanem elkísérte apját Lombardiába, és míg apja, mint hű lovag II. Frigyes érdekében hadakozott, ő Pádovában szorgalmasan látogatta az egyetemet és a templomot is. Így történt, hogy eljárt azokra a szentbeszédekre, melyeket a buzgó Jordanus Teutonicus, Szent Domonkos közvetlen utódja a rendfőnökségben, egyenest az egyetemi hallgatóknak tartott. Jordanus igen helyesen úgy találta, hogy az ilyen fiatal embereket a nagy szabadság és zabolátlan fiatalság, nem egyszer a vélt tehetség vagy tudományosság különös erővel csábítja Isten tízparancsolatának és Krisztus útmutatásainak elhanyagolására. Úgy gondolta, különösen rájuk fér egyszer alaposan fölrázni lelkiismeretüket. De nyilván az is járt az eszében, hogy akad ott olyan is, kit az Úr Krisztus többre hívot, azokat pedig ki kell emelni a zabolátlanságból. A Szentlélek megáldotta igyekezetét. Sok hallgató ott hagyott egyetemet, aranyszabadságot, világot, és kérte Szent Domonkos fehér ruháját. Köztük Albert is.  Az ősi lovagvérnek azonban nem volt könnyű vállalni az alázatos engedelmesség, a szó nélküli tűrés és szegénység életét. Tépelődéseiben segítségére érkezett Szűz Mária, kit régóta anyjaként tisztelt. Amint ott térdelt a domonkosok templomának oltárképe előtt és elé tárta vívódásait, egyszerre úgy tűnt föl neki, hogy a Szűzanya megszólal: “Menj Szent Domonkos fiai közé és törekedj szent tudományra”. Ez történt 1223-ban.  Hiába akarta visszatartani nagybátyja, akinek felügyeletére bízta édesapja. Hiába akarták lebeszélni barátai. Hiába tett kísérletet világias reményeiben letört apja, hogy erőszakkal elvigye – mint Szent Tamás hozzátartozói (március 7.).

Ezután Albert számára a csöndes növekvés és gyűjtés évei következtek. Különféle helyeken tanult és közben tanított, – a középkor ugyanis igen bölcsen azt tartotta, hogy tanítás közben lehet legjobban tanulni (docendo discimus). Megjárta közben Párizst is, ahol akkoriban nagykanállal mérték a tudományt. Itt egy-kettőre hírnévhez jutott. Ezerszám tolongtak a hallgatók az előadásain.  Albert a csöndes visszavonultság két évtizedében nemcsak a tudományoknak lett doktora, hanem a rendje Kölnbe küldte: alapítson ott rendi főiskolát.  Elkísérte oda tudományának, szentségének, bölcsességének híre. Alig melegedett meg, máris békebírónak kérte az érsek és a város. Az évek folyamán még több ízben köszönhette neki a pártoskodó város és felsőbbség, hogy nagyobb áldozatok és vér nélkül megegyeztek. Általában 1248-tól kezdve egy emberöltőn át Albert nagy szelleme beleszövődött ennek a városnak szellemébe. Köln címerében ez a fölírás olvasható: “A szent Köln, a római Egyház hű leánya”. Köln lett Albert második szülővárosa, melyet sokszor elhagyott ugyan apostoli küldetésekben, de itt bontakozott ki igazában tudományos és szerzetesi egyénisége. Kb. 800 munkát írt, nyomtatásban legalább 30 nagy misekönyvkötetet tulajdonítanak neki, mégis naponként elimádkozta a 150 zsoltárt, és mindig készen állt tanítani, prédikálni, tanácsot adni, gyóntatni. Tudományával is csak az Úr Jézus Krisztust és az ő evangéliumát akarta szolgálni. Kortársai között elsőnek tanulmányozta végig a görög Aristotelest, és kényszerítette a pogány tudóst, hogy tudománya és esze a katolikus igazságot támogassa. Ugyanígy tett korának híres spanyol zsidó (Majmonídés) és arab (Avicenna, Averrhoes) tudósaival. De nemcsak könyvekből tanult. Minden jártában-keltében szorgalmasan figyelte a természetet is, és csodálatos dolgokat tudott elmondani állatról, növényről, természeti erőkről kortársainak, kik nem igen szokták meg, hogy magát a természetet fölkérdezzék és figyeljék. Természetes, hogy ilyen lámpás nem maradhatott a véka alatt. 1254-ben megválasztották a domonkosok német rendtartományának főnökévé, melyhez akkor Magyarország házai is tartoztak. Itt egyik főkötelessége volt felülvizsgálni a rendházakat és megszüntetni a fegyelmetlenségeket. Följegyezték kortársai, hogyan felelt meg a tudós és tanár ennek a nem könnyű gyakorlati hivatásnak: “Friss és kedves volt a biztatásban, szigorú a feddésben, halálos ellensége a gonoszságnak”. Nagy útjait gyalog tette meg, és amely házakban megfordult, azoknak többnyire egy könyvet írt ajándékba: nem akarta ingyen elfogadni az ellátást. Közben II. Sándor pápa Rómába hívta. Meg kellett védenie a kolduló szerzetességet azokkal a támadásokkal szemben, melyek a párizsi egyetem némely világi pap-tanára részéről érték. De akkor már oly nagy volt a híre, hogy a pápa és bíborosok előtt is tanítania kellett, és így lett az első magister sacri palatii (az apostoli palota főpapja), és ezt a tisztséget azóta is mindig egy rendtársa tölti be. Szíve persze visszavágyott az áldott kölni cellába.

Örömmel tette le a tartományi főnöki méltóságot, mikor lejárt a három éve. De újabb és nagyobb veszedelem fenyegette. A pápa 1260-ban kinevezte püspöknek Regensburgba. Ellenkezett. De tudta, Regensburgban nagy bajok vannak. A püspök sanyargatta és botránkoztatta híveit. Az egyházi fegyelem az egész vonalon meglazult, a hitélet és erkölcs szemlátomást hanyatlott. A pápa végre az oda nem való püspököt kolostorba küldte vezekelni, és helyébe a kolostorból odarendelte a kézzel-lábbal ellenkező Albertet. 66 éves volt már, de fiatal lélekkel hozzálátott a bajok orvoslásához. Példájával, bölcsességével és határozottságával csakhamar megváltoztatta az egyházmegye színét. “A püspöksüveget és pásztorbotot nem tartotta többre, mint a koldulószerzetes zsákját és botját”- így jellemezték kortársai, munkatársai. Különösen abba nem tudott beletörődni, hogy mint országnagynak sok világi ügybe kellett belebonyolódnia. Amint tehát sok sürgető kérés után a pápától megkapta az engedélyt, a püspöki méltóságot letette, és visszatért kölni cellájába. De megint csak egészen rövid időre. 1263-64-ben a pápa parancsára német és cseh földön keresztes hadat hirdetett, öreg testtel, de fiatal lelkesedéssel. Miközben harcot hirdetett a pogányok ellen, békét teremtett a keresztények között, mint kölni élete legelején: Würzburgban és Strassburgban kibékítette a püspököt és a várost. Végre 1268-ban újra elfoglalhatta kölni katedráját. A világhírű tudós és ünnepelt országos nagyság újra szegény szerzetesként, elöljárói parancs alatt állt. Újra tanított, prédikált, gyóntatott és mint felszentelt püspök segítségére volt a kölni érseknek: papokat, templomokat, oltárokat szentelt. De sokkal több az, amit a lelkek megszentelésében tett. írásai akkor már bejárták az egész keresztény világot. Közvetlen környezetének pedig szórta egy hosszú lelki életben kiérett bölcsességének legérettebb gyümölcseit, gyakorlati lelki tanításait, és a kegyelet azokat gondosan összegyűjtötte. Hadd épüljenek rajta késő utódok is: “Ha egy tojást adsz Isten nevében életedben, az többet használ, mint ha halálod után hagysz egy székesegyházat aranyból”. “Ha megbocsátunk azoknak, kik testünkben, javunkban, becsületünkben kárt tesznek, többet ér, mint ha áthajóznánk a tengeren és a szentsírba feküdnénk.” “Ha a boldogságot és a bajt alázattal fogadjuk Isten kezéből és mindkettőben fölismerjük Isten ajándékát, többet ér nekünk, mint ha minden nap véresre ostorozzuk magunkat”. “Valahányszor az ember Isten szeretetéből lemond egy ágaskodásról, ha mindjárt csak hívságos szó vagy tekintet is az, lélekben veszi az Istent, miként a pap az oltárnál„.

1277-ben megtudta, hogy kedvenc tanítványát, Aquinói Tamás testvért, aki három éve meghalt már, Párizsban támadják, mintha nem volna egészen megbízható a tanítása, mert miként mestere, Albert, Aristotelest tette meg a keresztény igazság zsámolyává. 84 éves volt akkor Albert, és az utazás abban az időben minden volt, csak nem kényelmes, szórakoztató dolog. Mégis haladéktalanul útnak indult, és az egész egyetem színe előtt fényesen megvédte nagy tanítványát. Kb. két évvel halála előtt Albertet elhagyta emlékezete. Az akkori világnak legnagyobb tudósa tudás dolgában olyan lett, mint egy gyerek. Csak a vallási igazságok éltek lelkében töretlen frissességgel. Már készült elhagyni a szerzetet, mint aki nem tud majd megfelelni a dominikánus hivatásnak. Ekkor megjelent neki Szűz Mária, megígérte neki, hogy vele lesz ezután minden tanulmányában, de előre megmondta, hogy halála előtt minden világi tudománya elvétetik, hogy a halál gyermeki hitében találja őt. Albert így fogta föl és így viselte tudományának elvesztését. Nem akart többet érintkezni a világgal, csak Istennel. Egy ideig még siratta kedvenc tanítványát, Szent Tamást, aki oly fiatalon ment el előtte. Lassan teljesen visszavonult. Egy alkalommal Szigfrid, a kölni érsek, kopogtatott celláján, és beszólt: Itt vagy, Albert? Az nem nyitott ajtót, hanem kikiáltott: Albert nincs már itt, itt volt. A püspök megértette a szót és könnyezve távozott. Albert pedig nemsokára fölvette a szentségeket és cellájában, székén ülve, imádkozó és könnyező szerzetestestvérei közepett visszaadta Teremtőjének lelkét, mely egy hosszú életen keresztül minden nagysága mellett tudott gyermeki maradni. Tetemeit a kölni dominikánus templom fogadta magába, melynek nagy részét ő építtette. A 19. század elején lerombolták ezt a templomot, és azóta a szomszédos Szent András templomban várják a boldog feltámadást.

† Istenünk, Nagy Szent Albert püspök a te nagy ajándékodból megmutatta az isteni hit és az emberi tudás összhangját. Add, hogy ragaszkodjunk az ő tekintélyével képviselt tanításhoz, és a tudományok haladása a te mélyebb ismeretedre és szeretetedre vezessen. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

 

 

November 16. – Nagy Szent Gertrúd szűz

Gertrúd 1256. január 6-án született Türingiában. A kislányt a helftai kolostorban nevelték. Huszonhat évesen tett fogadalmat. 1281-ban egy látomása hatására „megtért”. Fölhagyott az addig annyira kedvelt tudományos tevékenységgel, hogy teljesen és fenntartások nélkül átadja magát Isten akaratának és szeretetének. Holott korábban eltökélte, „hogy egy férfi mögött sem akar elmaradni képzettség tekintetében”. Ettől kezdve csak a liturgia, a Szentírás és az egyházatyák írásai lettek lelki táplálékai. Egy újabb látomás után már szüntelenül misztikus szemlélődésben, látomások és elragadtatások között élt. Élete hátralévő két évtizede nem volt más, mint önátadás. Krisztus válaszolt neki: egyre mélyebben bevonta őt misztériumába.
Gertrúd első látomásakor maga előtt látta Krisztust és hallotta a szavát: „Ne félj! Meg akarlak menteni és szabaddá akarlak tenni.” Az Úr és Gertrúd között azonban egy sűrű tüskebokor állt. Az Úr félrehajtotta, és Gertrúd meglátta egészen közelről az Úr kezének sebeit, amelyek úgy ragyogtak, mint a drágakövek. És akkor az Úr kézen fogta őt.

Amikor Gertrúd a kolostorba került, a szerzetesi élet a virágkorát élte. Az apácák Szent Benedek regulája szerint éltek, és anélkül, hogy Citeaux-hoz kifejezetten csatlakoztak volna, átvettek néhány ciszterci szokást is. Emellett, mint az akkoriban a női kolostoroknál általános volt, lelkiségük nyitott volt a ferences és domonkos hatás irányába is. Gertrúd lelki vezetője is egy domonkos páter volt egy ideig.

Az apátnő, Hackeborni Gertrúd, Szent Mechtild nővére, maga is gazdag lelki világú, szent életű apáca, a 13. század második felében úgy fölvirágoztatta Helftát, hogy két másik kolostort kellett alapítaniuk. Ez a külső terjeszkedés a kolostoron belül folyó élet mélységéből és erejéből fakadt. A kolostornak az iskola mellett híres íróműhelye is volt. 

Ez a sokféle külső tevékenység azonban teljesen alá volt rendelve a liturgiának. Helftában törekedtek a szentmise és a zsolozsma lehető legtökéletesebb végzésére. Gertrúd számára a liturgia olyan volt, mint a levegő, amely mindent áthatott. Életének minden napja és órája a liturgia által kapott értelmet és tartalmat. Majdnem minden látomását és megvilágosodását egy ünnep váltotta ki, vagy arra irányultak ezek a misztikus tapasztalatok. A zsolozsmával való szoros kapcsolat következtében Szent Gertrúd egész jámborsága a liturgiára támaszkodott.

Gertrúd személyiségének vonásait a Revelationes seu Legatus Divinae Pietatis (Az isteni szeretet követe címmel jelent meg) című, Gertrúd összegyűjtött kinyilatkoztatásait és elmélkedéseit tartalmazó könyvből ismerjük.  Gertrúd írói tevékenysége bizonyítja, hogy jól ismerte a klasszikus próza művészetét, világosan, plasztikusan, képekben gazdagon fejezi ki magát, miközben művészien alkalmazza az antik próza eszközeit. Gertrúd stílusa belső világának kifejezője. Nagyon finom érzéke volt a szép iránt, erős művészi képzelő- és formálóereje volt.

Igazi gazdagsága azonban a szívében rejlett, amellyel Isten ajándékozta meg, képes és készséges volt a túláradó szeretetre. Hackeborni Mechtilddel és Magdeburgi Mechtilddel való lelki barátsága a szentek történetének leghíresebb barátságai közé tartozik. Ugyanakkor Gertrúd szíve akkor is tágas és erős volt, amikor arra kérték, hogy mások lelkiismereti bajában vagy tanácstalanságában segítsen. Bátor volt és belsőleg teljesen szabad, és így alkalmas arra, hogy a földi élet nyomorúságát és szépségét, saját és mások lelkének boldogságát és kínjait magára vegye és Isten elé vigye.

Az igény, hogy a világ megszentelésére szolgáljon, nagyon jellemző Gertrúd lelkületére. Így a klauzúra falain messze túl sugárzott lelkének ereje és világossága, annak ellenére, hogy tenni többet nem tudott, mint hogy szentírási szövegeket fordított németre nővértársainak, és magyarázta e részeket, illetve hosszasan ült a beszélőszoba rácsánál, és hallgatta a tanácsot és segítséget kérőket. Misztikus kegyelmei legfőbb értelmét ebben látta: a vigasztalás forrásának kell lennie mások számára.

Gertrúd írásaiban egyszerűen és magától értetődően beszélt a természetfölötti valóság ilyen megtapasztalásáról. Számára a kapott üzenetek és megvilágosodások mindig valóságos tények voltak. Krisztus, az angyalok és a szentek állandó vendégek voltak nála, jöttek-mentek, és úgy beszélgettek vele, mint a legjobb barátok vagy testvérek. Gertrúd ír arról, hogy Szent János evangélista ünnepén látta a szeretett tanítványt, aki beszélt neki arról, hogy a lelke mennyire elmerült Krisztus lelkében az utolsó vacsorán, amikor a fejét a keblére hajthatta. Karácsony idején pedig a Szűzanya átadta neki a gyermek Jézust, hogy a szívében, mint jászolban őrizze őt. Amikor a megfeszített Krisztust látta, hogy elviselhetetlen kínjaira választ adjon, Gertrúd kihúzta a szegeket kezéből és lábából. Az Úr hét különleges kegyelmi ajándékot ígért neki, és ennek jeleként egyszerre hét aranygyűrű ragyogott a kezén.

Gertrúd 1302-ben halt meg. Anélkül, hogy hivatalosan szentté avatták volna, ünnepét 1738-ban fölvették a római naptárba. A világegyházban november 16-án, a német nyelvterületen és hazánkban is november 17-én emlékezünk rá. Attribútumai: lángoló szív, feszület a szíven.

† Istenünk, te szűz Szent Gertrúd szívében kedves lakóhelyet készítettél magadnak. Közbenjárására világosítsd meg kegyelmeddel szívünk sötétségét, hogy örömmel megtapasztaljuk jelenlétedet és működésedet lelkükben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

 

 

November 17. – Csodatevő Szent Gergely

Amikor halálos ágyán feküdt, megkérdezte körülálló papjait: „Van-e még pogány a városban?” Azt a választ kapta, hogy mindössze 17 van, erre égre emelt szemekkel felsóhajtott: „Hála Istennek; mikor püspök lettem, ennyi keresztényt találtam a városban!” Ez volt életének nagy műve. Végbevitte nagy tudományával, szent életével és azoknak a különös kegyelmeknek a segítségével, melyeket Isten kifürkészhetetlen törvényszerűséggel ad országa építőinek. Amint az apostolokról írva van, hogy pünkösd után szétmentek a világba és hirdették az evangéliumot, az Úr pedig velük munkálkodott és szavaikat megerősítette és csodák által hatékonnyá tette, éppen úgy működött együtt Szent Gergellye1 hittérítői tevékenységében, és szavainak sokféle csodával adott hódító és átformáló erőt. Rendkívüli, kimagasló egyéniség volt. Hatalommal nyúlt bele korának életébe és az akadályoktól, nehézségektől nem rettent vissza. Érthető tehát, ha híre-neve már életében messze vidékekre elért, és halála után a hívő nép rajongó szeretete, csodálatos képzelete legendák színes szálaival szőtte át élettörténetét és „csodatévő” névvel tüntette ki.
Mint előkelő pogány család gyermeke született 213 körül, és szülővárosában, a Pontus tartományban fekvő Új-cezáreában jogi és szónoki tanulmányokat végzett. Húszéves korában magasabb jogtudományi tanulmányok végzése céljából öccsével, Athenodórusszal (őt akkor még Theodórusnak hívták), Fönícia híres városába, Berytusba készült, hogy ott a jogtudományokban magasabb kiképzést szerezzenek. Azonban a családi tanács úgy határozott, hogy a két fiú előbb menjen el a palesztinai Cezáreába nénjüknek meglátogatására, ki egy előkelő tisztviselő felesége volt. Ez a családi határozat Isten titkos rendelése volt és döntő fordulatot hozott a két ifjú életébe. Berytusba indultak és Cezáreában maradtak, jogi tudást és ékesszólást kerestek és rátaláltak a krisztusi igazságra.
Ugyanis abban az időben Cezáreában tanított a páratlan tudományú keresztény tanító, Origenes. A jeles mester hírneve vágyat keltett a két tudásra szomjas ifjúban. Ellátogattak iskolájába, majd rendes hallgatóivá szegődtek. Tudományának mélysége, előadásának vonzereje és életének komoly szépsége mindjobban lebilincselte őket. Lassan-lassan elfelejtették utazásuk célját, Berytust és a jogtudományt, és egészen átadták magukat a bölcselet és hittudomány művelésének. Az Origenes ajkáról hallott krisztusi igazság átalakította elméjüket és szívüket. Keresztények lettek. Gergely már 14 éves korában mélyebb lélekkel fordult a kereszténység felé, amikor elvesztette édesapját. Mikor öt év elteltével 238-ban visszakészültek hazájukba, Gergely nagyszabású búcsúbeszédben köszönte meg Origenesnek azt a kimondhatatlan sok lelki jót, melyben tőle részesült. Elbúcsúzott a rajongva szeretett mestertől, de mindig hű maradt testtel és lélekkel a sokat szenvedett és üldözött férfihoz. Nem tért vissza azonnal hazájába, hanem lement Egyiptomba és Alexandriában Nagy Szent Dénes püspök (december 2.) vezetése mellett tovább tanulmányozta az evangéliumi igazságot, sőt világi tudományokkal és művészetekkel is foglalkozott. Majd még egy évig hallgatta Cezáreában Origenest. Világi és egyházi tudományban alaposan kiművelve visszautazott Új-Cezáreába özvegy édesanyjához.
Krisztus Urunk kegyelmében újjászületve érkezett vissza hazájába, hol megfelelő új életet kezdett. Vagyonáról, a vagyonnal és születéssel járó világi előnyökről lemondott, magányba vonult, hogy imádságban, elmélyedésben és a Szentírás tanulmányozásában zavartalanul élhessen Istennek és lelkének. Tudományának és szentségének fénye kisugárzott magányából és felkeltette az emberek csodáló tiszteletét és a tartomány érsekének figyelmét. Az emberek hozzá jártak okos és jámbor tanításain okulni és épülni, az érsek pedig azt tervezte, hogy Gergelyt püspökké szenteli. Amint Gergely az érsek szándékának neszét vette, elbujdosott. Nagy alázatosságában érdemtelennek tartotta magát a magas püspöki méltóságra és gyengének a főpásztor vállaira nehezedő nagy felelősség viselésére. Mivel az érsek szándéka Isten szándéka is volt, Gergelyt rejtekhelyén felfedezték, és kénytelen-kelletlen beleegyezett a felszentelésbe. Csupán azt kérte, hogy még egy ideig a magányban maradhasson és ott a püspökségre kellően előkészülhessen.
Mint püspök teljes erejével, egész lelkével a rábízottak megszentelésén fáradozott. Önfeláldozó apostoli tevékenységét Isten két rendkívüli kegyelemmel tette hatékonnyá: hatalma volt a természeten és szellemeken.
A hitközség, melynek főpásztora lett, az Úr Jézusnak igazán kis nyája volt, mindössze 17 hívőt számlált. Mégis nagy sokaság és nagy szeretet várta Gergelyt, mikor püspöki székének elfoglalására megérkezett.  Csodáinak híre megelőzte jövetelét és fényes fogadtatást készített számára. A pogányok nagy tömegben vonultak eléje és a keresztényekkel vetekedve ajánlották fel házukat lakóhelyül a nagyhatalmú férfinak. Gergely egy keresztény házában telepedett le, ahová már a közeli napokban csoportosan jöttek a pogányok, hogy lássák és hallják őt. Rövid idő alatt sokan megkeresztelkedtek. A hívek számának növekedésével szükségessé vált megfelelő templom építése. Erre a célra nem volt alkalmas hely. A tengerparton a hegy lábánál elnyúló síkság olyan keskeny volt, hogy templom nem fért el rajta. Gergelynek eszébe jutottak az Úr szavai: „Ha annyi hitetek leszen, mint a mustármag, és mondjátok e hegynek: menj innen amoda, elmegyen, és semmi sem lesz nektek lehetetlen” (Máté 17,19). Bízott az Úr ígéretében és saját hite erejében. Az Úrhoz könyörgött és a hegy megmozdult és a templom építésére elegendő teret nyitott. Az itt épült templom a megingathatatlan hit szimbólumaként állta az idők viharait: nem pusztult el a Dioklécián-féle üldözésben, mikor minden templomot le kellett rombolni, épségben maradt egy földrengés alkalmával, mely az egész várost romba döntötte.
Más hasonló csodákról is tud az utókor. Két testvér a birtokukon fekvő mocsár miatt örökös ellenségeskedésben állt. Perüket ismételten Gergely elé vitték, aki mindannyiszor kibékítette őket. A viszály azonban újra és újra kitört, egyre elkeseredettebb lett, és a peres atyafiak már egymás élete ellen törni. Ekkor Gergely, hogy végleg rendbe hozza az ügyet, Istenhez fordult, a szent püspök imádságára a testvérek háborúságának oka, a mocsár kiszáradt. Máskor megrendszabályozta a Lykus folyót, mely féktelen áradásaival a híveknek rengeteg kárt okozott. Egy vészes áradás idején ugyanis a hívek a minden bajukon segítő Gergelyhez folyamodtak és kérték, hogy vessen véget a folytonos veszedelemnek, mely életüket és vagyonukat fenyegeti. Gergely a folyó partján leborult és imádkozott, majd Isten nevében leszúrta botját és megtiltotta a víznek, hogy ne merje többé átlépni a kijelölt határt. A víz soha többé nem áradt túl a boton, mely lombos fává nőtt és az áradás határául, de a csoda emlékezetére is, sokáig ott állt a parton.
A gonosz lelken való hatalmának érdekes bizonyságát jegyezte fel Nisszai Szent Gergely. Mikor püspökszentelése után székvárosa, Új-Cezárea felé tartott, útközben egy éjjel a zivatar útitársaival együtt egy híres pogány templomba kényszerítette. A gonosz lélek hajléka volt, ki itt a bálványképből a hozzá folyamodóknak olykor feleleteket adott. Beléptekor Gergely keresztet vetett magára, nagy keresztjellel megáldotta a templomot és benne az egész éjszakát imádságban töltötte. Reggel folytatta útját. Imádságos jelenléte és a szentkereszt jele a gonosz lelkeket kiűzte hajlékukból, a templomon kívül bolyongtak és reggel a bálványpapnak tudtára adták, hogy többé oda vissza nem térhetnek, sem a kérdezőknek feleletet nem adhatnak. A bálványpap Ge-gely után futott és tettéért kérdőre vonta őt, majd különböző fenyegetésekkel és a császárnál való feljelentéssel igyekezett megfélemlíteni. Gergely nyugodtan csak annyit mondott, hogy neki az igaz Istentől hatalma van a gonosz lelkeken, tetszése szerint kiűzheti és visszahívhatja őket. Erre a pap arra kérte, hogy mutassa meg ezt a hatalmát, és miután előbb kiűzte, most rendelje vissza a templomba a lelkeket. Gergely egy lapra ezt írta: „Gergely a sátánnak: menj vissza”, és meghagyta a papnak, hogy az írást tegye az oltárra. A pap így cselekedett, a gonosz lelkek visszatértek és folytatták működésüket. Ez az esemény a bálványpapot megrendítette, Gergely tanítványa lett és utóbb az Új-Cezáreai egyház diakónusa.
A Décius császár parancsára 250-ben megindított keresztényüldözés hullámai Új-Cezáreába is eljutottak. Az üldözők főképpen a püspök élete ellen törtek, mivel tudták, hogy ha megverik a pásztort, elszélednek a juhok is. Gergely örömmel lett volna kész életét feláldozni az Úr Krisztusért, de aggódott híveiért. Tudta, hogy gyöngeségüknek szüksége van erős karjára, és félt, hogy az ő elhurcolása vagy megöletése esetén hitükben meginognak és a ragadozó pogány farkasok martalékává válnak. Ezért székvárosát elhagyta és diakónusával, az egykori bálványpappal egy közeli dombtetőre vonult. Azonban valaki elárulta rejtekhelyüket. A dühös pogány katonák utánuk mentek, hogy visszahurcolják őket és megöljék. Végigkutatták a dombtetőt, de két magányos fánál egyebet nem találtak. Gergely és diakónusa éppen térden állva Istenbe merülten imádkozott, mikor a katonák a dombtetőre érkeztek és Isten akaratából az imádkozók a katonák szemei előtt két élő faként látszottak.
Az üldözés után Gergely a szétszórt nyáját a jó pásztor szeretetével kereste föl és gyűjtötte össze, a keserves szenvedések után gyengéden vigasztalta őket és az irgalmasság olajával gyógyítgatta testi-lelki sebeiket. A megkínzott vagy megölt hívek tiszteletére emlékünnepet rendelt.
Két évre rá barbár gótok törtek be Pontusba és rabolva-pusztítva járták be a tartományt. A nagy csapásnál szomorúbb volt, hogy jó néhány keresztény is megfeledkezett magáról és a fosztogatókhoz csatlakozott. Mikor elvonult a vihar, Gergely nagy erélyességgel, de egyben nagy mérséklettel visszaterelte az elfajultakat a keresztény fegyelemre. Ugyanilyen éber gondja volt a hit tisztaságára. Akkortájt a Szentháromság tagadó Szabellius eretneksége veszélyeztette a hitet. Gergely csattanós hitvallásba foglalta a katolikus igazságot – a bámuló kor úgy tudta, hogy maga Evangélista Szent János diktálta neki Szűz Mária parancsára -, ez csillaga és pajzsa lett Ázsiának a szabellianizmus ellen. Nagy Szent Vazul is gyakran hallotta, amint nagyanyja, az idősebb Szent Makrina elimádkozta reggeli ájtatosságában.

264-ben még jelen volt az antióchiai zsinaton, ahol az eretnekségek ellen hathatósan szót emelt. Ezután nemsokára elérkezett földi zarándokútjának végére. Halálos ágyán meghagyta övéinek, hogy nagyon egyszerűen temessék el, mert, úgymond, “jövevényként léptem a világba, és mint jövevény akarok távozni is”. Az igazak halálával tért meg Urához, Istenéhez, kinek egész életén át hűséges szolgája volt. Nagy Szent Vazul tanúsága szerint kortársai Mózeshez, a prófétákhoz és az apostolokhoz hasonlították a rendkívüli kegyelmeknél fogva, melyekkel Isten felékesítette.

† Adjad, kérünk mindenható Úr Isten! hogy Szent Gergely hitvalló és püspök tisztes emlékünnepe mind áhítatunkat növelje, mind üdvünket. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

November 18. – Szent Péter és Pál bazilika fölszentelési ünnepe

A Szent Péter bazilika helyén álló első templomot 326. és 350. között I. (Nagy) Konstantin császár és fia, II. Constantius emelte Szent Péter sírja fölé a kereszténység győzelmének jegyében. A mai Székesegyház 1506. és 1626. között épült.

Már V. Miklós pápa tervbe vette 1450-ben egy új bazilika építését, mert a Konstantin-féle építményen erősen meglátszottak a több, mint ezer esztendő viszontagságai. II. Gyula pápa, aki az Egyház nagyságát, szépségét és szentségét kívánta méltó módon kifejezésre juttatni az új templomban, itt akarta fölállíttatni a saját síremlékét is. A tervrajz elkészítésével Donato Bramantét bízta meg. Bramante a Kr. e. 27-ben épült kerek Pantheon és a Forum Romanumon álló Maxentius-féle csarnokbazilika mintájára centrális, egyenlő szárú kereszt alakú épületet tervezett, hatalmas kupolával. 1506. április 18-án tették le az alapkövét. 1. Leó pápa Raffaello Santit nevezte ki Bramante utódjává, aki Giuliano da San Gallo és Fra Giocondo da Verona építészeket kapta segítőül. A 72 éves Michelangelo Buonarroti azzal a feltétellel vette át a feladatot, hogy semmiféle pénzt nem kap érte, mert egyedül Isten iránti szeretetből és Szent Péter apostol iránti tiszteletből végzi a munkát. Egy 1547. január 1-jei pápai brevével (pápai törvényt tartalmazó okmány) Michelangelo a tervezésben szabad kezet kapott, és visszatért Bramante elképzeléséhez, amit a költségek miatt később leegyszerűsített, de méltóság teljesebbé is tett. Halálakor már állt az új bazilika három hajója a kupola alapzatával és vázával együtt. IV. Piusz pápa parancsára utódainak, Vignolának és Pirro Ligoriónak szigorúan követniük kellett Michelangelo terveit. Az azóta is a világ egyik legnagyobb templomának számító bazilikát 1626. november 18-án szentelték föl. A teljes nevén Falakon kívüli Szent Pál-bazilika az apostol sírja fölé emelt római főtemplom. Pál sírhelyét már a II. században az Ostiába vezető út mellett tisztelték. A legkorábbi márvány síremlék cellája fölé Nagy Konstantin császár kisebb bazilikát emeltetett, melyet I. Szilveszter pápa 324. november 18-án szentelt föl. Később a zarándokok tömege miatt ezt a templomot császári rendeletre kibővítették. Ciriades építész hatalmas öthajós, nyolcvan oszlopos, előcsarnokos bazilikája 1823-ban leégett, a mai főtemplom a keresztény világ adományaiból Luigi Poletti tervei szerint épült, IX. Piusz pápa 1854-ban szentelte föl.

† Urunk, Istenünk, Szent Péter és Szent Pál apostol vezetésével védelmezd Egyházadat, hogy azok pártfogásával növekedjék az idők végezetéig hitben és szeretetben, akik először hirdették neki evangéliumodat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

 

 

November 19. – Árpádházi Szent Erzsébet özvegy

  Amikor mások még az elindulás és szárnybontogatás nehézségeivel bajlódnak, ő már a tökéletes szentség igézetében ragyogott kortársai előtt. Mint hajadon, mint hitves és mint özvegy egyaránt mintaképe volt a keresztény tökéletességnek. “Ő a középkor asszonyideálja, Szent Ferenc nővére, Fra Angelico ecsetjének alakja, spectaculum mundo et angelis (látványosság a világnak és az angyaloknak)”- írja Prohászka.

  Szent Erzsébet 1207-ben született a sárospataki királyi várban. Apai és anyai ágon egyaránt királyok és szentek véréből eredt. Apja, II. Endre király részéről elődei Szent István, Szent László és Szent Imre herceg, továbbá Csehországi Boldog Ágnes; anyja, aki a német andechs-meráni családból származott Gertrud királyné részéről pedig Boldog Mechtild edelstetteni apátnő és Szent Hedvig sziléziai hercegnő jártak előtte a szentségben. Szülei számos hibájuk és fogyatkozásuk ellenére mindig készségesen követték az Egyház parancsait; bátyja, IV. Béla egymaga három szentet nevelt az ég számára, öccse, Kálmán herceg keresztes vitézi buzgalmával és Boldog Szalóméval élt szűzi házasságával a legtökéletesebb módon valósította meg a keresztény lovag eszményét.

  Ilyen környezetben Erzsébeten már kicsiny gyermekkorában megmutatkoztak a későbbi életszentség jelei. Alig hogy gügyögni kezdett, már imádságra nyílt ajka, még játékát is imádsággal igyekezett megszentelni. Fogócskázás közben szándékosan a kápolna felé terelte pajtásait, hogy így alkalma legyen legalább egy pillanatra beugrani és az oltár elé borulva egy-egy Miatyánkot vagy Üdvözlégy Máriát elmondani. Máskor letérdelt, vagy alázatosan leborulva megcsókolta a földet.  Jellemének másik alapvonása az irgalmas szeretet volt. Ha játékközben nyert valamit, azt azonnal szegényebb sorsú társnőinek adta. Korán barátságot kötött a koldusokkal. Eleinte csak a magától megvont falatokat adta nekik, később azonban már nem érte be ennyivel, hanem a cselédszobákból vagy a konyhából vitt nekik bőséges alamizsnát. Ekkor és ilyen körülmények közt játszódhatott le az ismert rózsalegenda is.

  A gyermekkor ártatlan örömeibe nemsokára keserű cseppek vegyültek. Mint Hermann thüringiai tartománygróf hasonló nevű fiának jegyese, már négyéves korában Wartburgba került, hogy leendő vőlegényével együtt nevelkedjék. A hirtelen környezetváltozás igen mély nyomokat hagyott a zsenge királyi gyermek lelkében. Hiszen szüleinek, testvéreinek és játszópajtásainak szerető köréből egyszerre idegen emberek közé jutott, akiknek legtöbbje bizalmatlansággal, sőt leplezett ellenszenvvel fogadta őt. Idegenül hatott rá a grófi udvar vége-hosszát nem érő örökös dínom-dánomja. Mert Hermann grófnak szenvedélye volt a vendéglátás: szívét és házát éjjel-nappal nyitva tartotta a kóbor lovagköltők és művészek befogadására. A kis királylány nehezen találta helyét a zajos környezetben. Bensőség után sóvárgó finom lénye ösztönszerűen elborzadt a vigasságokkal együtt járó durvaságtól és közönségességtől. Idegennek és elhagyottnak érezte magát Wartburgban. Árvaságának tudata állandó nyomásként nehezedett lelkére és szelíd melankóliával vonta be életét. Anyja szörnyű halálának híre (1213) még jobban megrendítette és még teljesebb magába fordulásra késztette. Az imádság volt egyetlen vigasztalása.

  Később lényegesen enyhült helyzete. Ebben nagy része volt Hermann grófnak és feleségének, Zsófia fejedelemasszonynak, akik őszintén szerették leendő menyüket és azon dolgoztak, hogy a kis hercegnővel minél előbb megkedveltessék új otthonát. Az udvar egy része azonban sehogyan sem tudott megbarátkozni Erzsébet mély vallásosságával, apró tűszúrásaikkal állandóan keserítették életét. Így múlt el öt keserves esztendő, mikor vőlegényének, az ifjabb Hermann grófnak hirtelen halála (1216) még keményebb próbának vetette alá a szegény gyermeket. Ellenzői ugyanis most már nyíltan ellene fordultak és kolostorba adását, illetve hazaküldését sürgették. Az öreg tartománygróf azonban úgy döntött, hogy a magyar királylány másodszülött fiának, Lajos grófnak legyen a jegyese. Erzsébet annál szívesebben belenyugodott ebbe a döntésbe, mivel Lajos már előbb is figyelmet és rokonszenvet tanúsított iránta. De az égbolt csak nem akart kiderülni. A szerencsétlen Hermann fejedelem egy év múlva meghalt. A léha udvari emberek, akiknek szemében mindig szálka volt a kis királyi hercegnő őszinte jámborsága, azon kezdtek mesterkedni, hogy Lajost elidegenítsék tőle.

  Lajos azonban kereken visszautasította az eljegyzés felbontásának gondolatát. Határozottan és félreértést nem tűrően lépett fel ellenzőivel szemben. 1111-ben fényes menyegző keretében egybekelt a tizennégy éves Erzsébettel. A fényes menyegzőt a harmonikus együttélés kimondhatatlanul boldog évei követték. Lajos gróf, akit alattvalói holta után szentként tiszteltek, minden tekintetben méltó volt jámbor hitveséhez. A hitvesi szerelem nemhogy a földhöz láncolta volna, hanem ellenkezőleg, egyre közelebb vitte őket az éghez. “Csodálatos szeretettel szerették egymást és édes szavakkal kölcsönösen Isten dicsőítésére és szolgálatára buzdították egymást”. Erzsébet vallásos géniusza a külső akadályok elhárulása után bontakozott ki teljes szépségében. Különösen imádságos élete mélyült el nagymértékben. Hogy a nappalt megtoldja, sokszor éjszakánként is felkelt és sokszor annyira belemerült az imádságba, hogy az álom ott nyomta el az ágy előtt. Az imádság mellett kemény önsanyargatást gyakorolt. Igen fiatal korától fogva sokat böjtölt és vezeklőövet hordott. Az Úr Jézus keserves kínszenvedésének emlékére minden pénteken, nagyböjtben pedig mindennap megostoroztatta magát. Sőt házas élete utolsó idejében sokszor éjszaka is felkelt, valamelyik távolabbi szobában erősen megostoroztatta magát, majd mosolygó arccal ismét visszatért férjéhez. Már kicsi gyermekkorában különös örömét lelte az alamizsnaosztásban. De igazi szamaritánus szerepéhez csak házassága után jutott. A középkori társadalom gazdasági szervezetlenségével, mélyreható szociális ellentéteivel, fogyatékos néphigiénéjével és sűrűn ismétlődő járványos betegségeivel tömérdek alkalmat adott neki. Ő egyetlen alkalmat sem hagyott felhasználatlanul. A szegényeknek bő alamizsnát osztott, ha pénze kifogyott, ékszereivel és drága öltözékeivel elégítette ki őket. Az elhagyott és nyomorék gyermekek számára menhelyet alapított, ahol maga gondozta őket. Hasonló szeretettel fonta körül a betegeket. Minél elhagyatottabbak és tehetetlenebbek voltak, annál nagyobb készséggel forgolódott körülöttük: főzött számukra, megvetette ágyukat, mosdatta és fürösztötte őket, az undor legkisebb jele nélkül mosogatta és kötözgette visszataszító sebeiket. Különösen a testi és lelki nyomorúság megszemélyesítőit, a szegény bélpoklosokat ápolta nagy odaadással. Minden poklosban a szenvedő Krisztust látta és ápolta. Ez a mélyebb értelme a férje ágyába fektetett poklos legendájának is: Lajos gróf, mikor az ágy függönyét széthúzza, a várt poklos helyén magát Krisztust találja.

  Hatodik esztendeje élte már a földi és égi szerelem kibeszélhetetlen boldogságát, mikor egy rettenetes megpróbáltatás újból eszébe hozta az írás szavának igazságát: “Akit szeret az Úr, megfenyíti” (Példabeszédek 3, 12): férje 1227 nyarán Olaszországba indult, hogy II. Frigyes császár oldalán részt vegyen a tervezett keresztes hadjáratban. Mielőtt azonban hajóra szállhatott volna, áldozatául esett az olasz földön fellépő súlyos járványnak. Erzsébet a szörnyű hír hallatára szinte eszét vesztette a fájdalomtól. Még jóformán fel sem száradtak könnyei, máris az otthontalanság kínja szakadt rá. Sógorai ugyanis mindjárt férje halála után olyan brutális kíméletlenséggel léptek föl vele szemben, hogy ő jobbnak látta Wartburg helyett a kis Eisenach városban húzni meg magát. Itt azonban senki sem merte befogadni, mert sógorai megtiltották a városlakóknak. Végül egy rozzant ólban volt kénytelen menedéket keresni három kis gyermekével. Az Üdvözítőre gondolt, ki istállóban jött a világra és később nem volt hol lehajtania fejét. Reggel egyenest a barátok templomába sietett és hangos Te Deum-ot énekeltetett velük. Hősiesen állta a megpróbáltatást akkor is, mikor gyermekeitől meg kellett válnia, és mindenkitől elhagyatva két keze munkájával kellett kenyerét megkeresnie. Ennek a méltatlan állapotnak csak akkor szakadt vége, mikor férjének hazatért bajtársai a szent mellé álltak és rokonait az igazságtalanság jóvátételére kényszerítették. Erzsébet így ismét visszatérhetett Wartburgba. Mivel azonban nem érezte jól magát a számára rideggé vált falak közt, 1228 tavaszán önszántából a Hessen szélső határán fekvő Marburgba vonult. Itt élte le életének utolsó éveit. Marburgban mind jobban belekerült a ferences mozgalom sodrába, és egyre jobban megtanulta az assisi szentnek szemével nézni a világot. Tulajdonképpen legjobban szeretett volna mindent eldobni és a poverello (Assisi Szent Ferenc előneve, “Szegénykét” jelent) példájára koldusként járni a világot. Mivel azonban gyóntatója, a szigorú Konrád mester megtiltotta neki a teljes szegénység fogadalmának letételét, csak mint a harmad rend tagja szegődhetett Szent Ferenc követői közé.  Különös és szigorú lelkivezetője, Marburgi Konrád gyakoroltatta őt kemény, szokatlan eszközökkel az engedelmességben és teljes lemondásban. Ilyen módon a lelki tökéletességnek szinte szédítő magaslatára jutott. Megérett Isten örömére. 24 éves korában az Üdvözítő nyájasan tudtára adta, hogy most költözhet az örök hazába. Néhány nap múlva megbetegedett és 1231. november 17-én lelke bement az Úr Krisztus örömébe.

  1. Gergely pápa már négy év múlva, 1235. május 26-án a szentek sorába iktatta. II. Endre király még megérte, hogy a szentek sorában tisztelhette kedves gyermekét.

† A te híveid szíveit világosítsd meg irgalmas Úr Isten! és Szent Erzsébet dicsőséges esedezései által adjad nekünk, hogy a világ örömeit megvessük, és mindenkor mennyei vigasztalásban örvendezzünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

November 20. – Valois Szent Félix hitvalló

Valois Szent Félix (Bódog) nem a szónak, hanem a tettnek volt mestere. Keveset beszélt, de annál többet cselekedett. Jóformán egész életét embertársai szolgálatára szentelte. Szeretete nem volt sablonos, a régi, jól bevált eszközök mellett újakat tudott találni. Legjobb bizonyság erre a trinitárius rend megalapítása (a 12. század végén három fogadalomra alapított katolikus szerzetesrend. A szó a Szentháromságról elnevezettet jelent. Köznapi nevén fogolykiváltó szerzetesrend.) és vele a kor egyik legégetőbb sebének orvoslása. A rabkiváltó szerzetesek munkába lépése ugyanis a kor heroizmusához (hősiességéhez) méltó megoldását adta a hitetlenek fogságában sínylődő keresztény rabok kérdésének.

Félix a francia királyság (Isle de Francé) Valois nevű tartományában született. A Valois név inkább születési helyére, mint a királyi ház Valois-ágával való állítólagos rokonságára vonatkozik. Előkelő és jómódú családból származott. Jámbor anyja születése után mindjárt Szent Bernát elé vitte, hogy adja rá áldását. Azután mindent megtett, hogy az irgalmas szeretetre nevelje fiát. Fogott az áldás is, az igyekezet is. Félix már kicsi gyermek korában a szegényekkel és koldusokkal nagy barátságot kötött. Ami pénzt szüleitől, rokonaitól és ismerőseitől kapott, azt az utolsó fillérig mind nekik osztotta. Ha az útfélen didergő koldust látott, azonnal lekerítette válláról finom köpenyét és habozás nélkül odaadta neki. Ebédnél az eléje tett ételek egy részét félretette, hogy legyen mivel kedveskednie a szűkölködő gyermekeknek. Egy kivégzésre vitt gonosztevő látványán annyira megindult, hogy mindjárt odavetette magát a bírák lába elé és addig sírt, könyörgött nekik, míg csak meg nem kegyelmeztek az elítéltnek. A bűnös teljes mértékben méltónak bizonyult a kegyelemre, mert őszintén magába szállt és szigorú vezekléssel, Istennek tetsző jámbor cselekedetekkel iparkodott jóvátenni előbbi életének vétkeit. Félix gyermeki szeretete erős ütést kapott, mikor apja minden hűség arculcsapásával otthagyta anyját. Ez megerősítette régen érlelt szándékát, otthagyni a világot. Anyját jámbor nagybátyjára, Thibaultra, Champagne grófjára bízta, ő pedig elment Citeaux-ba. Később Szent Bernát engedelmével Itáliába vonult és itt egy öreg remetével szigorú remeteségben élt. Ebben az időben lett pappá. Társának halála után hazatért és a meaux-i rengetegbe vonult. Már jócskán benne járt a hatvanas években, mikor a Gondviselés megfelelő társat küldött neki a párizsi egyetem egyik kitűnőségének, a jámbor életű Mathai Jánosnak személyében. A szent remete valósággal Isten küldötteként fogadta az ifjú tudóst és szívesen megosztotta vele szegénységét. Ettől kezdve ketten serénykedtek az imádságban, elmélkedésben, böjtben, virrasztásban, önsanyargatásban és szent vetélkedéssel egyik iparkodott túltenni a másikon áhítatban és kitartásban. Mathai Jánost azonban nem pusztán az önmegszentelődés vágya vezérelte a remeteségbe, bizonyosságot akart nyerni saját jövőjét illetőleg. Egy látomásból, melyet első szentmiséje bemutatása közben nyert, homályosan sejtette ugyan, hogy a hitetlenek fogságában sínylődő keresztény rabok kiszabadítására szemelte ki őt az Úr, de egyelőre nem látta a gondolat megvalósításának módját. Buzgón imádkozott tehát további megvilágosításért. Félixnek jó ideig semmit sem árult el benső vívódásaiból, csak jóval később, mikor felülről újabb biztatást kapott, avatta be őt titkába és egyúttal tanácsot kért tőle. A szent aggastyánnak mindjárt első hallásra megtetszett a gondolat, és most már ő sürgette Jánost, hogy haladéktalanul lássanak hozzá a gyakorlati kivitelezéshez. Az 1197. év végén együttesen Rómába indultak tehát és ott a hatalmas III. Ince pápa hozzájárulásával megvetették alapját a Szentháromságról nevezett rabkiváltó szerzetnek, a trinitáriusok rendjének (február 8.). A pápai engedély megszerzése után az alapítók siettek II. Fülöp francia király jóindulatát is biztosítani. A király nagylelkű adományaival és kiváltságaival nagymértékben elősegítette a rend elterjedését. Ugyanakkor egy Chatillon Walter nevű jámbor lovag Cerfroid (Cerfroy) nevezetű birtokát, a mostani Aisne megyében, az alapítók rendelkezésére bocsátotta és ezzel lehetővé tette az első trinitárius kolostor megnyitását. Nemes példáját hamarosan mások is követték. Pl. Margit burgundi grófné egymaga húsz szerzetes eltartására tett alapítványt. Ekkorra a párizsi püspök és a szentviktori apát közbejöttével elkészült a szerzet törvénykönyve is. A regula kimondta, hogy a rend bevételeinek egyharmadát a foglyok kiváltására, másik kétharmadát pedig az irgalmasság műveinek gyakorlására köteles fordítani. Ezen kívül azt is elrendelte, hogy a szerzet valamennyi templomát a Szentháromság tiszteletére kell szentelni. Az alapvető munkák befejezése után János és Félix útjai elváltak egymástól. János Franciaországból Rómába ment és ott a Coelius-hegyen megalapította a rend második kolostorát, azután pedig Tuniszba indult és megindította azoknak a merész expedícióknak sorát, melyek a századok folyamán közel egy millió fogolynak szerezték vissza szabadságát. Félix ellenben Cerfroidban maradt és főleg a rend belső megerősítésén és terjesztésén dolgozott. Csakhamar számos kiváló tanítvány szegődött hozzája. Ilyenek voltak: Anglic János Londonból, Scot Vilmos Oxfordból, Corbellin Péter, a későbbi sensi és Sournier Jakab, a későbbi todi püspök. A szent aggastyán főleg azzal iparkodott tanítványaiban föléleszteni és ébren tartani a fogolykiváltó szellemet, hogy élénk színekkel ecsetelte előttük a szerencsétlen foglyok testi és lelki szenvedéseit és azokat a veszedelmeket, melyeknek hitük és örök üdvösségük állandóan ki van téve. Közel másfél évtizeden át folytatta ezt a lélekgyújtogató munkát, mígnem 1212-ben nyolcvanöt éves korában a szentek boldog halálával jobblétre szenderült. A trinitárius évkönyvek állítása szerint IV. Orbán pápa már 1262-ben a szentek közé sorozta. Bizonyos, hogy VII. Sándor már 1666-ban emberemlékezetet meghaladóan réginek mondotta tiszteletét. Ünnepét XI. Ince pápa rögzítette a mai naphoz.

† Úr Isten! ki Szent Bódog hitvallót a pusztából a foglyok kiváltására égi intéssel hívni méltóztattál, adjad kérünk, hogy az ő közbenjárására, bűneink fogságából kegyelmed által kiszabadítva, az égi hazába eljussunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

március 2024

MO
TU
WE
TH
FR
Szo
SU
26
27
28
29
1
2
3
Események február

28

Események február

29

Események március

1

No Events
Események március

2

No Events
Események március

3

No Events
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
Események március

19

Események március

21

No Events
Események március

23

No Events
Események március

24

No Events
25
26
27
28
29
30
31
Események március

26

Események március

28

No Events
Események március

29

No Events
Események március

30

No Events
Események március

31

No Events
1
2
3
4
5
6
7