NAGYBOLDOGASSZONY RÓMAI KATOLIKUS GIMNÁZIUM, ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS ALAPFOKÚ MŰVÉSZETI ISKOLA

December 19. – Boldog V. Orbán pápa

1362 szeptember 22-én húsz bíboros ült össze Avignonban, hogy megválassza a tíz nappal előtte elhunyt VI. Ince pápa utódját. Legnagyobb meglepődésükre mindjárt az első szavazásnál 15 szavazattal megválasztották Roger Hugó bíborost, akit komolyan senki sem tartott alkalmasnak a legmagasabb egyházi méltóságra. A kínos helyzet azzal oldódott meg, hogy a megválasztott nem fogadta el a választást. Hosszú tanakodás és sok meddő szavazás után végre szeptember 28-án egyhangúlag Grimoard Vilmos bencés apát személyében állapodtak meg. A marseille-i Szent Viktor-monostor apátja szentéletű, tudós, népszerű, egyházkormányzati tapasztalattal rendelkező és a diplomáciában jártas ember volt. Megválasztása idején is éppen még VI. Ince megbízásából követi minőségben útban volt Nápoly felé. Azonnal titkos futárok indultak érte.

Grimoard Vilmos 1310 körül született Grisac nevű várkastélyban. Apja, Grimoard Vilmos lovag, a dél-francia Lozéreban Mende város közelében öt falunak volt az ura. Anyja szintén előkelő családból származott, Montferrand Amfelizának hívták. A keresztvíz alá rokona, Szent Elzeár (szeptember 17.) tartotta. A vallásos családnak vallásos fia 12 éves korában fölvette a papi hajkoronát és Montpellier-be, majd Toulouse-ba ment tanulni. Egész fiatalon elvégezte a világi jogot és a chirac-i bencés perjelségben novíciusnak jelentkezett.

Újonc éve után a marseille-i Szent Viktor-apátságban letette fogadalmát. Utána Franciaország leghíresebb egyetemein (Toulouse, Montpellier, Párizs) és a pápai Avignonban is tanult. Közben pappá szentelték, sőt 1342-ben elnyerte a doktori címet is. Mint doktor először Montpellier-ben, azután pedig Avignonban lett az egyházjog egyetemi tanára. Jogi ismeretei révén csakhamar belekerült az egyházkormányzatba. Először szerzetes létére püspöki helytartó volt két egyházmegyében is. Ezután VI. Kelemen 1352-ben kinevezte a közép-franciaországi Auxerre-ben apátnak és 1361-ben VI. Ince ugyanilyen minőségben áthelyezte Marseille-ba. A két pápa igen nagyra becsülte őt. így 1352-ben VI. Kelemen bizalmából Milánó zsarnok urával, az egyházi állam birtokaira éhes Visconti Barnabással egyezkedett, az 1354-es, 1360-as és 1262-es években pedig VI. Ince megbízásából követségben járt Itáliában. Vilmost a Róma mellett fekvő Corneto kikötőjében meglepetésszerűen érte megválasztásának híre. Azonnal hajóra szállt, október 28-án Marseille-ba érkezett és 31-én már be is vonult Avignonba. Még aznap V. Orbán néven átvette a világegyház kormányzatát. Minthogy még csak áldozópap volt, nov. 6-án püspökké szentelték és mindjárt utána megkoronázták. Azonban az új pápa hallani sem akart a bíborosoknak, fejedelmeknek és főpapoknak ilyenkor szokásos lovas fölvonulásáról. Ezzel is jelezte, hogy igénytelen egyszerűség a programja.

Pápa korában is folytatta az aszkéta és tudós bencés egyszerű és fegyelmezett életét. Egész uralkodása alatt hűségesen kitartott szerzetesi ruhája mellett. Korán kelt. Szinte aggályos pontossággal mindennap szentmiséje előtt töredelmesen meggyónt és gyónása helyén térden állva hosszan imádkozott. Miséje és reggelije után breviáriumozott (a zsolozsma számára előírt összes szöveget tartalmazó liturgikus könyv). Azután egész délelőtt kihallgatásokat tartott és fáradhatatlanul intézte az egyházkormányzat folyó ügyeit. Egyszerű ebédje alatt szeretettel elbeszélgetett környezetével és egy atyának gondoskodásával érdeklődött udvari embereinek legapróbb dolgai iránt is. A kötelező böjtökön kívül is sokat böjtölt. Az ebéd utáni rövid sziesztát követte a személyes futár-küldés. Ezután következett a napnak az áhítatgyakorlatok után legkedvesebb foglalkozása: visszavonult a könyvtárába. Este felé újra breviáriumozott, majd kardinálisai és papjai társaságában szívesen sétálgatott az általa megnövelt szép kertben. Csengettyű szóra bevonult lakosztályába, hogy elköltse vacsoráját és elbeszélgessen olvasmányairól, valamint a világegyház sok-sok ügyéről-bajáról. Miután környezetével együtt közösen zsolozsmázott még, nyugovóra tért. Mindig bencés reverendájában és mindig kemény deszkán aludt. Amilyen igénytelen volt egyéni életében, annyira bőkezű másokkal és intézményekkel szemben. Átalakította a pápai palotát, rengeteget áldozott Avignonnak fallal való megerősítésére a kóborló bandák ellen. Renováltatta és gazdag ajándékokkal halmozta el a Szent Viktor-apátságot és a chirac-i perjelséget. Sokat törődött szűkebb hazájával: Mende városa új székesegyházat, szülőfaluja templomot és hidat kapott tőle. Egyéb nem kisszámú templomépítéseivel és fejedelmi adományaival nem egyszer zavarba ejtette pénzügyi intézőit. De áldozatos szeretetének különös tárgyai voltak az egyetemek és az egyetemi hallgatók. Jelentéktelenebb alapításairól nem is szólva, amikor 1361-ben a pestis és a bandák tönkretették a tőle annyira kedvelt és „a tudományok mosolygó kertjének” nevezett Montpelliert, a volt tanítvány és tanár szeretetével sietett az „Alma Mater” segítségére és két kollégiumot (az egyiket orvosnövendékek számára) alapított. Bőkezűségére és szeretetére jellemző, hogy a Szent Benedek-kollégium építése alkalmával 60 régi házat kellett kisajátítani és lerombolni, és az építést Rómába való utazása előtt, az 1367. év három első hónapjában személyesen ellenőrizte. Kereken 1400 diákot járatott saját költségén egyetemre. Jótékonykodásával szemben fölmerült aggodalmaskodásokra így válaszolt: „Az az óhajom, hogy az Egyházban minél több legyen a tanult ember. Megengedem, hogy azokból, akiket támogatok és segélyezek, nem lesznek mind egyháziak. Sokan közülük a világban maradnak és család apák lesznek. Nem baj! Akármilyen állapotban legyenek is, ha kézi munkával is kell foglalkozniuk, tanulmányaik mindig hasznukra válnak”. Bátran nyúlt hozzá az avignoni pápai kúriának megreformálásához és a javadalomhalmozás megszüntetéséhez. Orbánnak legnagyobb tette azonban Rómába való visszatérése volt. A derék IV. Károly császár 1365 tavaszán ennek érdekében ellátogatott Avignonba. Ennek az évnek őszén a pápa marseille-i volt apátsága templomszentelésekor a nagy lelkesedés láttára már ilyen hangon beszélt: „Ha semmi más indítékom nem volna a Rómába és Itália földjére való menésre, minthogy fölszítsam a hívek lelkesedését, az is teljesen elegendő lenne az elhatározáshoz”. A végleges döntést segítette Petrarcának, a neves olasz költőnek, az „árva Róma” nevében való kérlelése, Birgitta (október 8.) hívása, a bandák által veszélyeztetett avignoni közbiztonság és a kiváló Albornoz bíboros által a pápai államban megteremtett rend. 1366 őszén közismertté vált a pápa elhatározása. A párizsi udvar megdöbbent és mindent elkövetett a terv megváltoztatása érdekében. A javarészt francia bíborosok sehogy sem akartak megválni a Rhone gyönyörű völgyétől. Még a hajóraszállás előtt is azzal fenyegetőztek, hogy magára hagyják a pápát. Orbán azonban hajthatatlan maradt, és a visszatérésben lelkiismereti kérdést látott. 1367. május 19-én Marseille-ban hajóra szállt és június 3-án Cornetoban kikötött. Albornoz fogadta, Viterbó várába kísérte. A Rómába való diadalmas bevonulás leírhatatlan lelkesedés között történt október 16-án. A pápa egyenesen a Szent Péter templomba vonult és nagy meghatottsággal borult le az apostolfejedelemnek közel 70 éve árva sírja előtt. Az Örök Városban új élet kezdődött. A vallási megújulásban a rómaiaknak egymás után nagy élményekben volt részük. 1368 tavaszán nagy ünnepséggel fogadták Péter ciprusi királyt, aki néhány évvel korábban a pápa lelkes támogatásával hősiesen küzdött a Szentföld visszafoglalásáért. Ugyanebben az évben október 21-én a nyaralásról hazatérő pápa IV. Károly császár kíséretében vonult be székhelyére. A római nép könnyes szemmel nézte, mint vezeti a jámbor pápa lovát az avignoni fogság megszűnése miatt annyira boldog császár, 1369. április 15-én Orbán ünnepélyes keretek közt szentté avatta keresztapját, Sabran Elzeárt. Október 18-án pedig újra nagy esemény köszöntött a városra: a konstantinápolyi császár, Paleologus János a Szentlélek templomában visszatért az Egyházba. Minden amellett szólt, hogy az avignoni fogság ütötte nagy sebet az Egyház testén Orbán meggyógyítja.

Sajnos, a szép remények csakhamar szertefoszlottak. 1370 tavaszán lázadás tört ki Perugiában. A lázadókkal szövetkeztek a rómaiak is, és az egész mozgalmat szította a milánói kényúr. Nyilvánvalóvá lett, hogy Viscontival szemben az 1364. évi békekötéskor indokoltabb lett volna Albornoz bíboros keménykezű, mint Orbán melegszívű politikája. A pápa nem érezte magát biztonságban Rómában. Albornoz akkor már halott volt (1367. augusztus 22.). A 25 bíboros közül 19-en franciák voltak és azok hazakívánkoztak. A pápa úgy érezte, hogy közvetíteni kell a hadban álló Anglia és Franciaország között. Minden könyörgés ellenére 1370. szeptember 5-én hajóra szállt. A 44 gályából álló hajóraj szeptember 16-án Marseille-ba érkezett és nyolc nap múlva a pápa már újra Avignonba volt.

Mielőtt elindult volna Rómából, Szent Birgitta megfenyegette közeli halállal. A jövendölés teljesedett. Orbán december 19-én hosszú betegeskedés után csendesen elhunyt. Nem a fényes pápai palotában halt meg. Nagy alázatosságában súlyos betegsége alatt átvitette magát testvére egyszerű lakására és ott vett búcsút az érdemekben gazdag élettől. Halála után mindjárt szentként kezdték tisztelni. M g is indult a hivatalos szentté avatási eljárás, de a nyugati egyházszakadás zűrzavaros idejében abba maradt. IX. Pius pápa halála után 500 évre 1870-ben kifejezetten is engedélyezte a boldognak kijáró tiszteletet.

 

 

December 20. – Szent Ozmund püspök

Az angol egyháznak a 11. század utolsó harmadában három szentéletű és nagy tudományú főpap adott díszt és jelentőséget: Boldog Lafrank, Szent Ozmund és Szent Anzelm. Mindhárman germán vérből származtak, de a latin kultúra emlőin nőttek naggyá, mindhárman idegen földről jöttek Angliába, de megtelepedésük után teljesen azonosították magukat új hazájuk érdekeivel, és végül mindhárman a szorosan vett egyházi viszonyok javításán túl politikai és társadalmi téren is jelentős tevékenységet fejtettek ki. Annak az egyetemes valláserkölcsi reformmunkának voltak ők buzgó folytatói, melyet száz évvel előbb Szent Dunsztán canterbury-i érsek (május 19.) kezdeményezett.

A három nagy reformátor közül a legváltozatosabb életpályát Szent Ozmund járta be. Ősi normann családból származott, mely azonban a normandiai honalapítás óta eltelt ötnegyed század alatt egészen elfranciásodott. Apja, Séez grófja, a roueni fejedelmi udvar legelőkelőbb tagjai közé tartozott és nagy gondot fordított arra, hogy címének és birtokainak leendő örököse megfelelő nevelésben részesüljön. A legkitűnőbb mestereket adta mellé, kiknek vezetése alatt az élénk eszű fiúcska rövid idő alatt meglepő irodalmi, bölcseleti és teológiai jártasságra tett szert. Zenében is kitűnő eredményeket ért el. A keresztény erényekkel még a szülői házban barátkozott meg. Különösen az alamizsnálkodásban mutatta magát nagylelkűnek, mikor apja halála után átvette a séezi grófság igazgatását, rengeteg jövedelmének túlnyomó részét az egyházaknak és a szegényeknek juttatta.

Mikor Vilmos herceg 1066-ban fényes lovagsereg élén Anglia meghódítására indult, Ozmund is csatlakozott és vitéz karjával, bölcs tanácsával hathatósan támogatta urát. A nagy hódító azzal viszonozta hűséges szolgálatait, hogy Dorset grófjává, majd tanácsadójává és kancellárjává tette. A jámbor és tanult gróf nagy gonddal és lelkiismeretességgel járt el hivatalában és főként azon igyekezett, hogy a megüresedett egyházi, politikai és katonai állásokra lehetőleg méltó egyéneket neveztessen ki. Már közel tíz éve viselte az országkormányzás terhét, mikor váratlanul mélyreható változás állt be életében. Vilmos király ugyanis éles szemével jókor vette észre, hogy jámbor kancellárja jobban vonzódik az egyházi ügyekhez, mint a világ ügyes-bajos dolgaihoz. Ez a felfedezés éppen kapóra jött neki. Mert Hódító Vilmos erőszakos jelleme és nyers természete ellenére finom érzékkel rendelkezett az Egyház valódi érdekei iránt, és talán valamennyi uralkodó kortársánál jobban tudta méltányolni a VII. Gergelytől kezdeményezett nagyszabású reform mozgalmat. Trónjának megszilárdítása után nagy buzgalommal látott tehát hozzá az angol egyház bajainak orvoslásához. Ehhez azonban megfelelő munkatársakra volt szüksége. Ilyenekre pedig a bennszülött angolszász papság és szerzetesség köréből nem számíthatott. Nemcsak azért nem, mert a hódítás áthághatatlan szakadékot vágott a győző normannok és a legyőzött angolszászok közé, hanem azért sem, mert az angolszász papság a Szent Dunsztán halálára következett évtizedek vad harcaiban és politikai zavaraiban mélyen aláhanyatlott. Kénytelen volt tehát idegen munkaerők után nézni. Legnagyobb számmal természetesen szűkebb hazájából, Normandiából hívta be a megüresedett egyházi állások betöltéséhez és a kolostorok benépesítéséhez

szükséges egyházi férfiakat. Feljegyezték, hogy csupán 1068-ban több, mint száz normandiai bencés szerzetes és apát érkezett Angliába. Emiatt érthető, hogy a király örömmel vette kancellárjának egyházias hajlamait. Hogy végleg az egyházi szolgálatra utalja, 1078-ban a Hermann püspök halálával megüresedett salisbury-i egyházmegye élére állította. Ozmund nagy örömmel, de egyúttal mély lelki szorongással is fogadta váratlan kinevezését. Nagy alázatosságában ugyanis méltatlannak érezte magát. Mégis meghajolt királyának akarata előtt és miután áldozópappá, majd nyomban utána püspökké szenteltette magát, átvette elárvult egyházmegyéjének igazgatását.

Mint püspök igen nagy és sokoldalú tevékenységet fejtett ki. Mindenekelőtt befejezte az elődje idejében megkezdett székesegyház építését. Teljes tizenöt esztendeig dolgozott a nagy művön. Mikor végre 1092-ben elkészült vele, országra szóló fényes ünnepség keretében tartotta meg a felszentelést. De a befejezés fölött érzett örömébe már öt nap múlva keserű üröm vegyült, egy lecsapó villám néhány perc alatt lángba borította a templom tetőzetét és tornyait. Ozmund azonban nem esett kétségbe. A romok eltakarítása után azonnal újból munkához látott és nem nyugodott addig, míg régi fényébe és szépségébe vissza nem állította székesegyházát. A templom mellett másik szeme fénye az iskola volt. 36 kanonokját váltig buzdította, hogy a papi zsolozsma ájtatos végzésén túl a tudományokban is igyekezzenek kitűnni. Ugyanezért szívesen látta a más egyházmegyékből jött tudós papokat is, megélhetést biztosított nekik, és hogy még jobban egyházmegyéjéhez láncolja őket, nagy anyagi áldozattal tekintélyes könyvtárt rendeztetett be számukra. Ettől kezdve ő maga is itt időzött legszívesebben. Együtt tanult, olvasgatott kanonokjaival, sőt ha ideje engedte, örömest vállalkozott egy-egy régi kézirat lemásolására és illusztrálására is. Idővel egész tudós műhely alakult körülötte, mely a salisbury-i egyházmegye határain túl is éreztette jótékony hatását. De még talán székesegyházánál és iskolájánál is jobban szívén viselte Ozmund az istentisztelet ügyét. Ezen a téren legfőbb feladatának a liturgia egységesítését tekintette. Liturgia tekintetében ugyanis hivatalba lépésekor valóságos anarchiát talált. Úgyszólván minden templomban más szertartás szerint végezték az istentiszteletet. Hosszú és érett megfontolás után gyökeres reformra szánta el magát: külön liturgikus könyvet szerkesztett (Liber ordinalis vagy Consuetudinarium Ecclesiae), és ebben a roueni egyházmegyében való szokásokat véve alapul, egységes istentiszteleti rendet állapított meg. Könyve már néhány évtized múlva egész Angliában, sőt Írországban és Skóciában is alkalmazásra talált és egészen a hitújítás idejéig alapjául szolgált az angol egyház liturgiájának.

A szent püspök azonban nemcsak nagyszabású alkotásaival, hanem egyéni életével is hatott korára. Anyagi érdekeket hajhászó kortársai főleg önzetlenségéért tisztelték. Bár az egyház javaira féltékenyen vigyázott, a maga számára soha semmiféle anyagi hasznot nem keresett, el nem fogadott. Híveinek inkább lelkiapja és pásztora, mint ura és parancsolója akart lenni. Nem fáradt bele a prédikálásba és gyóntatásba, a szomorúak vigasztalásába és a szegények gyámolításába. Kortársai külön érdeméül emelik ki, hogy vigasztalását még a szerencsétlen halálraítéltektől sem vonta meg és püspök létére akárhányszor maga kísérte őket a vesztőhelyre. Politikai tekintetben mindig a békének volt híve. Túlságos békeszeretete azonban egyszer súlyos lelkiismereti konfliktusba döntötte. Mikor ugyanis a zsarnok 11. Vilmos király a rockinghami gyűlésen éles összeütközésbe került az egyház jogaiért élni-halni kész Szent Anzelm canterbury-i érsekkel, a szolgalelkű püspökökkel ő is a király mellé állt. De lelkiismerete csakhamar felemelte tiltakozó szavát és nem hagyott neki békét mindaddig, míg őszinte bocsánatkéréssel ki nem engesztelte a méltatlanul megbántott érseket. Ettől kezdve a két Szentet a legbensőbb barátság fűzte egymáshoz, melyet csak Szentünknek 1099. december 4-én hosszas szenvedés után bekövetkezett halála szakított meg. Ozmundot a magyar történelemben nagy nevet szerzett III. Kallixtus pápa avatta szentté 1456-ban.

 

 

December 21. – Szent Tamás apostol

A Mester a Jordánon túli vidéken járt. Ott, ahol azelőtt János keresztelt. Meg akarták kövezni Jeruzsálemben, de még nem érkezett el az ő órája, és nem adta magát a zsidók kezére. Pár hét… azután majd beteljesedik, ami mondva van felőle. Most még körülötte van a tizenkettő. Bizalmas, édes közelségben. És emlékeznek az elsők, hogy először itt látták meg. Itt indultak utána. A nép meg emlegeti, hogy mégis csak igaza volt Jánosnak, Zakariás fiának. Igazán az Isten Báránya ez. Az anyák gyermekeiket hozzák, és a Mester megáldja őket. Csupa szeretet, megértés, békesség, boldogság minden. Nem kell hozzá kincs, városi cifraság. Elég, hogy köztük a Krisztus. Nem tart sokáig. Hírnök jön Betániából: Lázár beteg. Mi lesz most? Szereti a Mester, bizonnyal látni akarja még… És ott vannak a zsidók! Két nap aggódó várakozás. Akkor megmondja az Úr, mit-akar: „Menjünk ismét Judeába”. Csendesen, nyugodtan mondja, de akik hallják és szeretik, megremegnek a szóra. Zsongó méhkas, amint tárgyalják az ügyet. „Rabbi! most akartak téged a zsidók megkövezni, és ismét oda mégy?” Az Úr lezárja a vitát: „Lázár meghalt, és örülök tiértetek, hogy nem voltam ott, hogy majd higgyetek. De menjünk hozzá”. Lekonyult fejjel hallgatnak erre, míg Tamás, kit hitetlennek neveznek, meg nem szólal: „Menjünk mi is, hogy meghaljunk vele”.

Szent Tamás apostol. A harmadik esztendő végén mutatja be őt az evangélista. Előbb csak a névsorban említi a többi tizenkettővel együtt. De hát az Úr Jézus Krisztus evangéliumát írja. Persze embersorsok is kapcsolódnak ehhez a Krisztushoz, az Emberfiához. Azért jött, hogy mindent magához vonzzon. Tamást is vonzotta, ezt a nagyon emberi galileai halászt, aki most is a halálra gondol, Mestere halálára. Látta ő a jeleket, hallotta Péter vallomását, és az ő szívéből is szólt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. De mégis, mintha az ütközéseket, az emberi veszedelmeket érezné jobban. Azt, hogy ellenségei vannak az Úrnak, akik halálra keresik. És náluk a hatalom. Azonban ez a nagyon emberi aggodalom is még inkább Krisztushoz kapcsolja. Vele akar menni, hogy együtt haljon meg. Tamás is elszéled, mint a többi. De talán akkor érzi legjobban, hogy mennyire a Krisztusé, mennyire hozzánőtt lelkének minden rostjával. Éppen mert annyira forrongó, kialakulatlan, tapogatódzó. Csak vele lenni, tőle el nem elszakadni! Akkor sem, ha itt vannak a zsidók halálos gyűlöletükkel. És akkor sem, ha itt van a saját ingadozó szíve. Hallgatja, amint az utolsó vacsorán búcsúzik az Úr: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, énbennem is higgyetek. Atyám házában sok lakóhely van… Megyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És ahova én megyek, tudjátok, az utat is tudjátok.” A Mester lát, mert fölülről jött, fölfelé néz. Tamás még lenn van, nem tud tájékozódni. „Uram, mondja, nem tudjuk, hová mégy; miképpen tudhatnánk az utat?” Most még nem tudja. Nem érti hová megy az Úr, mit csinálnak vele a zsidók, hogyan végződik a velük való megütközés, hol az Atya háza: mindezt nem tudja. De azt igen, amit hall a Mestertől: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához másképp, mint én általam”. Ezt tudja Tamás és az életét teszi rá.

Azért olyan keserű, mikor elveszik tőle Krisztusát. Látja a fára szögezve, halálra válva. Oda van az Élet! Honnét merítsen most az ő lelke? Hol talál útra és vezérlő, fényeskedő igazságra?… Nem tudta még akkor, hogy ott a fán győzte meg Krisztus a halált. Mikor a többiek már boldog izgalomban tárgyalják, hogy megjelent Magdolnának, meg az emmauszi két tanítványnak, azután az apostoloknak, addig Tamásról ki tudja, merre jár? Szomorú reménytelenségében még a régi bizalmas társakat sem bírja talán elviselni. Hogy azok már látták a Mestert a húsvétvasárnap dicsőségében? Föltámadt?… Neki ugyan beszélhetnek! Neki nem elég a mások látása, még a magáé sem. „Hacsak nem látom az ő kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem bocsátom, és kezemet az ő oldalába nem teszem, én nem hiszem.” Tamás meg akarja tapogatni, mert különben annak a rettenetes halálnak az emlékét nem tudja kiverni a fejéből. Most csak azt érzi, vége mindennek. Mert neki mindene volt az Úr. De éppen mert mindene volt a Krisztus, azért érezhető még ezen a tamáskodásán keresztül is, hogy mennyire sír utána a lelke. Ha még egyszer láthatná!… Ha igaz lenne, amit a többiek beszélnek!

Meglátta. Nyolc nap múlta ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is velük volt. Akkor eljött Jézus. A zárt ajtón jött át. Megállt középen és szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Azután Tamáshoz is szólt: „Tedd ide ujjadat, és nézd kezeimet, nyújtsd ki kezedet, és tedd az én oldalamra. Ne légy hitetlen, hanem hívő”.

Minden szó sebet üt az apostol lelkén. Hogy is tudott ő hitetlen lenni? Hogyan gondolhatta, hogy a Krisztust el lehet venni, örökre sírba lehet zárni?… És minden szó gyógyító balzsam; mert a Mester szájából szól, őt bizonyítja: itt van, él. Van hát, aki fölemeljen, tartson, erőt adjon. Odaborul elébe. Elmondja vallomását, súlyos tanúbizonyságát: „Én Uram, és én Istenem!”

Az ingadozások, tapogatódzások ideje elmúlt. Tamás is kész apostol. Azzá érlelődött az első találkozások lelkesedésében, a nagypéntek gyötrelmeiben, kétségeiben és a húsvét dicsőséges ragyogásában, de mindig a Krisztus közelében. Most csak a Szentlélek pünkösdi megpecsételése, indítása kell, hogy beteljesedjen mindaz, amire így nevelődött. Jön is az a Lélek és küldi Tamást, hogy vigye győzelmes hitét azokhoz, akik nem láttak, de mégis szomjasak az igazságra, utat keresnek, és a halálon keresztül is a diadalmas élet kell nekik. Hogyan járt ebben a küldetésben Tamás, és hogy mi lett apostolkodásának a vége, azt röviden összefoglalja a mai Martirologium: „Kalaminában (India) volt Szent Tamás apostol vértanúsága. Hirdette az evangéliumot a pártusoknál, azután Indiába ment. Mikor itt már sok népet térített a kereszténységre, az egyik király lándzsával agyon szúratta. Földi maradványai először Edesszába jutottak, innen később Ortónába (Itália) vitték”.

† Kérünk téged, Úr Isten! engedj Szent Tamás apostolod ünnepének örvendhetnünk, hogy mind pártfogása által mindenkor gyámolíttassunk, mind hitét illő áhítatossággal kövessük. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

December 22. – Szent Flavián vértanú

Konstantin császár idejében Flavián volt Róma városának szeretett és megbecsült kormányzója. Igazságosság, bölcsesség és a keresztényi szeretet vezette a nép kormányzásában. Amikor Julián került a császári trónra, aki a buzgó és bátor keresztényt nem tűrhette, megfosztotta Flaviánt nemesi rangjától és vagyonától, homlokára rabszolgabélyeget süttetett. Száműzetésbe vetette Toszkánába, ahol sebeibe és éhínségben halt meg. Felesége Szent Dafróza volt, egyik lánya pedig Szent Demetria. Az ő lánya volt Bibiána, aki apjához méltóan Krisztus hitéért rendíthetetlenül elszenvedte a kínhalált.

 

 

December 23. – Szent Viktória szűz, vértanú

Szent Viktória Tivoliban született, Róma közelében. Életéről igen keveset írtak, az azonban bizonyos, hogy Viktória értékes lelki tulajdonságokkal bírt, és igen sok hasznos biztatást ad olvasójának.

Keresztény szülei voltak, és az őskeresztények buzgóságának megfelelően a gyermeket nagyon jámborrá, igen mélyen vallásossá nevelték. A rómaiak mindig is nagy súlyt fektettek a fiatalok kiváló nevelésére, különösen igaz ez a vallási nevelésre. Rómában ekkor kétféle életeszmény uralkodott. Néhány pogány fiatal, és a keresztény fiatalok valamennyien magasabb ideálok, nemesebb emberi vonások iránt érdeklődtek. Sajnos a pogány fiatalok többsége léha, sokszor kifejezetten erkölcstelen életet élt. Életmódjuk elleni tiltakozás volt tehát a keresztények szűzi élet iránti vágya, hiszen mi jót várhattak volna egy züllött házastárstól.

Viktória is szívesebben álmodozott a tisztaságos Krisztusi vőlegényről, mint egy a romlott világból jövő férfiről. Szülei ragyogó házasság ajánlattal hozakodtak elő. Megismerkedtek egy előkelő családdal, akiknek Jenő (Eugéniusz) nevű fiuk ragyogó férjjelöltnek tűnt. Gazdag is volt, szép is, művelt is, csupán egy hiba volt a szép ajánlatban: a fiú pogány volt.

Viktória eleinte hallani sem akart a házasságról, de azután, hosszas rábeszélés után, engedett a szülői tervnek. Reménykedett ő is, hogy a házasságban talán majd sikerül a férjét megtérítenie. Hátha sikerül neki személyes varázsával kereszténnyé tenni egy pogányt.

Volt Viktóriának egy barátnője, Anatólia, akinek a családja szintén egy ragyogónak ígérkező házasságot szeretett volna létrehozni. Anatólia azonban jól ismerte a kiszemelt vőlegény csapodárságát, jellemtelenségét, már az első szülői próbálkozásnál határozott nemet mondott. Barátnőjének, Viktóriának sírva mesélte el a pogányok rettenetes viselkedését, megbízhatatlanságát, azokat az eseteket amikor keresztény nőket pogány férjük erőszakkal tiltott el a kenyértörés szertartásán való részvételtől. Elmesélte, hogy mennyire nem nevelhetik gyermekeiket vallásossá, sőt az ilyen asszonyok még a hitükben is könnyen meginognak.

Viktória rémülten hallgatott, maga elé képzelte az ő jövendőbeliét. Sok gyanús jelet kezdett maga előtt látni. Eszébe jutottak sugdolódzások, amit felnőtteknél figyelt meg, elejtett megjegyzések, amit barátnők tettek. Mintha az ő vőlegényéről is észrevett volna már ilyeneket. Megszeppent, mert hirtelen egyre erősebben kezdett aggódni a jövőjéről.

Hamar kiderültek Jenő viselt dolgai is, az eddig titkolt szégyellnivaló tulajdonságai, megbízhatatlansága, erőszakossága. Viktória rémülten visszakozott. Nem, ő nem akar ilyen házassággal kísérletezni.

Vőlegénye fogadkozott, ígért fűt-fát, Viktória egyre kevésbé hitt neki, a vitában kezdtek beigazolódni előzetes félelmei. Aztán fenyegetődzni kezdett a kikosarazott vőlegényjelölt. A vita vége az lett, hogy maga a vőlegényjelölt vitte a városparancsnok elé, a vérpadra Viktóriát, mint keresztényt. A lány a felismert igazság tudatában 249-ben boldogan és büszkén vállalta a vértanúságot.

 

 

December 24. – Karácsony vigiliája

Ma, karácsony böjtjén ünnepli az Egyház az ősszülőket. Az Üdvözítő születésének előnapján emlékezik meg Ádámról és Éváról. Mikor megteremtette Isten a földet és annak élőlényeit, akkor teremtette saját képére és hasonlatosságára az embert. Testet formált a földből és abba belelehelte az élet leheletét, a szellemi lelket, és így lett az első ember élő lénnyé – arra hivatva, hogy lelke átsugározzon és uralkodjék a testén, és uralkodjék az őt környező világon. Ezért adott neki értelmet, melyet még semmi szenvedély és hamis tanítás el nem homályosított. Hogy megismerje a gyönyörű világot és azt, ami benne van; adjon nevet állatainak és növényeinek, hegyeinek és folyóinak; vegyen jegyzékbe mindent, amit Isten neki birtokul szánt, ismerje meg és ismerje el mindenekfölött a Teremtőjét. Adott neki aztán akaratot, melyet szenvedély, lázadás és kudarc még ki nem kezdett; hadd uralkodjék testének indulatain és az erdők vadjain, hadd tudjon győzelmesen szembe szállni bajjal és halállal. Az ember szemtől-szemben, gyermekként és barátként állhatott és járhatott Istennel, és Isten az ő atyai szeretetének zálogául paradicsommá tette az őt környező világot: állat és növény, föld és víz mosolyogta Isten szeretetét és békességét; háborúság és halál, szenvedély és szenvedés száműzve volt abból a boldog hazából. Így teremtette Isten az embert a maga képére. Férfinak és nőnek teremtette Isten az embert, mert nem jó az embernek egye-dűl lenni, hanem szüksége van hozzá hasonló segítőtársra. „Növekedjetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet.” Isten tehát mély álmot bocsátott Ádámra, kivette szíve tájáról egyik csontját, és abból formált újból testet – hogy a férfiú kegyetlen önzésben el ne felejtse és el ne taszítsa azt, aki szívéből nőtt ki – és abba a testbe lelket lehelt, miként Ádámba, és fölékesítette ugyanazokkal a kegyelmekkel. És Ádám, ki az állatok között nem talált magához hasonlót, a gorillák és orángutángok között sem, nyomban ráismert: „Ez most csont az én csontomból és hús az én húsomból.” „Ezért az ember majd elhagyja atyját és anyját és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten eggyé.” Így adta neki Isten tudtul a nagy titkot, a házasságot, melyről Szent Pál (Ef. 5) azt mondja, hogy ez Krisztusnak és az ő Egyházá­nak viszonyát jelképezi és hordozza.

Ádám elnevezte feleségét Évának, azaz Életnek, minthogy minden élők anyja, miként ő minden ember atyja. Mindazt a jót, amit Isten az ősszülőknek adott, kegyelmet és paradicsomot, az ő ivadékuknak is szánta fölséges öröksé­gül.

De ezt a nagy drága örökséget csak úgy akarta folyósítani, ha Ádám hűségesnek bizonyul a próbában. Istennek ugyanis az eszes teremtményekkel szemben az az elgondolása, hogy amit ajándékul szánt nekik, azt maguk is megszolgálják. Ezért próbára tette az angyalokat is, és ezért próbára tesz most is minden meglett embert. Az ősszülőket is próbára tette: a jó és gonosz tudásának titokzatos fájáról nem volt szabad enniük. A kígyó képébe rejtőző Gonosz lélek csábítására mégis ennek útjára lépett. A csábító igen nagy ravaszsággal járt el. Először is Évához fordult, hisz a nő természettől könnyebben befolyá­solható. Azután pedig kétséget támasztott Isten szavával szemben. Éva evett a gyümölcsből, és férjének adott belőle. Akkor kinyílt a szemük. Nyomban meglátták, mit műveltek; csakugyan megismerték a jó és gonosz különbségét, de a tulajdon nagy kárukon. Isten nem késett az ítéletével, mely megjelölte a nőnek is, a férfiúnak is jövendő sorsát. A nő a férfi hatalma, sőt sokszor hatalmaskodása alá kerül, és anyai hivatása keresztté lesz: fájdalomban szüli majd gyermekeit. A férfi pedig a természet büszke urából szolga lesz: a föld nem paradicsom immár, hanem tövist és bojtorjánt teremt; neki arca verejtékével kell keresnie kenyerét és ott lebeg fölötte a halál végzete: porból lettél és porrá leszel. Azonban mindennél keservesebb, hogy vége az Isten barátságának és a kegyelemnek, az ő számukra és utódaik számára: Isten kiűzi őket közelségének és barátságának zálogából, a paradicsomból.

Alig, hogy elkövették a bűnt, észbe kaptak és keserves bánatra fakadtak. Elbújtak Isten elől: érezték, hogy immár nem méltók a barátságára; betakarták meztelenségüket: fölismerték, hogy vége a gyermeki ártatlanságnak; és amint Isten kérdőre vonta, megvallották bűnüket. Tehát megtettek mindent, amit Isten megkíván azért, hogy megbocsássa a bűnt. A Szentírás tanúsága szerint az Úr Jézus Krisztus, aki elvette a világ bűneit, és hatalmat adott azoknak ismét Isten fiaivá lenni, kik hisznek ő benne. Az elsők, kikre ennek a hajnali csillagnak megváltó sugara­ esett, az ősszülők voltak. „A bölcsesség által menekedtek meg, Uram, kik neked kezdettől fogva kedvesek voltak! Ez óvta meg azt, kit Isten először formált, a földkerekség atyját, mikor még csak ő volt megteremtve; ez vezette ki őt vétké­ből” (Bölcs. 9, 1 9 – 10, 1). Az örök Kegyelem küldöttje, a bölcsesség megmentette az ősszülőket a bűn legrettenetesebb következményétől, az örök haláltól, de nem az ideig való büntetésektől. Ami sors a paradicsomon kívül várt rájuk, bőségesen megmutatta nekik, mennyire szomorú valóság volt bukásuk, és mennyire nem üres fenyegetés Isten büntető ítélete. Megláthatták ezt mindjárt első gyermekeiken, kiket Éva fájdalommal szült. Kain öccsének, Ábelnek vérével szennyezte be az addig szűzi földet, és az a vér bosszúért kiáltott föl az égre. Ádám és Éva hosszú kort értek meg, mint az ősatyák általában, és még megérték, hogy nemcsak Kain utódjai, Hanem a jámbor Set ivadéka is egyre inkább elrugaszkodtak Istentől és kihívták Istennek első nagy történeti ítéletét, a vízözönt. A bűn, melyet ősszülőink engedetlensége hozott a világra, megkezdte gyászos útját a történelemben. A világ a Megváltóért sóvárog, aki az ősbűntől megszabadít. A Megváltónak ez a szent vágya és reménye az egyetlen nagy érték, ami a büszke nagy örökségből megmaradt utódaik számára, lstenfiúság, kegyelem, paradicsom, halhatatlanság – mind elúszott az egy ősbűnnek árján. A szentatyák azonban arra figyelmeztetnek: az ő helyükben mi sem viselkedtünk volna különben. És most, szent karácsony vigiliáján illik arra is ráeszmélnünk, hogy Ádám és Éva ősszülői és előképei lettek annak a második Ádámnak (Jézus Krisztus), aki nem földi, hanem mennyei ember, és több mint ember, és annak a második Évának Boldogságos Szűz Mária), akin a bűn erőt nem vett, és aki engedelmességével oly fölségesen jóvá tette az első Éva engedetlenségét. Amit az első Ádám elvesztett számunkra, azt a második, az Úr Jézus Krisztus hasonlíthatatlanul fölségesebben visszaszerezte nekünk. Őrajta és szeplőtelen szent Anyján keresztül megbékült és tisztelő lélekkel tudunk vissza- és föltekinteni ősszülőinkre, Ádámra és Évára.

Karácsony vigiliája, a nép nyelvén karácsony böjtje az őszszülők, Ádám és Éva ünnepe. Az ünnepnek szimbolikus tartalma is van. Az ószövetség megváltatlan világából, Ádám és Éva örökségéből az Krisztus fogadásának, egyúttal a kezdődő újnak és az emberi megújulásnak is ünnepe. A karácsonyi liturgia sajátossága a 3 szentmise, az éjféli, a pásztorok miséje és a karácsonyi ünnepi szentmise. Eredetileg a pápa kiváltsága volt a 3 szentmise bemutatása (az éjféli a római Santa Maria Maggiore bazilikában, a pásztorok miséje a Szent Anasztázia bazilikában és az ünnepi szentmise a Szent Péter bazilikában). Az éjféli mise a z Ige örök születését, a pásztorok miséje a megtestesült Ige földi születését, az ünnepi mise ezekkel együtt az ember kegyelmi újjászületését ünnepli. a 12. századtól minden pap bemutathatja a 3 misét (trinálás).

 

 

December 25. – Nagykarácsony

Jézus Krisztus születését, a Megváltó megérkezését az ég angyalai sietnek tudtára adni az embereknek: „Nagy örömet hirdetek nektek – mondá a mennyei fényességben megjelenő angyal a betlehemi pásztoroknak – mely leszen minden népnek, mert ma született nektek az Üdvözítő, ki az Úr Krisztus, Dávid városában.” És a mennyei sereg sokasága a végtelen irgalomért azonnal dicséretet zengett a földön Istennek: „Dicsőség a magaságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek.” (Lukács 2; 10, 11, 14)

Augusztus, római császár, parancsot adott ki, birodalma összes népének összeírására. A parancs szerint mindenkinek abban a városban kellett magát megvallania, amelyből származott. Názáret városában élt egy istenfélő és szeplőtelen szűz jegyesével, aki égi erényeinek védelmezője volt. Mindketten Dávid házából származtak, így Betlehembe mentek az összeírásra. A városban szállást nem találtak, a városon kívül egy istállóban húzták meg magukat éjszakára. Itt a csodálatos szűz gyermeket szült. E gyermek a világ számára megígért Megváltó. A gyermek neve Jézus, anyja Mária, apja József.

Arról, hogy a betlehemi jászolban megszületett Jézus, a Megváltó, akire a népek várakoztak, a Szentírás számos helyen tanúskodik. A Paradicsomi boldogságból száműzött első szülők vigasztalására megígérte Isten, hogy küldeni fog nekik Szabadítót, aki a gonosz ellenségük hatalmát megtöri. Ezzel őket a szolgaságból kimentve, Isten kegyelmébe vezeti vissza. Az ígéret következtében élt az emberekben a remény, hogy boldogtalan sorsuk idővel jobbra fordul. Ígéretét az Úr később Ábrahámnak és Jákobnak is megújította. Ekkor már kijelölte a törzset, nemzetséget is, melyből származik a Szabadító. Később a próféták számára hirdette az időt, helyet és körülményeket is, amelyekben világra jön a Megváltó. Sőt, hogy az emberek felismerjék és minden kételkedés nélkül elfogadják, a próféták által Isten megjövendölte a Megváltó egész életét, szenvedésének, halálának minden körülményét, föltámadását, mennybe mentelét is. „Vizsgáljátok az írásokat; ezek azok, melyek bizonyságot tesznek felőlem.” (János 5, 39) – mondta Jézus a tanítványainak. Jézus Krisztus születésének méltán örült és örül a világ. A kiengesztelődés hajnala volt ez. Örüljünk mi is ennek, de jegyezzük meg, hogy ehhez az örömhöz csak akkor lehet jogunk, ha a Megváltóhoz és a megváltás áldásaira méltókká tesszük magunkat.

Nagykarácsony az Isten Fia, Jézus Krisztus földi születésének ünnepnapja. A születés az üdvtörténet központi eseménye, mert aki született nemcsak az ember fia, egy az emberek közül, hanem Ő az Atyától a Szentháromságban az idő kezdete előtt született Fiú. Születése mindenki számára üdvösséget hoz, aki engedi, hogy lelkében a kegyelem által megszülethessék az üdvözítő Jézus. Jézus születésének időpontja az egész földkerekségen általánosan elfogadott időszámítás kezdőpontja, ehhez viszonyítva számítjuk a történelem eseményeit Krisztus előtt (rövidítve: Kr. e.), és azóta: Krisztus után (Kr. u.).

† Engedd, kérünk, mindenható Úr Isten! hogy minket a te egyszülött Fiadnak test szerénti új születése megszabadítson, kiket a bűn igájában régi szolgaság tart. Ugyanazon mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

január 2023

MO
TU
WE
TH
FR
Szo
SU
26
27
28
29
30
31
1
Események január

1

No Events
2
3
4
5
6
7
8
Események január

2

No Events
Események január

3

No Events
Események január

4

No Events
Események január

5

No Events
Események január

6

No Events
Események január

7

No Events
Események január

8

No Events
9
10
11
12
13
14
15
Események január

9

No Events
Események január

10

No Events
Események január

11

No Events
Események január

12

No Events
Események január

13

No Events
Események január

14

No Events
Események január

15

No Events
16
17
18
19
20
21
22
Események január

16

No Events
Események január

17

No Events
Események január

18

No Events
Események január

19

No Events
Események január

21

Események január

22

No Events
23
24
25
26
27
28
29
Események január

24

No Events
Események január

25

No Events
Események január

27

No Events
Események január

28

No Events
Események január

29

No Events
30
31
1
2
3
4
5
Események január

30

No Events
Események január

31

No Events